Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-06 / 19. szám
Hja Ehrenburg 1945. MÁJUS 9. Értük volt bús a költő annyiszor. S találkozva — e percet mind, hogy vártai nem ismert rá egyik a másikra, az égben már, hol többé bú sehol. — No, nem a mennyi Itt lenn a széles földön, hol minden lépés bánat s letörölt könny. Én vártam őt, vágyban, határtalan, ismertem őt, akárcsak jómagam, és hívtam őt, vérben, sárban, tudom ... S ütött az őrá. Vége, Vége vanl Mentem haza. ö jött magányosan, s nem Ismertük meg egymást az úton. JOBBAGY KAROLY fordítása Szemjon Gudzenko A FÜ Nem írnék én megint füvekről, de mindig, mikor Moszkvában lakom, egy hétig minden versemet szelekről és sarjadó füvekről írhatom. Hisz április rügyét már meg nem érem, s az új füvet se látom már meg itt. A legutolsó villamost elkéstem, most róhatom mafd Moszkvát reggelig. A Bronnaján egy kis kert szögletében egy apró folt füvet pillantva meg, kedvem támadt megfogni észrevétlen, mint falon függő fegyvert a gyerek. GALGOZCY ÁRPÁD fordítása Bella Ahmadulina ALUDJ Aludj, irgalmas húgom, drága lányom. Szemedre mély, szabad, szép álom ült. Aludj — felépült minden sebesült, S a halál könnyű, mint az enyhe álom. Mondd, hogy lettél nővér? Mely szólításra Osztottad szét erőd, ifjú szíved? Irgalmasság — szív szétdarabolása Szétosztása minden — s mindenkinek. Mindaz, ki szenved — nővérnek nevez. Húguk voltál — s hívtak anyának téged. Felejtsük el sok fájdalmas neved. Szenteltessék meg a névtelenséged. BEDE ANNA fordítása Miha Kvlividze Ballada a katonáról Megöltek tizenhét éves koromban. A háború tüztengerébe fúltam. A szót: szeretlek — épphogy megtanultam, de kimondani már nem volt Időm. Barátaim mind százfelé eredtek. Futtában intettem csak kedvesemnek. Tizenhét éves koromban megöltek, úgy tört le életem, mint gyönge ág. És húsz év múlva, vagy huszonöt múlva egy őszülő ember hajol síromra, aki, ha élek, én lehettem volna. Felé nyújtom tapogató kezem. Jaj, messze van, szédítő messzeségbenl Milyen rövid a kezeml El nem érem. Remélem, már rég nem bánkódtok értem, de rajtam ne Is mosolyogjatok, amért ily esztelen vágy él szívemben.: sóvárgok az után, ki nem lehettem. Tizenhét éves koromban elestem, Ki adja vissza, ami az enyém? RAB ZSUZSA fordítása A zt álmodta, hogy szalmával felszórt lövész- árokban ül, dohányzik, mellette ott alszik zászlóaljparancsnoka, Nyecsá- jev százados. Szlepcov figyelmesen nézi Nyecsájev sápadt, fáradt arcát, ázott, megvastagodott köpenyét. Nyecsájev hosszú szempillái esőtől nedvesen, összetapadva simultak arcára. Szlepcov fel kell, hogy ébressze a századost, mert valami fontos dolgot kell jelentenie neki. Kínlódva töpreng, mit is kell jelentenie, de nem bír rájönni. Most egyszerre gyereksírás üti meg a fülét, közvetlen közelről, és ettől, miért, miért nem, de eszébe jut, mit kell jelentenie Nyecsájev századosnak. Azt, hogy teljesítette, amire halála órájában kérte a százados, eljött Moszkvába a családjához, és elmond nekik mindent, amit csak megígért, hogy el fog mondani. Ekkor Szlepcov álmában hirtelen észbe kap, de hiszen Nyecsájev ott fekszik mellette elevenen, ennek következtében nem mondhatta el még neki haldokolva végakaratát. És Szlepcov egyszer rettenetesen megijed, szeretné felébreszteni Nyecsajevet, de fél, ha felébreszti, Nyecsájev a- zonnal. meghal, hiszen már úgyis meghalt. Szlepcov álmában nagyon jól tudja, hogy mindez valami szörnyű, kibogozhatatlan zagy- vaság, azután az jut az e- szébe, hogy talán Nyecsájev nem Is halt meg, csak ő, Szlepcov álmodta azt, hogy meghalt, és haldokolva arra kérte, menjen el a családjához Moszkvába, de még azt, hogy a háború véget ért, azt Is csak úgy álmodta Szlepcov, Itt a lő- vészárokban. És megint érzi a helyzet szörnyű zagy- vaságát, de sehogysem tud kikeveredni belőle. Egyetlen dolog látszik teljesen valóságosnak, ez a közeli gyereksírás. Szlepcov rettentően csodálkozik: hogy kerülhetett Ide egy kisgyerek, talán hontalan menekülők bújtak meg valahol a közelben? Szlepcov kinéz a mellvéd fölött, és nem mesz- sze meglát egy kisvárost. Tarka, sárga meg