Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-03 / 23. szám

10 gÉg IDE SEREGEIK, AMI MtLT A címet József Attilától kölcsönöztük, mert Agy érez­zük most, amikor egyszeriben annyi íróra, költőre kell emlékeznünk, keresve sem találhatnánk Jobb, kifejezőbb címet. Napjainkban van évfordulója Martin Kukuőinnak, Emil Verhaerennak, Ho Si Minhnek, Mihail Solohovnak, Vítézslav Nezvalnak, Vilém Závadának, majd pedig kö­vetkezik FrantiSek Heftkn, Kaffka Margit és mások ju­bileuma. Sajnos mindükről nem tudunk méltón megem­lékezni. Ezt a néhány verset és Solohov megrázó kisregényé­nek egy részletét fogadják olvasóink szeretettel, hiszen olyan emberi sorsról, sorsokról szólnak, amelyek min­dig megindítanak, elgondolkoztatnak. VÍTÉZSLAV NEZVAL’ Istenhozzád Istenhozzád és ha többé se találkoznánk gyönyörű volt s elég, most más következik, istenhozzád, és ha ígérünk új találkát, lehet, hogy nem jövünk, más vendég érkezik. Gyönyörű volt, sajnos múlandó és veszendő, hallgass, lélakharang bánat, mindent tudok, búcsúcsók, keszkenő, sziréna, hajócsengö, három-négy mosoly és egyedül maradok. Istenhozzád, és ha nem nézhetünk egymásra, maradjon utánunk kis emlék valaha, szellős, mint keszkenő, szimplább mint képeskártya, csábító, mint arany felület tllata. S ha láttam én, amit mások csak képen néztek, annál jobb énnekem, fecske, te ól-lakó, déltájt mutattál, hol vitrinben a fészked, sorsod a repülés, az én sorsom a szó. Istenhozzád, és ha mindez végképpen elmúlt, annál hosszabb nekem, s a remény elmerül. Tán még találkozunk s végleg akkor búcsúzzunk. Istenhozzád s kendő, Végzetem, teljesüljI WEÖRES SÁNDOR fordítása Remény Pusztáidon Ural a hegyderékra rásimulva a Káspi-tóra néz egy villa Előtte dús korall Fölötte óriás Rőzsatő lövell a magasba Férfit köszönt egy nő alatta Mint madárcsattogás Hatalmas bábeli Városnak munkás szép leánya Recsegő toliam út porába Dobom tán elfedi Kelet már vérben áll a gigantikus rózsaszáltól A forduló föld naptól lángol Mi onnan körbe Jár. ö add 6 add a lényt Kiért a nő legjobban reszket Add fiad a reményvesztettnek Nagyezsdánk szép remény Pusztáidon Ural A hegyderékra rásimulva A Káspi-tóra néz egy villa Előtte dús korall 1931—32. KÁROLYI AMY fordítása HO Sí MINH Szomorúság Lángtengertől vörös a horizont, tűzkígyők jelzik, merre áll a front. Én én csak nézem tétlenül, bezárva, hogy annyi tiszta szándékom — hiába! Álmatlanság Egy ütés ... Aztán kettő ... S újra: három ... Csak forgolódsz, s pilládra nem jön álom ... Négy ... Ot... Végre lehunyod szemed... Ötágú csillag fénye gyúl kt álmaid feletti BALÁSSY LÁSZLÓ fordítása Jevganyija Grigarjevna La- vlckaja 1903-as SZKP-tag- nak ajánlom. D él volt. A nap olyan me­legen sütött, akár má­jusban szokott. Bizakod­tam, a cigaretták majd csak kiszikkadnak hamarosan. Olyan forró volt a napsütés, hogy már sajnáltam, amiért a vas­tag kincstári vattakabátot, nadrágot vettem tel az útra. Ez volt az első Igazán meleg tavaszi nap. De jő Is volt ott üldögélni a fonáson Így egé­szen egyedül, szinte beleolvad­va a csendességbe és a ma­gányba, s levéve a kopott, fü­les katonasapkát, borzoltatnl a gyenge szellővel a nehéz evezésben megizzadt hajamat, gondtalanul figyelni a hal­vány kékségben üsző, nagybe- gyű fehér fellegeket. Nemsokára azt láttam, hogy a falu szélső portál mögül ki­jön az útra egy férfi. Egy fiúcskát — termetéről Ítélve legfeljebb öt-hat éves kisle- gényt — vezetett kézen fog­va. Fáradtan vánszorogtak a rév felé, de mikor odaértek a gépkocsihoz, felém fordul­tak. A