Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-19 / 34. szám

4 im---------------­■„Bénán fetrengek közietek, mégis úgy hívnak, hogy ember, ez a biológiai rangom“ Balogh Attila VISSZA Hivatalos felmérés a mozgássérültek számáról Kincs, csak a rokkantsegélyben részesültek létszá­mából következtethetünk arra, hogy hazánk lakos­ságának mintegy IQ százaléka valamilyen formá­ban sáriit. Ä riport három szereplője közül egyik sem Jött testi hibával a világra. Hosszabb-rövidebb ideig természetesnek tekintették .testi épségüket — u- gyanúgy, mint mi, ép emberek. Egy nap azután az ügyeletes mentőszolgálat kocsija szirénázva végig- száguldott velük a városon, és az emberek felsó­hajtottak; ismét egy baleset. Közlekedési, munka­helyi, háztartási, már megszoktuk a szakszerű el­nevezéseket* az egyik súlyosabb, a másik tűrhe- több következményekkel. Valamennyi valaki vagy valakik gondatlanságához vezethető vissza; sajnos nem mindig a baleset károsultjának gondatlansá­gához. =- Negyvenkét éves vagyok, több mint 15 évig' tolatómunkásként dolgoztam. Nyolc éve, hogy bal­eset ért. Es tudja, mi hiányzik a legjobban? Az állomás. Itthon reggeltől délutánig csend van. Reg­gelente az ablakból szemlélem a munkába sietőket, aztán sokáig az utcán sem történik semmi. Amit tudok, elkészítek a főzéshez, hogy a feleségem- aek könnyebb legyen, azután olvasok vagy hím- zek. Kettőkor megjön a fiam, és tulajdonképpen reggeltől ezt a pillanatot várom. Nyolc évvel ezelőtt még focizott az akkor ötéves fiával. Kerékpározni tanította, fára mászni, úszni. Hét és feles cipőt hordott, nyolc éve egyetlen pár­ra sincs szüksége. Egy januári napon tolatás köz­ben egyik lába megcsúszott a vagon jeges lépcső­jén, és ő a vonat kerekei alá esett. Mindkét lá­bát amputálták — életét csak így tudták megmen­teni. Egy külön szobában hatalmas játékvasút, két irányító pulttal: az egyiket az apa, a másikat 13 éves fia kezeli. — Apu, te nem tartod meg az előírásokat, ne is tagadd... — Tudom én, tudom, de hát nem győzök min­dent egyszerre. Mulatságos helyzetek adódnak itt, a játék köz­ben; hasonló mulasztások a valóságban súlyos kö­vetkezményekkel járnának. De hát a játék, az já­ték. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiniiirT csak teher, legyenek tekintettel rám, a feleségé­re, aki nem nyomorékhoz ment férjhez... Nem lehetett vele szót érteni, következetesen kizavart a kórteremből, hozzám vágta a szegfűcsokrot, csak a kisfiát engedte magához. Ö még nem na­gyon értette, hogy mi történik körülötte, azt se bánta, hogy bármiről is csevegett, az apja csak egyre sírt. Aztán fokozatosan megbarátkozott új életével. Segítették őt munkatársai, azt hiszem, nélkülük nem sikerült volna felépülnie. Az otthoni gondok­kal sem maradtam egyedül, barátai még most is eljárnak hozzánk, megjavítják, ami a lakásban ja­vításra szorul, elbeszélgetnek a férjemmel. Felgyógyulása után — és persze, amikor meg­szokta a tolókocsit — vagy két évig dolgozott a vasútnál; ő kezelte a hangosbemondót. De miután az állomást újjáépítették — alul- és felüljárók vannak —, lehetetlenné vált számára a mozgás. Ez nagy csapás volt, mert szeretett az övéi közé jár­ni. Itt a lakóházban is gondot okoz a közlekedé­se. A második emeleten lakunk, a tolókocsi nem fér be a liftbe, a lépcsőkön kell lecipelnünk a fiammal. Míg a fiam fiatalabb volt, bizony csak akkor mehettünk sétálni, ha a szomszédot otthon találtuk és hajlandó volt a tolókocsit lesegíteni. Megváltozott a férjem, nagyon megváltozott a baleset után. Azelőtt sokat veszekedtünk, sohasem volt elég a pénz, esténként