rózsaszín házak, mindjárt látszik, hogy nem orosz város, bizonyára egyike azoknak a kimondhatatlan nevű magyar helységeknek, amelyeket szép számmal látott Szlepcov, mielőtt az ellenséghez robogó golyó szétroncsolta a karját. Ebben a pillanatban Nye- csajev szemplllái megrebbennek, nem tapadnak már szorosan az arcához, kinyitja nagy szemét, Szlepcovon borzongás futott végig. Felébredt. A valóságban a gyereksírás még harsányabban zengett, mint álmában. Szlepcovot egy i- deig még az álom révülete tartotta hatalmában, s amikor aztán teljesen felébredt, és megértette, hol Is van, szívét elszomorította az eddig még soha ilyen erővel nem érzett boldogság. jura már elment otthonról. Füzetei sem hevertek az asztalon. A gyereksírás a szomszédos szobából hallatszott át, és hamarosan személyesen Is megjelent a „bűnös“, a zaj okozója. Pici kisleányka volt, fiatal, kócos, szalma- színhajú, dúskeblű asszony nagy vörös kezén feküdt. Az asszony kissé előrenyújtott két kezén tartotta a gyereket, egyik tenyere a kislány feje, a másik a popsija alatt pihent. Így ringatta a csupasz, kövér, te- lítorokból ordító kislányt, miközben az erőnek erejével megpróbálta saját szájába dugni virágszirom ujjú csöpp kis öklét. Az asszony tovább ringatta a kicsit előre nyújtott tenyerén, és éneklő hanghordozással kérdezte: Messziről jött? — Messziről — felelte Szlepcov, majd megkérdezte: :— Miért sír olyan szívet tépőn? *-1 Nem tudom. Már mindent megpróbáltam vele ... <— Talán éhes? <—i Nem, az előbb evett, nagyon sokat, még vissza Is buggyant neki. Talán a kis hasa fáj, ki tudja? Nem tud ez még beszélni. Szlepcov közelebb lépett, és a csecsemő fölé hajolt. A kisleány tétova tekintete megakadt az ismeretlen arcon, fogatlan szájacskája széles mosolyra húzódott, kivillant halványrőzsaszínű ínye. Nehéz lett volna elhinni, hogy egy szempillantással ezelőtt még olyan szívet tépőn zokogott, mintha csöpp kis szívét csordultig megtöltötte volna átkozott planétánk minden bánata, igazságtalansága. A váratlan sikertől Szlepcovot elöntötte a büszkeség, és egyszerre különös gyengédséget érzett a kicsi iránt. Cuppogott, nyelvével cset- tintgetett, szemét forgatta. Szőnyi Gyula tusrajza egyszóval energikusan latba vetette az emberi arc minden, de bizony elég szegényes mozgási lehetőségét. Már szinte sajnálta, hogy nincs hosszú füle, azzal Is csapkodhatna. A baba tovább mosolygott, öntudatlan, de barátságos arccal, mintha csak tudta volna, hogy mindez a mesterkedés egyedül miatta történik. Ügy tetszett, hogy most már erőlködve mosolyog, csak azért, hogy lássák, mennyire értékeli ezt a nagy igyekezetei. —* Jössz a bácsihoz? — kérdezte Szlepcov. — No, jössz? Na gyere-szépen. Nem fogsz sírni? Óvatosan a kicsi alá csúsztatta fél karját, s ügyesen elhelyezte rajta a gyereket, kis fejét a vállához támasztva. A kisleány úgy feküdt a karján, mint bölcsőben, figyelmesen nézegette Szlepcov arcát, amelyet most más távlatból látott, és azt, úgy látszik, különösen érdekesnek találta. Közben a dada úgy megörült a kislány váratlan megbékélésén, hogy kifutott, behozta a pelenkát meg egy kis takarót, kapkodva bepólyázta a gyereket, és megint visz- szatette Szlepcov karjára, és csodálkozva, közvetlenül mondta neki: — De jó dajka lenne belőled. Nézzenek oda, hogy neveti — Van egy varázsszavam, minden gyereknél csodát tesz — magyarázta Szlepcov. A dada kerekre nyitotta szemét, s lehuppant a székre. — Igazából? Nem hazudsz? — No, hiszen szép is lennel Nézz a szemembe. Látod azokat a kis fényeket? A dajka áhítatosan belenézett Szlepcov szemébe, a pupilláján meglátta az ablak visszfényét, és bizonytalanul mondta: — Hát... Valamit mintha látnék. — No, ugye, hát bennük rejlik az erőm. Most pedig megmondom neked a varázsszót, mondd utánam, és ha megjegyzed, akkor minden közeledbe kerülő gyerek nyugodt és elégedett lesz. jól ftgyeljl Szekesfehervár. Szörnyen titokzatos képet vágva kétszer Is megismételte: — Szekesfehervár, Szekesfehervár. Maga is elmosolyodott, annak idején a Harmadik Ukrán Front valamennyi katonájának majd kitört a nyelve ebbe a magyar