Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-02 / 36. szám
m iw MIROSLAV DEMÁK: ÁLLATÖV SZEPTEMBER (Rómeó és Júlia) Mindennek vége Mi vár még reánk Első ölelkezés után Tenyeremen pihen Rómeó és Júlia Szemhéjukra telepszik nesztelen a táj A szeptemberi reggel Érett szőlőszemekre hull mindenfelől A reggel mely régen indult De véget a holnap előtt soha nem ér Előttünk süllyed a szökőkutakba Végleg és újra távozik Mab királynő Ilyenkor senkinek sem akarózik se be Se ki Kétségbeejtőn magunk vagyunk A kérdés változatlan megmarad fennáll Talán ezért szeretem Mercutiót Mind között a legjobban Mindennek vége és Annyi de annyi minden vár még reánk Roncsol László fordítása Gyurák Éva illusztrációja rútky mögött a Streőnóba vezető út jobb oldalán a híradós- század egy éjszaka elfoglalta védelmi állását. A fiúk türelmetlenek voltak, teljesen hatalmába kerítette őket az érdeklődés; viselkedésükből ezt a közös kérdésüket lehetett kiolvasni: Milyen Is az igazi harc, milyen a front közelről? A kíváncsi közös kérdést suttogva kimondott parancs szakította meg: — Nyolc lépés távolságra ássátok be magatokat! A harctéren a fegyverek éjszaka sem alszanak. A puskák szünet nélkül ropogtak, egyhangúan mélabús ropogásukat néha ágyúk zaja szakította meg. Az aknák átható zaja befurakodott az emberek fülébe. A kellemetlen labilis hang a földhöz lapította a katonákat, és amíg fel nem hangzott a várt robbanás, minden tevékenységük szünetelt. Az aknabecsapódások közti szünetekben a híradósok lapátjai kitettek magukért. A lapát — ez a fanyelű bádogdarab, amely a gyakorlatokon nem egy férfit ejtett kétségbe, ha rosszul volt a nyélre szerelve, és feltörte az ember kezét —, ez a gyűlölt lapát Vrút- ky mögött értékes barátja volt a martini híradósoknak. A fiúk fekve, térdepelve ásták be magukat. Gyorsan hányták a földet a lapátokkal, mert a Vrútky mögötti burgonyaföldön puha volt a talaj, a szántó alatt homokos hordalék, mintha a szeszélyes Vág már régen tudta volna, hogy itt ássák be magukat a martini híradósok. Rohál főhadnagy az úthoz közelebb választotta meg parancsnoki állását. Üdezöld bablevelekkel teli ágakból tágas helyiség készült számára, ahonnan a kilátás ugyan jó volt, de kevesebb védelmet nyújtott a lövedékek ellen. Onnan figyelte századát és az ellenség mozdulatait. Amint észrevette, hogy a fiúk lapulnak az ellenséges aknák hangja hallatán, arcán keserű mosoly jelent meg, és csak magának dünnyögte: — Késő, fiaim, késő. Azt az aknát, amely a halál üzenetét hozza, a címzett nem hallja. Reggelikor a fiúk már a lövészárkokból ismerkedtek a harctérrel. Mintegy kétszáz lépéssel előttük-, csak éppen az út bal oldalán, hébe-hóba tüzérségi üteg hallatott, magáról. A híradósok örömmel figyelték a tüzérek munkáját, csoda, hogy örömükben nem kiáltottak fel, csakhogy a védelmi állásban nem szabad feltűnést kelteni. Tekintetük azonban így Is sokat elárult. Ágyúink vannak! Három ágyúnk! Pedig a fiúk össze sem számolták mind, hiszen az utolsó vrútkyi ház mögött levő megfigyelőhelyen tankelhárító ágyút álcáztak el. A tüzérségi üteg egyre gyakrabban hallatott magáról. A lehulló gránátok többszörös visszhangjai a streő- nói alagutak menti kőszirtek felől hallatszott. A tüzérek lövegeikkel a gyalogosokat védelmezték, akik fedezetlenül támadtak. És azok a fiúk nyomultak előre, mint a szélvész, de a biztonság kedvéért golyószórótűzzel tették szabaddá maguk előtt az utat. A híradósszázad erősítést kapott. A martini kaszárnyából a harctérre küldték azokat a felfegyverzett katonákat, akik a mozgósítási parancsra jelentkeztek. A