Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-05 / 32. szám
10 r JÄN LABÄTH ŐSZI TÁJ XII. All] a tükör elé. Bőrödből Ki nem bújhatsz. All] meg és nézz körül, Térj vissza magadhoz, s mérd meg, Az utat magadtól önmagadig, Hozzánk és megint vissza. Mérd meg Intim mód, elszánásodban, Kétségbeesésedben, őszinteségedben: Messzi tájakon vonult át. Óriás. Szakadékok fölött átívelt. Göröngyös és poros volt, Olykor meg csupa sár. Jártak rajta hamiskártyások, Jártak kitaszítottak, akiket kerülni kellett, S akiktől szabadulni kellett. Volt rekkenő hőség, tapadó verejtékkel. Voltak záporok. Volt tél, De májusok is Voltak, Mindenfélék, hegyek közt, csatarendben, díszparádén. Voltak nyarak, amikor megszaporodott a munka, Voltak őszök, amikor szüreteltünk, amikor Gyarapodott a vagyonunk. Közben ott volt az ifjúságunk. A többi csak később jött. — Ne vádolj minket, Lehet hogy nem is lehetett másként, Lehet hogy felsültünk, lehet hogy tudatlanok voltunk, Lehet hogy sikerül a lányaidnak, a Fiaidnak, akik növekednek, Lehet hogy kacagnak rajtunk, Lehet hogy meg is vetnek Minket. Ilyen az enyészet törvénye. Nekünk viszont le kell még morzsolgatnunk ezt a kis időt. Tekints hát körül, Hogy lásd a lelkedet, Tekints magadba, Hogy másfele is láss: Velünk: valami történt. Nem akarjuk Beismerni, hbgy az idő az, Hogy az utódok a jogaikat követelik. Talán nem úgy éltünk, mint kellett. Talán nem úgy élünk, mint illik. Ez az élet mégis a mienk volt és az marad, Mindig És mindörökké A mi egyetlen Életünk. KONCSOL LASZLÖ fordítása í— A,J á V Az illusztrációt Fodor Katalin készítette. lm K atinka elindult a kiskölyök felé. Feco hátul, a bokszoknál vett föl étel- rendelést, de látszott, tudja, mi készül. Okos vigyorgás csúfította. Volt időm, láthattam mindent: a sörös • korsók lassan teltek. Újra, ki tudja, hányadszor, elámított a Katinka mellének mozgása, ez a kétirányú, egymással nem pontosan derékszöget bezáró rugózás,’ amely tökéletes összhangban volt a fenék önmagában is értékes ringásával. A kerek, fémtálcára toltam a korsókat, elhúztam a pult szélétől, jobb kezemmel, terpesztett újakkal, fogást kerestem. Katinka vonulását, jelzett ámulatom dacára, hideg szenvtelenséggel észleltem, s szerencsémet is — hogy ugyanis mosolyának bal felét láthattam, következésképp meg kíméltettem az amalgám visz- szataszítő csíllanásától — csupán valamilyen személytelen, távoli örömmel vettem tudomásul. De ez így volt rendjén (mint látni fogjuk). (Aggasztó, hogy ezt a történetet nemigen tudom másképpen elképzelni, csak mint szöszt, molett negyvenest, ahogy épp fésülködik nagy, tojás alakú, forgatható tükre előtt, fejét hátra vetve kacarászik, játszik a búzahajával, mosdik a fényben, egy hasonlat termőföldjéből sarjadt liliomasz- szonyról van sző tehát, akit bánatomban és félelmemben hoztam életre, mert az elkövetkezendők túlontúl formásán és magabiztosan kopogtattak. S noha tudom, a fent rajzolt képet nem kizárólag kamaszok tapogatnák élvezettel, hanem rajtacslphetnénk tekintélyesebb pillantásokat is, amint megkísérlik kiválasztani azt a legelőnyösebb pozíciót, ahonnét a dekoltázs a 'legvédtelenebb — mindezen megfontolások csöppet sem szegik lelkiisme- ret-furdalásom nyugtató lendületéi, hiszen ha engednék a „szöszke csábításának“, azáltal előzékenyen és udvariasan (a-'iket már a rutin szintjén ismerek, más okból) érthetővé simogatnék mozdulatokat, s ez olyan