magas, görnyedt férfi egészen közel. jött. — Erőt-egészséget, testvéri — mondta fojtott, mély han­gon. — Jő napotl — Megszorítot­tam felém nyújtott nagy, kér­ges kezét. A férfi a kisfiúhoz hajolt. — Köszönj a bácsinak, flacs- káml — mondta. — Ügy látom, ugyancsak sofőr, mint a te papád. Csakhogy ml teherau­tóval jártunk, ő meg ezt a kis kocsit hajtja. A kisfiú egyenest a szemem­be nézett égszínkék szemével, és halványan mosolyogva, bát­ran felém nyújtotta rózsaszín, hideg kis kezét. Könnyedén megráztam. — Miért olyan hideg a ke­zed, klsöreg? — kérdeztem. — Hisz meleg van, és te majd megfagysz? A kicsi megható gyermeki bizalommal a térdemhez si­mult, és csodálkozva felvon­ta vtlágosszőke szemöldökét: — Hogy volnék én öreg, bá­csi? Én még egészen kis fiú vagyok, és egyáltalán nem fa­gyok meg. A kezem, az hideg, hógolyókat csináltam, azért. Az apja levette hátáról a la­pos tarisznyát, s fáradtan mel­lém telepedett. — Sok bajom van nekem evvel a vándorrall — mondta. — Miatta sáútultam le. Ha hosszúkat lépek, már ügetni kezd, no, tessék alkalmazkod­ni egy ilyen gyalogoshoz. Ami­kor egyet kellene lépnem, hár­mat lépek, úgy haladok vele, olyan összevissza, akár a 16 a teknősbékával. Pedig de na­gyon rajta kell tartanom a szememl Mihelyt félrenézek, már pocsolyába gázol, vagy letör egy darab jeget, és szo­pogatja cukorka helyett. Nem, nem férfinak való Ilyen úti­társ vándorolni, kivált gyalog­szerrel... — Hallgatott egy kis Ideig, aztán azt kérdezte: — Hát te, testvér, várod a pa­rancsnokodat? Kellemetlen lett volna kiáb­rándítanom abból a hiedelem­ből, hogy sofőr vagyok, azt feleltem hát: — Igen, várnom kell. — A túlsó partról jön? — Igen. — Nem tudod, soká ér még Ide a csónak? — Két óra múlva. — Rendben van. No hát pi­henjünk addig, úgysem sietős a dolgom. Csak ahogy erre me­gyek, látom: egy magamfajta sofőr sütkérezik Itt. No, gon­doltam, oda megyek, elcigaret- tázgatunk együtt. — Mert e- gyedül — füstölni Is, meghal­ni Is fene rossz. De te nagy­lábon élsz, kész cigarettát szívsz. Elázott? Ügy látom. No, testvér, az elázott dohány olyan, mint a kuruzsolt ló. Nem való semmire. Tessék, In­kább az én kapadohányomból gyújtsunk rá. Terepszlnü nyári nadrágjá­nak a zsebéből elővett egy tekerccsé csavart, málnaszlnű, selyem dohányzacskót, kigön­gyölte, úgyhogy el tudtam ol­vasni a csücskébe hímzett fel­írást: „Drága harcosunknak a lebegyanszki középiskola VI. osztályos leánytanulói.“ Rágyújtottunk a méregerős szűzdohányra, és sokáig hall­gattunk. Már éppen meg akar­tam kérdezni, hová megy a gyerekkel, miféle szükség hajt­ja ezeken a járhatatlan uta­kon, de megelőzött. — Az egész háború alatt a kormány mellett ültél? — kérdezte. — Majdnem. — A fronton? — Igen. — Hát én Is nyeltem ott elég keserűséget, cimbora, a fülem hegye se látszott ki a bajból. A térdére tette nagy, barna kezét és előregörnyedt. Én ol­dalról rápillantottam, és egy­szeribe nem jól éreztem ma­gam ... Láttak már valaha olyan szemet, amelyet mintha hamuval szórtak volna be, a- mely olyan vigasztalhatatlan, halálos bánattal van tele, hogy még ránézni Is nehéz? Hát Ilyen szeme volt az én vélet­len Jött társamnak. Kitört a sövényből egy szá­raz, görbe vesszőt, egy per­cig némán firkált a homok­ban, mindenféle clkornyákat rajzolgatott, aztán ismét meg­szólalt. — Néha nem tud aludni az ember éjszaka, csak üres szemmel bámul a sötétbe, és azt gondolja: „Miért nyomorí­tottál meg ennyire, élet? Mtért gyötörsz Ilyen kegyetlenül?