Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-09 / 37. szám
10 'M A futóhomok egész a fogadó bejáratáig húzódik, s ott ér véget; a bejárat nyílásából vagy a nádfalon át a tekintet a sivár fehérség fölött siklik a látóhatárig. A fogadó mögött kemény és rögös a föld, s alig egy kilométerre ott magasodnak a szorosan egymás mellett álló, fénylő hegyek, egyre magasabbra és magasabbra, csúcsaik mint tűhegyek vagy fejszeélek, a felhőkbe fúródnak. Baloldalt, a homokot szegélyezve, keskeny erdősáv kanyarog, mely szüntelen növekszik, mig el nem tűnik két domb között, már Jó messze a fogadótól; cserjés, bozót, vad növényzet s az a száraz, magas fű nő arrafelé, mely eltakarja a földet, a kígyókat, a kis mocsarakat, mindent. De ez az erdő csak ízelítője, előhírnöke az igazi erdőségnek; a hegyek alján húzódó katlanig ér, az őserdő csak azon túl terül el. Merceditas asszony tudja ezt; egyszer, még évekkel ezelőtt felhágott a csúcsra, onnan nézelődött csodálkozó szemmel a lábainál úszó felhőgomolyokon át, nézte a hosszan, szélesen húzódó zöldet, melyet egyetlen tisztás sem szakított meg. Merceditas asszony most két zsákra borulva szunyókál. Odébb a kecske böngész a homokban, egy farostot rágcsálva állhatatosan, s bele-bele- mekeg a langyos délutánban. Hirtelen megmered, hegyezi a fülét. Az asszony kinyitja a szemét. — Mi baj, Girhes? Az állat rángatja a kötelet, amely- lyel a karóhoz kötötték. Az asszony üggyel-bajjal feltápászkodik. Ügy ötven méternyire feltűnik az ember, az alakja élesen kirajzolódik a látóhatáron; árnyéka ott jár előtte a homokon. Az asszony ellenzőt formál kezével a szeme elé. Gyorsan körülnéz; azután nem mozdul. Az ember már nagyon közel van; magas, sovány, sötétbarna bőrű, a haja göndör, a tekintete csúfondáros. Kifakult inge térdig felgyürt darócnadrágját csapkodja. Lábszára, mint két fekete oszlop. — Jó napot, Merceditas asszony. — A hangja dallamos és egyszersmind gunyoros. Az asszony elsápad. — Mit akarsz? — dünnyögl. — Ugye megismer? Igazán örülök. Ennék valamit, ha lenne olyan szíves, és megkínálna. Meg innék is. Nagyon szomjas vagyok. — Van bent gyümölcs meg sör. — Köszönöm, Merceditas asszony. Milyen jóságos. Mint mindig. Nem tartana velem? — Minek? — A kövér s már nem éppen fiatal, de azért még sima bőrű, mezítlábas asszony gyanakodva nézi a férfit. — Tudod a járást. — Ugyani — mondja nyájasan a férfi. — Nem szeretek egyedül enni. Olyankor elszomorodok. Az asszony tétovázik egy kicsit. Aztán elindul a fogadó felé, lábát húzva a homokban. Belép. Kinyit egy üveg sört — Nagyon-nagyon köszönöm, Merceditas asszony. De én jobb szeretem a tejet. Ha már kinyitotta, miért nem issza meg? — Nem kívánom. — Gyerünk csak, Merceditas asz- szony, ne legyen már ilyen. Igya meg az egészségemre. — Nem. A férfi arca elborul. — Megsüketült? Azt mondtam, igya meg azt a sört. Egészségére! Az asszony két kézre fogta az üveget, s lassan, aprókat kortyolva inni kezdett. A piszkos, repedezett pulton tejesköcsög csillog. A férfi egy mozdulattal elhessenti a tej körül röpködő legyeket, majd a köcsögöt felemelve, hosszan iszik. Az ajkára tejfel ragad, amelyet pár pillanat múlva csámcsogva takarít el. — Hej — mondja a száját nyalogatva. — De jó volt ez a tej, Merceditas asszony. Gondolom, kecsketej, igaz? Jaj, de jólesett! Megitta már a sörét? Miért nem nyit ki egy másik üveget? Egészségére! Az asszony szó nélkül engedelmeskedik; a férfi befal két banánt és egy narancsot. — Hallja, Merceditas asszony, ne legyen már olyan szeles. Nyakába csurog a sör. Átázik a ruhája. Ne legyen már ilyen tékozló. No, nyisson ki még egyet, s ürítse Numára. Egészségére! A férfi addig mondogatja, hogy „egészségére“, hogy