megváltozott helyzet döntésre késztette Rohált, a parancsnokot: előnyös terepre, mintegy kétszáz méterre előre irányította a Ho- lúbok tiszthelyettes vezette szakaszt. A tolakodó támadó elhallgatott. Már dél Is elmúlt, és még mindig semmi. Ki tudhatta, mit gondolnak a hívatlan vendégek. Egyszer csak, amikor FarbiCka hadnagy felkelő szakasza merészen áthúzódott a Dubná Skálára, megszólaltak az ellenséges ágyúk. Bár ezen a szakaszon a támadó ellenségnek pontatlanul lövő tüzérei voltak, mégis megtörtént, hogy egy gránát a menetelő FarbiCka-szakasz közelében csapódott be. A helyzet világossá vált: az ellenség támadásba lendül. A sikertelen ellenséges tüzéreket aknavetők váltották fel. Az aknák egy darabban hullottak le. A fiúk már megszűntek lapulni, mégsem lehet egyfolytában a lövészárok fenekét nézni, a katonának maga elé is kell látnia, figyelnie kell az ellenséget. Az ellenséges aknavetők elvesztették bátorságukat, amikor a másik oldalon akcióba léptek a tüzérek, akikre a híradósok büszkén néztek. A támadó nem érte el célját, mert a szünet eléggé hosszan tartött. Olyan hosszan, hogy a Vrútky mögötti fedezékekben a katonák már halványan reménykedni kezdtek. Csakhogy egyszerre a derült szeptemberi égbolton repülő berregése hangzik fel. Nem, mégsem motor berregése ez, hanem dübörgése, repülőgépmotorok rettenetes dübörgése, és a mély védelmi állás fölött elrepült hét ellenséges Messerschmitt. Váratlanul, meglepetésszerűen jelentek meg, úgy viselkedtek, mint éhes hiénák a sivatagban.' Dübörögve rávetették magukat a tüzérek lövészállásaira, alacsonyan köröztek a lövészárkok fölött, és fedélzeti fegyvereikből halált hozó tüzet okádtak. Holúbok tiszthelyettes a lövészárok elülső falához kúszott,, tekintetét i- dőnként az égre szegezte, és feszülten figyelte a repülősök Őrjöngését. Egyszer csak túl világos emlékezete a rövid élet képeit kezdte vetíteni az égbolton. A Messerschmitt gépek fülsüketítő lövései Xaver Holúbokot a képek világából visszahozták a Vrútky mögötti lövészárokba. A képek világából csak egy suttogás, egy e- gészen öntudatlan, halk suttogás maradt meg: Ha tudsz legalább egy kevés szenvedést okozni, akkor jól célozz. Ha valahol magadban feledtél valami kevés emberiességet, kérlek, jól célozz, hogy egyszerre legyen vége mindennek, ne tégy nyomorékká... Amikor a fedélzeti fegyverek és a motorok dübörgése távolodni kezdett, Xaver Holúbok elhessegette magától a halál gondolatát, bátortalanul jobb- ra-balra fordult, figyelte szakaszát. Nem hallott beszélgetést, nem hallott jajveszékelést, semmit sem hallott, érzékszervei minden irányból csak kínos csendet észleltek. Mi. történt az előretolt szakasszal? Megúszta a pusztítást, vagy pedig teljesen... Nem! Lehetetlen! Az lehetetlen! Az ellenséges Messerschmltt gépek ismét mérgesen megjelentek a lövészárkok fölött, és Xaver Holúbok ellenállás nélkül hagyta, hogy gondolatai magukkal ragadják. Csodálatos, túlságosan csodálatos az emberi sors. Milyen agyafúrtan megkeveri az ember életét. Máskor szeptemberi délutánokon az ember civilben tanítóként... no igen, ez az ember hivatása, de most itt minden mindegy! Nos igen, ilyenkor szokta kitölteni a lajstromot a tanulók nevével, és itt? Itt embereket törölnek a listáról... De itt is kapcsolatba kerülhet a lajstrommal, lehet, hogy ő is bekerül. A halottak jegyzékébe. Normális körülmények között az idő mérhető tényező, időegységekkel mérhető. Csakhogy a háború és az idő nem azonosak. Sőt, milyen az idő a háborúban? A háború egyfajta abnormális dologi Abnormális a háború és minden, ami összefügg