“ És nem kapok feleletet sem a sötétben, sem fényes nappal... Pedig nem győzöm várnll — Hirtelen észbe kapott: a kis­fiát gyengéden megnoszogatva azt mondta: — Eredj csak, kedves, játsszál a parton, nagy MIHAIL SOLOHOV EMBERI SORS (RÉSZLET) a munka.“ És megint szent lett a béke, megnyugodott a lel­kem. És tudod, cimbora, meny­nyire hat ez a munkára? Reg­gel úgy pattanok fel, mint a rúgó, megyek a gyárba, és csak úgy ég a kezem alatt akármilyen munka. Látod,' mit jelent, ha okos életpárja ,van az embernek. Fizetés után olykor-olykor ellddogáltunk a cimborákkal. Hébe-hóba az Is megesett, hogy hazafelé menet olyan nyolcaso­kat Irt le az ember a lábával, hogy még messziről is gyö­nyörűség volt nézni. Olyankor szűk az utca. a fene essen be­lé, hát még a mellékutca! Én akkoriban makkegészséges le­gény voltam, olyan erős, mint az ördög, bírtam az Italt, és mindig a magam lábán vergőd­tem haza. Igaz, egyszer-más- szor az Is előfordult, hogy az utolsó szakaszt első sebesség­víz mellett mindig akad va­lami zsákmány a gyermekek­nek. Csak vigyázz, vizes ne legyen a lábad. Már akkor, amikor szótlanul cigarettáztunk, lopva szemügy­re vettem az apját Is, a fiát Is, és meglepődve vettem ész­re egy számomra furcsa kö­rülményt. A kisfiún egyszerű, de jóféle ruha volt: a visel­tes, könnyű, prémmel bélelt, hosszú aljú, szépen rásimuló kabát is, a kis csizma is — melyet azzal a számítással varrtak, hogy majd gyapjúha­risnyára húzza fel — meg a kabát egyik elszakadt ujján levő Igen ügyes varrás Is, mtnd-mtnd asszonyt gondosko­dásról, ügyes anyai kézről ta­núskodott. Az apja másképpen festett: több helyen Is kifes­tett vattáskabátja hanyagul és durván volt bestoppolva, el­nyűtt, terepszlnü nadrágián nagy, otromba férfi-öltésekkel fércelték odp a foltot, csak­nem új katonabakancs volt a lábán, de vastag, molyrágta gyapjúharis'nyájához nem nyúlt női kéz . . . Már ekkor azt gon­doltam: „Vagy özvegyember, vagy hadilábon áll a feleségé­vel.“ Most, ahogy tekintetével el­kísérte fiát, tompán megkö­szörülte a torkát, és megint megszólalt: én már csupa fül voltam. ) — Eleinte rendes kerékvágás­ban haladt az életem. A voro­nyezsi kormányzóságba való vagyok, 1900-ban születtem. A polgárháború alatt a Vörös Hadseregben, Ktkvidze hadosz­tályában szolgáltam. Abban az éhlnséges huszonkettes évben a Kubanyba mentem, hogy gür­cöljek a kulákoknak, így az­tán nem pusztultam el. De apám, anyám meg a húgom éhen veszett odahaza. Egye­dül maradtam. Rokonom nem volt, sehol" senkim — egyetlen árva lélek sem a kerek egy vtlágoni No, esztendő múltán hazatértem a Kubányből, el­adtam a viskónkat, és Voro- nyezsbe mentem. Eleinte ács­szövetkezetben dolgoztam, az­tán gyárban, kitanultam a la­katosmesterséget. Nemsokára megnősültem. A feleségem menhelyen nevelkedett. Árva lány volt. Derék menyecske lett a párom. Szelíd, jókedvű, szolgálatkész és okos — szin­te nem Is énhozzám való! Már gyermekkorában megtanulta, hogy nem fenékig tejfel az élet, és ez meg Is látszott a természetén. Felületes szem­nek nem volt valami tetszetős, csakhogy én nem felületesen, hanem alaposan megnéztem Nem Is volt az én szememben szebb és kedvesebb asszony, nem volt és nem Is lesz sehol a vllágonl Ha fáradtan hazamentem a munkából, néha bizony olyan dühös voltam, mint az ördög. De ő nem gorombasággal fe­lelt a goromba- szóra. Nyájas, szelíd, csendes volt, azt se tudta, hová ültessen, törte ma­gát, hogy a kevésből Is jóízű falatokat készítsen nekem. Ha ránéztem ellágyult a szivem, egy kis idő múlva már meg Is öleltem, és azt mondtam: „Ne haragudj, drága Irinkám, hogy olyan durva voltam. Tu­dod, ma sehogy sem sikerült gél, azaz négykézláb tettem meg, de mégis hazavergődtem. Ám akkor sem tett szemrehá­nyást, nem kiabált, nem csa­pott botrányt. Csak nevetett az én Irinkám, azt Is óvato­san tette, nehogy megsértőd­jem részeg fejjel. Lehúzta a csizmámat, és azt suttogta: „Feküdj be a fal mellé, Andr- jusa, mert álmodban leesel az ágyról.