végül négy üres üveg áll a pulton. Az asszony szeme elhomályosodik; Merceditas asszony böfög, köpköd, leül egy gyümölcsöszsákra. — Uramtstenl — mondja a férfi. — Micsoda asszonyl Részeg nőcske maga, Merceditas asszony. Bocsásson meg, hogy ezt kell már mondanom. — Még megbánod, Jamaikai, hogy ezt tetted egy szegény öregasszonynyal. Meglásd. — Kissé akadozva beszél. — Igazán? — kérdezi unottan a férfi. —• Erről jut eszembe, mikor jön haza Numa? — Numa? — Jaj, szörnyű maga, Merceditas asszony, hogy milyen értetlenl Hány órakor jön meg Numa? —■ Piszkos néger vagy, Jamaikai. Numa megöl. — Ne beszéljen így, Merceditas asszonyl — Ásít. — No jó, hát akkor várnunk kell egy kicsit. Talán egészen estig. Akkor hát szundítsunk egyet, mit szól hozzá? Feláll és kimegy. Odamegy a kecskéhez. Az állat bizalmatlanul nézegeti a férfit. Az meg eloldozza. Visz- szaindul a házba, a kötelet pörgetve fütyörészik; az asszony már nincs ott. Amint ezt észreveszi, odalesz mozdulatainak kéjes nyugalma. Nagy ugrásokkal, atkozódva szeli át az Udvart. Azután elindul az erdő felé, utána a kecske. Az állat fedezi fel az asszonyt, és nyaldosni kezdi. A Jamaikai röhög, amikor látja, hogy az asszony milyen gyűlölködő pillantásokat vet a kecskére. A férfi csak int, és Merceditas asszony visszaindul a fogadó felé. — Maga igazán rettenetes asszony, úgy bizony. Miket ki nem talál' Megkötözi az asszony kezét, lábát. Majd könnyedén felnyaláboija, és a pultra teszi. Egy darabig gúnyosan nézegeti, majd hirtelen ötlettel csiklandozni kezdi az asszony széles, repedezett talpát. Amint az dobálja magát, egyre közelebb kerül a keskeny pult széléhez; végül teljes súlyával a földre zuhan. — Micsoda asszony, uramisten! — ismételi a férfi. — Ájulást színlel, közben fél szemmel figyel. Nincs magának lelke, Merceditas asszonyl Fejét a szobába tolva, a kecske figyelmesen nézi az asszonyt. Már végére jár a délután, amikor felhangzik a lovak nyerítése: sötétedik. Merceditas asszony a fejét felemelve, tágra nyílt szemmel hallgatózik. — Megjöttek — mondja a Jamaikai. Talpra ugrik. A lovak egyre nyerítenek, toporzékolnak. A férfi dühödten kiabál a fogadó ajtajából. — Megbolondult, hadnagy úr? Megbolondult? Az egyik kanyarulatban, a szirtek közül felbukkan a hadnagy; alacsony termetű, zömök ember, lovaglócsizmát visel, az arca izzadt. Óvatosan körülnéz. — Bolond maga? — ismétli a Jamaikai. — Mi van magával? — Ne kiabálj velem, te néger — mondja a hadnagy. — Megérkeztünk. Mi újság? — Hogyhogy mi újság? Parancsolja meg az embereinek, hogy vigyék innen a lovakat. Nem érti a dolgát? A hadnagy elvörösödik. — Még nem vagy szabad, néger — mondja. Nagyobb tisztelettel beszélj. — Rejtse el a lovait, vagy vágja ki a nyelvüket, mit bánom én. Csak ne lehessen hallani őket. És ott várakozzon. Majd én jelt adok. — A Jamaikai elhúzza a száját, arcára széles, szemtelen vigyor ül ki. — Nem tudja, hogy most maga engedelmeskedik énnekem? A hadnagy tétovázik pár pillanatig— Jaj neked, ha nem jön — mondja. Hátranéz, és kiadja az utasítást: — Lituma őrmester, rejtse el a lovakat. —4 Parancsára, hadnagy úr — mondja valaki a domb mögül. Lópaték csattogása hallatszik. Azután csend. — így mindjárt más — mondja a Jamaikai. — Csak engedelmeskedni kell szépen. Remek, tábornok úr. Bravó, őrnagy űr. Gratulálok, kapitány úr. Csak el ne mozduljon onnan. Ha kell, majd én jelt adok. A hadnagy az öklét rázza feléje, majd eltűnik a sziklák közt. A Jamaikai bemegy a fogadóba. Az asszony gyűlölettel néz rá. — Áruló — mormolja. — A rendőrökkel jöttél. Te nyomorultl — Micsoda modor, uramisten, micsoda modor ez, Merceditas asszonyl Nem a rendőrökkel jöttem. Egyedül jöttem. A hadnaggyal itt találkoztam. Hiszen