kellemes (Ismervén a valót: fölháborító) egyszerűsítéshez vezetne, mintha Leonardo a Mona Lisa helyett apró, fekete röggel ezt írta volna a vászonra: RÖHÖG A SPINÉ.) Amikor ebbe az étterembe kerültem, egyenest az Iskolá- . ról, már ősz volt, már meg- -msglngott az égetett avar fanyar füsttömbje, s némely faág — mint sápadt halántékon az erek — már fáradtan behálózta az égboltozatot, jóllehet szeptember közepén jártunk. Az első napokban megilletődöt- ten sündörögtem, minden vendéget „uram“-nak szólítottam, azokat Is, akiket Fecó, ez a hideg, szép arcú fiú gondolkodás nélkül visszalökött az ócska, kinti sötétbe, kimérten udvarias voltam: magamon viseltem a kezdők minden merevségét, lassan tűnő dölyfét. Később Lászlóka, aki nagy ficsúr, és finom, hosszú kézfeje Időnként váratlan villanással Jelezte a rendet (tüstént gyakorlati útmutatást adván), ezt így fogalmazta. — Az elején valamennyi mu- lya és óvatos. (Pedig nem tarthattam magamat egészen ostobának: fölkészültem ezen veszélyekre, tudtam, hogy mértékkel és szeretetteljesen kell udvariasnak lenni, de képzeletben végrehajtott esettanulmányaimban mindig gentlemanek szerepeltek, s nem emberek.) Az éttermünk bosszantó átmenet volt egy kiskocsma s egy étkezde között, árnyalt jellemzéséül azt lehetne elmondani, hogy pacallal ugyan még nem szolgáltunk, de az előételek csak étlapon léteztek, illetve — hogy utaljak a vendégeinkhez fűződő kapcsolatainkra — az árlapon. A kezdő lépéseim tehát bizonytalanul csosszantak, de (s ezt utóbb már egészen világosan láttam) szükségszerűen botlottam el, mert ide, valójában, nem pincérek kellettek, hanem kiszolgáló személyzet. Ha lett volna lehetőségem elvonni tekintetemet a korsók hagyta, egymást metsző, esetenként hiányos rajzolatú körökről, az igen szomorú pillanat lett volna, hiszen azt eldönteni, hogy egy adott kívánalom-rendszer a hülye, avagy magunk vagyunk tehetségtelenek — csak utólag lehet. Nehéz és elbukott próbatételek köveit cipeltem sokáig, de most ne erről legyen szó. A második este, csütörtökön, furcsa dolog történt. Az öreg Sandró volt a fizető, éppen lehajtott fejjel birizgált hatalmas, fekete bukszájában, amikor a Feco futtában (kezén s karján, mint cicoma, a tányérok gyöngysora) rávert a vállára, és azt mondta: — Akkor holnap ?l Korsóim tetején fülsiketítő robbajjal, beomlott a hab. Az öreg arca, mint valami kígyó, megvonaglott, tekintete egyszerre volt megtiport s veszedelmesen élénk Ezeket mint értéktelen jeleket fölfogtam, megállapítani csak azt tudtam, hogy a Fecó mondata egyfajta fura (kemény s élettelen) a- kusztikai rendszerben hangzott föl A mondat nem mutatESTERHÄZY PÉTER levélpermet szitált, de a földön lévők még nem tapadtak össze az ősz lucsokjától. Az föl sem merült hogy én nem játszanék, de hát páratlanná lettünk (általam), így megtorpantunk egy pillanatra, s bizonytalanul körbenéztünk. A kiskölyök gesztenyét rugdosva jött elő a fák közül, és a rézsútosan betűző fénykötege- ket, akár egy kényes paripa, óvatoskodva lépdelte át. Rövidnadrágja zsebébe mélyesztette a két kezét, ettől mozgása, imbolygó lett, fejét nem hajtotta le, a gesztenyét finoman, a szandálja elülső, külső részével pörgetgette előre. Ránéztem, bólintott. Egyszerű dolog ez. A meccsek minden pénteken fél tíz tájban kezdődtek (hatos. háromnál kapucsere); a vesztes fizette a nyertes következő heti italszámláját. De valahogy a tét nem ez volt. Lassan