“ No hát, én úgy bele­zuhantam az ágyba, mint egy llszleszsák, és minden össze- kavarodott a szemem előtt. Félálmomban csak azt érez­tem, hogy csendesen simogat­ja a fejemet, és valami kedve­set suttog, egyszóval sajnál... Reggel, már két órával mun­ka előtt talpra állít, hogy helyrerázódjak. Tudja, hogy másnapos gyomorra nem eszem semmit, hát elővesz egy sós uborkát vagy valami más köny- nyű ennivalót, és tölt egy kis vodkát a csiszolt kupicába: „Igyál, egy kicsit, Andrjusa, csak aztán máskor ez elő ne forduljon, kedvesem." Hát hogyne hálálná meg az ember az ilyen nagy bizalmat? Fel­hajtom a kupicát, megköszö­nöm, de nem szavakkal, csak a szememmel, megcsókolom, és úgy megyek a munkába, mint a kisangyal. De ha csak egy szóval Is akadékoskodik, mikor be vagyok rúgva, ha rám kiabál, ha összeszid, én — Isten az atyám — másnap Is lelszom magam. Így van ez nem egy csatádnál, ahol bo­lond az asszony, láttam én Ilyen boszorkát eleget, hát tu­dom. Nemsokára aztán jöttek a gyerekek. Először kisfiam szü­letett, rá egy évre két kts- lány .. . Akkor aztán elmarad­tam a cimboráktól, az egész fizetésemet hazavittem, jócs­kán megszaporodott a család, nem jutott Italra. Pihenőna­pon megittam egy-egy korsó sört és punktum. Huszonkilencben érdekelni kezdtek az autók. Megtanul­tam a kocslvezetést, és egy teherautó kormánya mellé ke­rültem. Aztán annyira meg­szerettem. hogy már nem volt kedvem visszamenni a gyárba Vidámabb volt az élet a kor­mánykerék mellett. így éltem tfz esztendeig, észre se vettem az Idő múlását. Ogy elszálltak az évek, akár az álom. De ml az a tfz esztendő? Kérdezd meg akármelyik Idősebb em­bertől, észrevette-e, hogy telt el az élete? Nem vett észre semmit. A múlt olyan, mint az a párás, távoli sztyepp. Reg gél, mikor arra jártam, még minden világos volt körös-kö­rül, de ahogy megtettem húsz kilométert, már pára borult a sztyeppre, és Innen mérnem lehet megkülönböztetni az er­dőt a dudvától, a szántóföldet a kaszálótól. Ez alatt a tíz év alatt éjt nappallá téve dolgoztam, jól kerestem, és ml sem éltünk rosszabbul, mint mások. A gyermekekben Is örömem telt, mind a három kitünően tanult. AnatollJ, a legidősebb pedig olyan tehetséges volt a szám­tanban, hogy még a központi újság Is írt róla. Én magam sem tudom, cimbora, honnan szerezte azt az óriási tálentu­mot ehhez a tudományhoz. Csak nagyon hízelgett ez ne­kem, büszke is voltam rá, rop­pant büszke. Tíz év alatt összekuporog­tunk egy kis pénzt, és a há­ború előtt építenünk egy két­szobás házikói, éléskamrával, kis folyosóval. Irina vett két kecskét. Ml kell még? A gyer­mekek tejbekását esznek, van fedél a fejünk fölött, van ru­hánk, lábbelink, tehát minden rendben van. Csak hát nem al­kalmas helyen építkeztem. A repülőgépgyár közelében kap-' tam egy hatszáz négyszögöles telket. Ha másutt van a vityll- lóm, talán az életem ts más­képp alakul ... És ekkor kitört a háború. Másnap megjött a behívó a katonai parancsnokságtól, har­madnap pedig — tessék, indu­lás. Mind a négyen kikisértek a vonathoz: Irina, Anatolíj meg a két kislány — Nasz- tyenka és Oljuska- Mind a há­rom gyerek derekasan visel­kedett. No, persze, a lányok