vele. A háborúban az idő is abnormális! Egy másodperc várakozás, hogy az ember átlépje a halál küszöbét, végtelen idő, hosszú idő, abnormálisán hosszú. És a percek? Az abnormális események évtizedei! Az órákat már ki sem lehet fejezni. Egy órán át, kifejezhetetlenül hoszszú időn át osztogatták büntetlenül az ellenséges Messerschmltt gépek a borzalmat és a halált a Vrútky és Dubná Skala közötti védelmi állásokra. Roháf főhadnagy, a tapasztalt katona és a megfontolt parancsnok falfehér arccal hívta be „támaszpontjára“ a szakaszparancsnokokat. A kimerült parancsnokok csendben odahúzódtak, csak az előretolt szakasz parancsnoka hiányzott. A főhadnagy rideg hangon szólította. Holúbok tiszthelyettes hallotta nevét, a parancsnok hangját Is felismerte, de nem volt képes válaszolni, lába földbe gyökerezett. A parancsnok újabb felszólítására összeszedte magát, kiugrott a lövészárokból, megtapogatta kezét, lábát, megfogta fejét, és csak abban a percben ugrándozott a századparancsnokhoz, amikor a parancsnoki sátorban már kezdték azt hinni, hogy megőrült. — Fiúk, vizsgáljátok meg szakaszaitokat, állapítsátok meg, mennyi a halott és a sebesült. Megfigyelésem szerint nem állunk rosszul. Az előretolt szakasz parancsnoka fészkelődül kezdett. ............... — Szerintem nincs veszteség — hangsúlyozta nyomatékkai a századparancsnok tekintetét az első szakasz parancsnokára szegezve —, mert a megdühödött ellenséges repülősök teljesen pontatlanul lőttek, ami. csak javukra írható ... — Főhadnagy úr — szólalt meg Xaver Holúbok —, ha megúsztuk ezt a poklot, ez ugyanúgy az ön érdeme, ön osztotta szakaszokra a századot... RoháT parancsnok tudatában volt e döntése megalapozottságának és helyességének, de ezt természetes parancsnoki képességének, nem pedig beszédtémának tartotta. — Fiúk, vissza a szakaszokhoz! Szürkületkor látogassatok meg fényűző sátramban. E szeptemberi estén alkonyatkor RoháT főhadnagy már kiadta az utasításokat éjszakára, de a szakaszparancsnokok még nem oszlottak szét, a második szakaszból elővezették Fe- kárik közkatonát. — Főhadnagy úr, tudom, mi a kötelességem, én akarnám is teljesíteni, de nem tudom, nem bírom a fájdalomtól ... — Ml baja? Válasz helyett Pekárik közkatona legöngyölte lábszártekercsét, s katonanadrágját térde fölé feitűrte. — Nézze, főhadnagy úr, ezt már nem bírom elviselni, borzalmasan ég a lábam ... A fiatal szakaszparancsnokok is már láttak egyet s mást, de még nem volt alkalmuk látni lábat ennyire kidudorodott erekkel, amelyek úgy kacskaringóztak, mint a szófogadallan Ipoly a részletes térképen. Egy perce még azzal gyanúsítottak' Pekárik közkatonát, hogy az első tűzkeresztség után harci kedve lelohadt, amint azonban meglátták görcsös ereit, rögtön megváltozott a véleményük. — Talán az lenne a legjobb, ha még ma éjjel a martini kezelőintézetbe menne, ott majd az orvos eldönti, mi lesz tovább. — Megvárom a reggelt, főhadnagy úr .. . — Ahogyan gondolja, de a fronton másként van, mint a .nesében, a fronton az est bölcsebb, mint a reggel. Hát, jó éjszakát, fiúk, jó éjszakát, Pe- káríkl Mennyire nevetséges még a komoly percekben Is, amikor normális szokásokat abnormális körülmények között tartanak meg Ugye, jó éjszakát, a lö- vészárkokbanl Keserűen nevetségesen hangzott ez. bár Roháf hőhadnagy, a tapasztalt katona, valóban a legőszintébben kívánta. Az éjszaka tűrhetőnek, csendesnek -bizonyult,-csak-a Vág felől jövő nedves hideg pára a lövészárkokba is befurakodott, és tolakodóan bántotta a fiúkat. El lehetett szundítani, egy ideig le is hunyták a szemüket, csak a nedves hideg