nyílt föl előttem egy iszonyatos struktúra, és fölismervén (illetve már picivel előbb), nem lehettem ártatlan. A két-két tégla —■ a kapuk — egyre mélyebben nyomódott a földbe ... A kezdet kezdetén italos lettem. (Itt eltekintek néhány link élctől.) Csak rövid ideig tartott izgalomban a korsók látványa, a sör aranya, ahogy a fénytől függően, sötétebb, világosabb szeletekre hasad, követhetetlen átmenetekkel. Ez várható és érthető volt, hisz a pincérség nem az efféle önmagáért való dolgoktól szépül meg — a vendégekkel pedig amiként már jeleztem, nagyon kozott másnak, mint ami (nem a képes beszéd egyszerű ravaszsága lehetett az), de érthetetlen indulatok voltak hozzá- madz'agolva. Valami sötét tapadt a megszólaló mondathoz, ahogy a hirtelen kirángatott virág gyökeréhez a fekete nyirkos földgolyó. Másnap hiába vártain, hogy a reggeli roham után összeverődjünk a söntéspult mellett levő durva felületű asztalnál (amelyben , hm: hozzátartozik az igazsághoz — két görcs feszült, úgy nézvén az emberre, mint egy megriadt mókus), hogy összetorlódjunk a maradék délelőttre, hogy én pironkodva, de azért alapos ismereteket sejtetve végigpásztázzam a Katinka ... a Katinkát, jó hatásfokkal és hasznosan múlatván így az időt, s viszolyogva lessem ezek s a tegnap délelőtti tapasztalatok után a Fecó egy görbe mondatát: „Tudod, gyermekem, engem az zavart piszkosul, hogy a nyelvem időnként beleakadt egy lyukas fogba“, és arra gondoljak, hogy ekkor majd megint megveregeti a Katinka combját. Nem. Lászlóka egy labdát tartott a kezében, amelyet aztán keserű, lágy dünnyögéssel Fecó felé löttyintett. — Főokos, akkor mehet? Az épülettel szemben túl az úton, fű nőtt rétté. Ide vonultunk ki: elöl Fecó a labdával, Lászlóka, Katinka, Sandró bácsi meg én. (Bent maradt valaki, akinek a nevére sem emlékszem.) A rét száraz volt, hűvös és szatócs jellegű kapcsolat alakult ki. Én még friss voltam, de a többiek tekintetét, amint végigmérték egymást, valami kedvtelen düh tompította már. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem a nekik (nekünk) való munkahely. Fecó akkortájt is profinak számított, s nagyon okosnak (bár hiányzott belőle az azonosulni tudás, az alázat); öreg Sántító kicsit ugyan kopott volt, már meghorzsolta az idő, de szakértelméhez nem férhetett kétség. Lászlóka eleganciájából ha hiányzott is a kellő keménység, de azért pincér volt, Katinka tneg úgy tudott előbukkanni egy homályos zugból, hogy a férfiak elcsöndesülje- nek, s azt mondják: ez csoda (igaz: higgadt ember hozzáteszi: vagy k .. .). Magamról most ne essék szó, minősítsenek vágyaim. (Lehetséges, hogy a rossz munkahely kedvez a misztikusoknak? ] A körülmények iránti gyűlöletük egymásra vetődött, ennek ellenére az egész hát a beletörődés és érdektelenség léceire feszített lazáj, s csak csütörtökönként vadultak el a hangok. A kiskölyök minden pénteken ott várt a fák és fények között, s míg volt gesztenye, azt rugdosva jött, együtt érve velünk a pályára. Nagyon tudott focizni, hamar elneveztük Tostaónak. Ha gólt rúgott, mindkét karját az égnek emelte (pattanásos) arca szép lett az örömtől“ és márunár odafutott. az öreg Sandróhoz vagy Lászlókéhoz, de aztán egy zavart nevetéssel megtorpant i- lyenkor — idegen, juthatott az eszébe. Meccs után intett egyet felénk (ezt többnyire csak én vettem észre), kezét zsebre dugta, és tovább billegett. Mondom, fiatal hús lévén, nem volt időm (ez