szemében meg-megcsíllant egy könnycsepp, anélkül már nem megy... Anatolíj csak a vál­lát rángatta, mintha fázna, ő akkor már elmúlt tizenhat é- ves, Irinkám tneg... Én még egész tizenhét esztendős e- gyüttélésünk alatt soha, egy­szer sem láttam olyannak, mint azokban a napokban. Egész éj­jel se száradt fel a könnye az tngem válláról, elejéről és aztán reggel Is — ugyanaz a história... Kiértünk a pálya­udvarra. Ogy sajnáltam, alig tudtam ránézni Is, szája meg­duzzadt a sírástól, haja kicsú­szott a keszkenő alól, a szeme zavaros, kába volt, mint az elmeháborodotté. A parancs­nokok beszállást vezényelnek, ő meg a mellemre borul, a nyakam köré fonja a karját, egész testében reszket, mint a fa, melyet éppen kivágnak... A gyermekek Is cslllapítgatják, én Is — semmi látatja. A töb­bi asszony beszélget a férjé­vel, a fiaival, az enyém meg úgy hozzám nőtt, mint levél az ág­hoz, s egyre csak reszket, egy szó sem jön ki a száján. Azt mondom neki: „Embereid meg már magad, drága Irtnkáml Mondj legalább egy szót bü- csúzóuU“ Mond Is, de minden szó után telzokog: „Drága Andrjusám . .. nem látjuk... ml már . .. egymást . .. többet ezen a ... világon ...“ Amúgy Is majd meghasad a szívem, és ő most ilyen sza­vakat mond. Meg kellett volna értenie, hogy nekem sem köny- nyű megválnom tőlük, hiszen nem lakodalomba Indulok. Elöntött a méreg. Erővel le­feszítettem a karját a nyakam­ról, és egy kissé meglöktem a vállát. Könnyedén akartam meglökni, de hát bolond nagy erő volt bennem: hátratánto- rodott vagy három lépésnyire, aztán megint felém tipegett, előrenyújtotta kezét, én meg rákiáltottam: „Hat így kell el­búcsúzni? Miért akarsz eHe- metni elevenen, időnap előtti“. Megint megöleltem, mert lát­táin, nincs magánáll .. . Hirtelen, szó közben félbe­szakította elbeszélését, és a nagy csendben hallottam, hogy valami bugyborékol a torká­ban. Izgatottsága rám Is átra­gadt. Rásandltottam, de egyet­len csepp könnyet sem láttam kialudt, szinte holtra vált sze­mében. Fejét lehorgasztva ült, csak tehetetlenül lecsüngő nagy keze, az álla meg ke­mény szája remegett . . . — Nem kell, barátom, ne gondolj a múltra! — mondtam halkan, de ő bizonyára nem is hallotta szavaimat, Izgatottsá­gát óriási erőfeszítéssel le­küzdve, furcsán megváltozott: rekedt hangon egyszerre így folytatta: — Halálomig, az utolsó órá­mig, a sír szélén sem bocsá­tom meg magamnak, hogy ak­kor ellöktem. Megint sokáig hallgatott. Ci­garettát akart sodorni, de el­szakadt az újságpapír, és a do­hány klszóródott a térdére. Végül valahogy mégis sodort egy cigarettát, mohón szippan­tott néhányat, aztán torkát tnegköszörülve így folytatta. — Kiszakítottam magam Iri­na karjaiból, tenyerembe vet­tem az arcát, megcsókoltam — olyan hideg volt a szája, mint a jég. Elbúcsúztam a gyerme­kektől, odaszaladtam a kocsi­hoz, és már menetközben ugrottam fel a lépcsőre. A vonat nagyon lassan Indult meg, előttük haladtunk el. Lá­tom, hogy az én elárvult gyer­mekeim egy csomóba verőd­nek, Integetnek a kezükkel, mosolyogni akarnak, de se­hogy sem sikerül. Irina meg a mellére szorítja a kezét, aj­ka fehér, mint a kréta, suttog valamit, mereven néz rám, e- gész törzsével előrehajllk, mintha erős széllel szemben menne . . . Így Is maradt meg az emlékezetemben egész éle­temre: mellre szorított kéz, fe­hér ajak és könnybe lábadt, tágra nyitott szem .. . Több­nyire Ilyennek látom álmom­ban Is . . . Mlért löktem el ak­kor? Ha eszembe |ut, még most Is, mintha életlen késsel hasogatnák a szívemet...

Next

/
Oldalképek
Tartalom