láthatta. — Numa nem jön — mondja az asszony. — És téged megint börtönbe csuknak. És ha kiszabadulsz, Numa megöl. — Gonosz lélek maga, Merceditas asszony, annyi szent. Miket jósol itt nekeml — Áruló — ismétli az asszony; végre sikerült felülnie, és mereven tartja magát. — Hát azt hiszed, Numa bolond? — Hogy bolond-e? Szó sincs róla. Ügyes az, mint a kakadu. De azért ne keseregjen, Merceditas asszony. Biztosan megjön. — Nem jön meg. ö nem olyan, mint te. Vannak barátai. Értesítik, hogy itt a rendőrség. — Gondolja? Én nem hiszem, nem lesz idejük. A rendőrök a másik oldalról, a dombok felől jöttek. Csak az én nyomaim vannak a homokon. Amikor idejöttem, a falvakban mindenütt kérdezősködtem: „Merceditas asszony még a fogadóban van? Épp most szabadultam, hát elmegyek, és kitekerem a nyakát.“ Biztosan húszán is szaladtak, hogy elmondják Numá- nak. Még mindig azt hiszi, hogy néni jön? Úristen, hogy elsápadt, Merceditas asszonyl — Ha valami baja leSz Numának majd megfeledkeztem. Nem hagyhatom így, nyitott szájjal, még kiabálna, ha Numa jön. És egy légy is a szájába repülhet. Nevet. Körülnéz a szobában, végül talál egy rongyot. Bekötözi vele Merceditas asszony fél arcát. Kedvtelve nézegeti egy darabig. — Bocsásson már meg, de igazán mulatságos képe van így, Merceditas asszony. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mint egy kígyó, csendben és ugrásra készen mered fel a Jamaikai a fogadó sötét mélyén. Előrehajolva vár, kezét a pultra támasztja. Két méternyire előtte ott ül az asszony. S mereven arcát előre szegve hall- gatőzik, mintegy szimatolva a levegőben. Könnyed, mégis tisztán hallható neszezés hallatszott balról, a tücsökcirpelésből jól kivehetően. Majd még egyszer, most már hosz- szabban: az erdőben meg-megroppan- nak, recsegnek az ágak, valaki közeledik a fogadóhoz. — Nincs egyedül — suttogja a Jamaikai. — Többen vannak. — Zsebébe nyúl, kiveszi a sípot, és a szájához illeszti. Feszülten vár. Az asszony izeg-mozog, a Jamaikai káromkodik a foga közt. Látja, amint az asszony vonaglik, fejét ide- -oda mozgatva igyekszik megszabadulni a kötéstől. A zaj abbamarad: talán már a homokra ért, hogy nem hallatszanak a léptek? Az asszony bál félé fordulva figyel, a szeme kidülled, mint a széttaposott leguán szeme. — Meglátta őket — mormolja a Jamaikai. Nyelve hegyét a síphoz illeszti: a fém dermesztő. MerceGYURÁK ÉVA illusztrációja — motyog rekedten az asszony —, egész életedben bánni fogod, Jamaikai. Az csak vállat von. Cigarettára gyújt, és fütyörészni kezd. Azután a pulthoz megy, fogja és meggyújtja a petróleumlámpát. Az egyik ajtólécre felakasztja. — Esteledik — mondja. — Jöjjön csak ide, Merceditas asszony. Azt a- karom, hogy Numa lássa, hogy maga az ajtóban ülve várja. Aha, igaz isi Meg se tud moccanni. Bocsásson meg, nagyon feledékeny vagyok. Lehajol az asszonyhoz, és a karjába veszil Leteszi a fogadó elé a homokba. A lámpafény az asszony arcára esik, bőrét valósággal megszépíti: így fiatalabbnak látszik. — Minek csinálod ezt, Jamaikai? — Merceditas asszonynak most már gyenge a hangja. — Minek? — mondja a Jamaikai. — Merceditas asszony, maga még nem volt börtönben, igaz? Ott csak telnek a napok, s nem tud mihez kezdeni az ember. Mondhatom, rengeteget unatkozik ott az ember. Meg sokat éhezik is. Ejnye, egy apróságról dttas asszony egyre csak forgatja ’ a fejét, aggodalmasan nyöszörög. A kecske mekeg egyet, a Jamaikai meglapul. Néhány pillanat múlva azt látja, hogy árnyék vetődik az asszonyra, s egy csupasz kar nyúl a kötelék felé. Teljes erejéből a sfpba fúj, s egyetlen ugrással a jövevényre veti magát. A sípszó, mint tűzcsóva hasít az éjszakába, s elfúl a jobbról-balról felhangzó