azért szerénység) úgy gyűlölködni, mint a többieknek, de mivel a fociban teljes erőmmel ott voltam, ezért elvesztettem azt a jogomat és lehetőségemet, hogy azt mondjam: én, és azt mondjam: ti. Nem követtem el (még) semmit, mégis ugyanúgy benne voltam a buliban (Sfám óta ismerjük ezt). Most ne erről legyen szó. Ezeknek a péntek délelőtti játékoknak kialakult a maguk külön nyelvezete. A tett volt a sző: minden csel, a gól s a jelentésük, lehetőleg a csontig hatoló megalázás. Csöndes meccsek voltak, fölös lett a beszéd. Tostao nevetgetése keveredett csak a levelek herse- gésével. És ebbén a szelíd alapzatban, mint iszonyú riadások, Időnként egy-egy mondat. Fecó (aki nem értett a labdához], ha elfutott Sandró bácsi mellett, visszaszólt a válla fölött (de csupán lényegtelen ráadása ként). — Na, vén hülye? Én nyerni akartam, tehát azt hörögtem. — Azannyát. És a Lászlóka, Sandró meg Katinka odavetett, reménytelen szava. Tostao önfeledten játszott, tekintetét még akkor sem vonta el a labdáról, amikor Katinka fekete szoknyája egy óvatlan (sobszcénnak tetsző) mozdulattól hosszan fölszakad.t, fölnyílt, mint egy koporsó: láthattuk a meztelen halottat. A kissrác gyanútlanul siklott közöttünk (indulatok csorba kőtömbjei közt), komor passzokat fogadott természetes vihogással, táncára, ott nem messze a gesztenyefáktól, a tömérdek gondunk mellett ts fölfigyeltünk Úgy gondoltam, hogy Tostao ártatlansága tartotta egybe ott a világot, és tette lehetővé — anélkül hogy az ég leszakadjon, ezt a kíméletlen pantomimet. (Természetesen ez nem igaz:, ez nem -arány és egyensúly dolga: bármi megtörténhetik.) Mikor Katinka levált a kávéfőzőről, s elindult Tostao felé. láthattam a Fecó vigyorgás turkálta arcát, s azt is, amint Sandró bácsi Lászlókét keresi tekintetével, sikerrel. Én tehát kimaradtam valamiből: körülményesen lavíroztam akkoriban, ostoba voltam még (meglehet, nem nagyot)). Mennem kellett: jaj, az a pillanat, amikor egy kéz tölemelkedik az asztalok fölé, fel a cigaretták füstjének kétségei közé, ahol azután összeér a gyűrűsujj meg a hüvelyk, és gyorsan elpattannak egymáson. A kerek alumínium tálcán engedelmesen sorakoztak a sörös korsók. Egyikéjüket Tostao elé tettem, aki a göcsörtös asztal mellett ült, jelezvén, hogy hozzánk tartozik (illetve, hogy délelőtt Lászlókáék tönkrevertek minket, tehát nem akármilyen az a sör, ami a fiú előtt áll: ünnepi.) Katinka arcán már ott volt az a szép és fals maszk, amit a nők felöltenek a férfiak tiszteletére és megtévesztésére. Tostao a győztesek bocsánat- kérő udvariasságával emelte súlyos korsóját, a nő célszerűen fészkelődön. Füst és részeg szó között préselődtem: legalább nem voltam szemtanú. (Már azt sem láttam, hogy Katinka a fiú keze után nyúl, ráérősen, akár a ragadozó madarak, azt meg aztán végképp nem, ahogv Tostao az asztalra borulva szemét a mókus szemeire Illeszti, és vállát két kézzel rázza a zokogás.) Másnap kora reggel tudtam, hogy itt a tél: csak télen érezni ezt az iszonyatot a mosdótálak fölé hajolván: mintha egy tábla üvegbe kellene ököllel belecsapni. Kint köd szitált (mint megannyi káromkodás), az útról már csak sejteni lehetett a fákat. Megint páratlanná lettünk, a gesztenyéket nem háborgatta senki. Lefutottam a rövid, meredek lejtőn, le a pályára. De megcsúsztam a pépes leveleken, s megpördültek köröttem a világ elemei. Ajkamon fű, sár. Az illusztrációt Dolán György készítette.