pára, mint a féltékeny. szerető,, rövidesen felébresztette őket, felnyitotta szemüket, s az alvástól pihent agyukat hideg zuhannyal visszahozta a kemény valóságba. Az éjszaka múltával, ahogy kezdtek kirajzolódni a tárgyak körvonalai, a támadók ismét bevetették aknavetőiket. A lövések irányából ítélve éjszaka helyet változtattak, mert az első aknák nagyon közel csapódtak be a híradósszázad lövészárkához. A védelem az ellenség tüzelését nem viszonozta, erre a támadó növelte a kilőtt aknák számát, azt gondolva, hogy a Messerschmltt gépek légitámadása után a megfélemlített és megtizedelt katonák elhúzódtak a lövészárkokból, vagy kimerülve elaludtak. Valahogy így kellett a támadóknak gondolkodniuk, mert az útra felderítés céljából tankot küldtek. Kigördült a kanyar mögül, lövéseivel — mintha csápok lennének — Igyekezett megtalálni a Dubná Ska- la-i védelmet. Csakhogy a fürge fiúk egyszerre rámérték ágyújuk csövét az utolsó * vrútkyi ház mögül. A lövés forró tüzes nyelve már-már rátapadt a gyűlölt tankra. Az ellenségnek szerencséje volt, a lövés nem talált, de a tanknak ennyi Is elég volt. Motorja felberregett, s a tank gyorsan, nagyon gyorsan eltűnt a kanyar mögött, ahonnan nemrég még akkora biztonságérzettel közeledett Dubná Skala felé. A Vrútky mögötti lövészárkokban Itt-ott kiáltozás, jajveszékelés hallatszott. Csakhogy a gyalogosok sem ültek babérjaikon: golyószórókkal kereszttűzbe fogták azokat a helyeket, ahol az ellenséges megfigyelőállásokat sejtették, s csak próbaszerűén lőni kezdtek. Megérte. Az ellenséges aknák tévelyegní kezdtek, elveszítették reggeli pontosságukat. Pekárik, a második szakasz egyik közkatonája egy fekvő tüzér számára mélyítette a lövészárkot. Ez nem mondott ellent a parancsnok utasításának, azért erőltette meg magát jobban, mert fájós lábán állva nem bírta volna elviselni az éjszakát. A mozgalmas nap utáni este fáradtan bedőlt volna a lövészárokba, de lába szüntelenül gyötörte, az égető fájdalom egész testét átjárta, a vérkeringés ritmusa szerint őrült erővel lüktetett a halántékán. Tűrte, amíg bírta tűrni, végül is levette lábszártekercsét. Halántékán a dübörgés megszűnt, sőt hajnal felé kimerültségében el is szenderült. Csakhogy Pekárik közkatona a fekvő tüzér lövészárkának kiásásával megpecsételte sorsát: szundikálásából közeli aknarobbanás és azon nyomban olyan nyomás ébresztette föl, mintha minden kihányt föld reá, görcsös, e- res, fájós lábára omlott volna. — Barátaim ... barátaim, rám omlott . .. Odaugrottak a második szakasz katonái, odarohantak, hogy kiszabadítsák betemetett bajtársukat. Nem, nem a föld temette be, de nagyon gyors segítségre volt szüksége: nadrágja tele volt sötétvörös foltokkal, a lövészárok alja nem győzte a vért beinni. Bajtársat gyorsan kiemelték a lövészárokból, s vérző lábát szíjakkal a térde fölé rögzítették. Odafutott a századparancsnok, ösz- szefutottak a szakaszvezetők. Két fiú már rohant is Vrútkyba, hogy gondoskodjék a gyors szállításról; négyen pedig gondosan vitték a sebesült katonát az útig. — Főhadnagy úr, miért visznek el... már megszűnt az égető fájdalom a lábamban ... A századparancsnok odalépett Pekárik katonához, megszorította viaszfehér kezét: — Viszontlátásra, Pekárik közkatona. A sebesült katona mosolyt erőltetett az arcára, de sok ereje már nem maradt. — Fiúk, minél gyorsabban vigyétek a kórházbal A századparancsnok még egy pillantást vetett Pekárik közkatonára. Aztán mintha hirtelen hideg vízzel öntötték volna le: — Fiúk, mindenki vissza a szakaszához, a katona nem vesztheti el a fejéti DEÁK PÉTER fordítása