szitkozódásban dobogásban. A két ember az asszonyra zuhan. A hadnagy villámgyorsan cselekszik: amint a Jamaikai feláll, a hadnagy az egyik kezével Numa hajába markol, a másikkal revolvert szegez Numa haláltékának. Négy fegyveres rendőr veszi körül őket. — Utánukl — kiált a Jamaikai a rendőrökre. — A többiek az erdőben vannak. Gyorsan, mert megszöknek! Gyorsan! — Nyugalom! — mondja a hadnagy. Szemét le nem veszi Numáről. Numa lopva a revolvert nézi. Láthatóan nyugodt, a kezét kétoldalt lelógatja. — Lituma őrmester, kötözze meg. Lituma a földre teszi a puskáját, és letekeri az övén lógó kötelet. Meg kötözi Numa lábát, majd megbilin» cseli. A kecske odamegy Numához, megszaglássza a talpát, majd gyengéden nyaldosni kezdi. — A lovakat, Lituma őrmester. A hadnagy visszateszi a revolvert a pisztolytáskájába, és az asszonyhoz hajol. Leveszi az arcáról a kötést, majd kioldozza a köteleit. Merceditas asszony talpra áll, odábblöki a kecskét, a hátára paskol, és odamegy Numához. Szótlanul megsimogatja a férfi homlokát. — Mit csinált veled? — kérdezi Numa. — Semmit — mondja az asszony. — Rágyújtasz? — Hadnagy úr — hajtogatja a Jamaikai a magáét. — Tudja, hogy az erdőben, néhány méterre itt vannak a többiek? Nem hallotta őket? Legalább hárman vagy négyen vannak. Miért nem keresteti őket? — Hallgass, néger — mondja a hadnagy, de rá se néz. Gyufát vesz elő, és meggyújtja a cigarettát, a- melyet az asszony tett Numa szájába. Az nagyokat szív belőle: a cigarettát a foga közt tartja, és az orrán át fújja ki a füstöt. — Numáért jöttem. Senki másért. — Rendben van — mondja a Jamaikai. — A maga baja, ha nem tudja, mi a kötelessége. Én megtettem a magamét. Szabad vagyok. — Igen — mondja a hadnagy. — Szabad vagy. — A lovak, hagynagy úr — mondja Lituma. öt állat kantárját fogja. — Vegye a lovára a foglyot, Lituma — mondja a hadnagy. Az őrmester és egy másik rendőr megfogja Numát, eloldozza a lábán a kötelet, és lóra ülteti. Lituma is felül Numa mögé. A hadnagy a lovakhoz, a maga lovához megy, és megfogja a kantárját. — Hé, hadnagy úr, hát én kivel megyek? — Te — mondja a hadnagy, az e- gyik lábával már a kengyelben. — Te? — Én ám — mondja a Jamaikai. — Hát ki más? — Szabad vagy — mondja a hadnagy. — Nem kell velünk jönnöd. Mehetsz, amerre látsz. Lituma a többi rendőrrel együtt lóháton ül, és nevet. — Micsoda tréfa ez? — mondja a Jamaikai. Remeg a hangja. — Csak nem hagy itt, hadnagy úr, igaz? Hallja csak ezt a neszt az erdőben! Én jól viselkedtem. Megtettem a kötelességemet. Nem teheti ezt velem. — Ha sietünk, Lituma őrmester — mondja a hadnagy —, hajnalra Piurá- ba érünk. Homokon jobb éjjel menni. Az állatok nem fáradnak el any- nylra. — Hadnagy űr — kiabál a Jamaikai, belekapaszkodik a tiszt lovának kantárjába, és őrjöngve cibálja. — Ne hagyjon ittl Nem teheti meg ezt a szörnyűséget! A hadnagy kihúzza az egyik lábát a kengyelből, és odábbrúgja a Jamaikait. — Időnként ügetőre kell majd fognunk — mondja a hadnagy. — Mit gondol, Lituma őrmester, lesz eső? — Nem hiszem, hadnagy úr, felhőtlen az ég. — Nem mehetnek el nélküleml — ordít a Jamaikai. Merceditas asszony a hasát fogja, úgy' hahotázik. — Indulás — mondja a hadnagy. — Hadnagy úr — kiabál a Jamaikai. — Hadnagy úr, kőnyörgökl A lovak lassan távolodnak. A Jamaikai kábán néz utánuk. A lámpafény megvilágítja feldúlt arcát. Merceditas asszony csak kacag harsányan. Egyszer csak elhallgat. A szájához emeli a kezét, mint valami tülköt. — Numal — kiáltja. — Majd viszek gyümölcsöt vasárnaponként. Azután megint nevet, teli szájjal. Az erdőből avar és töredező gallyak recsegése hallatszik. NAGY MÁTYÁS fordítása r~ ifWMjfTill.MWI ■MMÉMMflMMNtfMKSMiMMUMMMISM mmmmmmaa MÚHMH WatSMHM