elkóborolt a cimbo­rákkal, hiába vártam. Most egyetlen gondja a csa­ládja — kettőhk elégedettsége. Megtanult kézi­munkázni, az utóbbi időben sokat hímez, kitakarít, ha bár ezt számtalanszor megtiltottuk, mert már kétszer felborult a tolókocsival. A bratislavai kerületi kórház rehabilitációs osz­tályán két beteggel beszélgetek. Sokáig azt hittem, hogy sikertelenségem oka a rossz minőségű művégtagokban rejlik. Akkor csuk- lottak össze, amikor a legkevésbé vártam, nagyon sok kínos pillanatot éltem át, amíg járni tanul­tam. Elektromos felső végtagot kaptam, de állan­dóan javításra szorul. Később sikerült elintéznem, hogy kaptam egy tartalék műlábat is, mert a ja­vítások általában egy-két hetet is igénybe vettek, és ilyenkor nem tudtam otthonról mozdulni, je­lenleg azért vagyok kórházban, mert mindhárom végtagomat javítják, közben természetesen reha­bilitációs gyakorlatokat is végzek. Arra kíváncsi, mit változott az életem? . Mindent újra kezdtem, és ez az emberek, segít­sége nélkül nem ment volna A feleségem tette értem a legtöbbet A bal kezem egészséges, és bár­milyen tökéletes is a jobb kéz protézise, azért az egészségesnek mégis jobban hiszek. Megtanultam bal kézzel írni, borotválkozni, emlékszim, eleinte alig találtam meg a fejemet a tükörben ... A feleségem vállalatánál dolgozom, a munka nagyon segít a hozzám hasonló helyzetűeken, a sok töprengés nem. Nem a pénz a fontos, inkább az, hogy gyorsabban teljen az idő. Csupa magunkfajta „Bizonyára sok nálunk a mozgássérült. Erre ab­ból következtetek, hogy a Protetikában — ez az üzem készíti a művégtagokat — fél évig is eltart, míg elkészül egy művégtag. Ne adj* isten, hogy közben a rokkant meghízzon, vagy ledobjon né­hány kilót a súlyából, mert akkor ismét új vég­tagra van szüksége, és várakozhat. Huszonnyolc éves vagyok, szeretnék leérettsé­gizni, de hát hol az az iskola, amely földszintes, ahol nem okozna gondot a tolókocsim? Sehol. Volt munkahelyem, de sajnos fel kellett adnom-, a küszöbök, lépcsők és a túl magas járdák miatt. A feleség: „Nagyon haragudott az orvosokra, ordítozott, hagyják őt meghalni, egy nyomorék — Villanyszerelő vagyok, négy évvel ezelőtt egy oszlopon dolgoztam, és műszaki hiba Matt áram­ütés ért. A jobb karomat, és mindkét lábamat am­putálni kellett. Az, aki életében csak egyszer ta­nult járni, elképzelni sem tudja, mit jelent mind­ezt 24 éves fejjel újra tanulni — természetesen műlábakkal. Gyakran mondogatjuk, mi, rokkantak egymás közt, hogy a nagyobb városokban megérné reg­gelenként összeszedni a mozgássérülteket, és el­vinni őket egy olyan üzembe, ahol csupa ma­gunkfajta dolgozna. Ahol jól éreznénk magunkat, és ahol senki sem bámulna bennünket kíváncsian, részvéttel vagy viszoiyogva. A világ odafigyel a mozgássérültekre: megren­dezi sportvetélkedőiket, rehabilitációs központok létesülnek számukra, sőt néhány országban köz­pontilag megszabják, hogy ennyi és ennyi lakás­ból mennyinek kell külön a mozgássérültek szá­mára épülnie. És ezek valóban úgy épülnek, hoay a lehető legnagyobb mértékben megkönnyítsék a rokkantak helyváltoztatását. Az évente különféle betegségek — szív- és tüdő­panaszok balesetek — miatt leszázalékolt egyé­nek száma eléri az ötvenezret. Nincsenek keve­sen, és ha másért nem, hát ezért is oda kell fi­gyelni panaszaikra. Hiszen ők is szeretnének visz- szajönni közénk, az ép emberek közé, ők is sze­retnék kivenni részüket mindabból, ami mindnyá­junké, amelynek előteremtésében erejük teljében hosszabb-rövidebb ideig maguk is részt vettek. ZACSEK ERZSÉBET KÖZÉNK

Next

/
Oldalképek
Tartalom