városnévbe. Az asszony már rájött, hogy Szlepcov csak tréfál, de kedvére volt, felvidította ez a tréfa, tetszett neki a katona játszi komolysága, tetszetlek a szeme körül összefutó vidám, nevetős ráncok. Most először nézett rá — nem úgy, mint egy különös valakire, akiről nem tudni, miért jött —, hanem mint vonzó, jó megjelenésű férfira. A tegezésről áttért a magázásra, kényeskedve beszélt, nem nézett többé nyíltan, egyenesen Szlepcov szemébe, hanem csak úgy, a szeme sarkából pillantgatott rá; egyszóval naivan, de lényegében rendkívül kedvesen kacérkodott vele, ahogy ez már a falujukban járta; Most hirtelen összecsapta a kezét: — Jaj nekeml Már biztosan régen ránk került a sor a péknéll Maga csak folyton ezt a szekes-fekest hajtogatja, én meg lemaradok a kenyérről. Egy perc múl- va itt leszek. Addig ne u- natkozzék ám. Még egy utolsó csábos tekintetet vetett Szlepcovra, csak úgy a szeme sarkából, azután kiszaladt a szobából. Becsapódott az ajtó, majd a külső ajtó Is, és egyszerre mély csend lett, mélyebb, mint falun. Ott azért mégiscsak elugatja magát egy kutya, kotkodácsol a tyúk, bőg a tehén, de Itt olyan néma csend honolt, amilyen csak egy kis forgalmú mellékutcában levő néptelen városi lakásban lehet, méghozzá napközben, amikor a gyerekek Iskolában vannak, a felnőttek pedig dolgoznak. Szelpcov, amikor egyedül maradt, karján a kisbabával, kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. Jólesett volna rágyújtani, de nem a- karta megzavarni a már- -már elszunnyadt kislányt, csak úgy csendesen beszélgetett hozzá: Mindjárt visszajön ám a mama, hoz finom friss kenyérkét, megltat fejecskével, akkor aztán én Is rágyújthatok. Kimegyek a folyosóra, bizony, ahogy illik, nem fújjuk a füstöt az orrod alá. Csendesen dudorásznl kezdett egy különös, vad bölcsődalt, amelyet bizonyára valami embergyűlölő találhatott ki gyermekek Ijesztgetésére. Csörög-zörög valami, boszorka jár odakl, átmentem a pitvaron, máris csend lett angyalom. Hu, hu-hu, hu-hu-hu. A baba csendesen elszuny- nyadt, majd felébredt, sírásra görbült a kis szája, de újból meglátta a már Ismerős arcot, és rácsodálkozott: tekintetében legalábbis így tetszett — olyan világos értelem, olyan elmélyült gondolkodás tükröződött, hogy a megdöbbent és meghatódott Szlepcov egy szem- pillantásig azt hitte, a kicsi mindent tud róla, Ismeri legbensőbb titkát Is. Csak amikor a baba újból nevetésre húzta fogatlan rózsaszínű száját, akkor hessegette el ezt a pillanatnyi Illúzióját, és ellágyultan mondta: — Kislány, kislány, kicsi kislányka. Arra gondolt, hogy a kislányok kedvesebbek, gyen- gédebb teremtmények a kisfiúknál. Két fia volt; magára erőltetett keménységgel nevelte őket, nehogy nagyon „lágyszívüek“ legyenek. Egy kislányhoz sokkal gyengédebb lenne. Nem tudná kemény szóval illetni — gondolta magában most. A „mama“ csak nem jött. A kislány nyitott szemmel, csendesen feküdt. — Mondd csak, milyen leszel te, ha megnősz? — beszélt hozzá Szlepcov. — Mondd meg szépen. — Felemelte a fejét, ránézett a két híres asszony képére, állával Marie Curie szigorú arca felé Intett, és megkérdezte: — Ilyen, mint ő? — majd áliával ugyanígy a másik kép irányába intett, és megint megkérdezte: — Vagy talán olyan, mint ő? ... Mondd meg. Hát miért nem felelsz? Beszélj bátran, kislány. Kicsi kis leányka. Kattant a zár, csörrent a biztosítólánc, becsapódott a külső ajtó, lépések közeledtek. — No látod, megjött a mama — mondotta Szlepcov, az ajtóra nézett, és már ,e- lőre mosolygott. De amikor kinyílt az ajtó, egyáltalán nem a „mama“ jött be, hanem maga Olga Nyecsajeva. Magas, világos hajú, molett asszony, olyan gyors mozgású, hogy szinte repült. Szlepcov rögtön megismerte a tucat fénykép után, amit századparancsnoka mindig magánál hordott, és amelyek most ott pihentek a felsőzsebében. Nem tudott felkelni — nem volt szabad a keze, a karosszékben pedig alacsony és mély ülés esett —, így hát Szlepcov csak tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra, nem tudta szóra nyitni remegő ajkát. Nikodémusz Elüt fordítása emmAKJul kzizAkevics: NAPVILÁGNÁL Részlet
