Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-06 / 19. szám
ARRA SZÜLETTÜNK KI ÖLTE MEG ESZTERT? DÉRY „RIPORTJA“ MUSICALRA ÁTÍRVA IS SIKER. ÉRTSÜK, ISMERJÜK EGYMÁST, ÖNMAGUNKAT. TAPSOLNA ITT MÁSKOR IS A KÖZÖNSÉG. „menni kéne mindig menni még egy percet sem pihenni. Menni kéne nem kérdezni csak érezni csak érezni.* KI ÖLTE MEG ESZTERT? Nem a krimi filmek szerinti módszerekkel, hanem sokkal kegyetleneb- bül. Mert hosszú volt az ő halála: évekig, évtizedekig tartó. Az emlékezés sorvasztotta és az élet; a szeretet és a szeretet hiánya; a szabadság és a korlátok; a társak és a társtalanság. Menekült, és csapdába esett. Szorító, keményen fogó hurokba. Értelmet keresett, értelmetlenséget talált. Ha kezdetben voltak is illúziói az életről, a világról, de hol van már a tavalyi hő...?! Eszter, az Eszterek fölött is eljárt az idő. Igaz, ment, lépett ő is, nagyokat is, kisebbeket is, mint mások: lökdösődött, dörgölődzött, repült szárnyak nélkül, álmodozott álmok nélkül, mégis... Valahol mégis — mint mindenki — hibázott. Valahol. . ( Eszter volt, Eszter van, Eszter lesz. De ki ölte meg Esztert? KI, ml kergette őt a popfesztivál sűrűjébe, ahol nem erény és nem is érdem a kábítószer, csak egyszerűen kell! Kell a kábítószer, mert kell a boldogság. Mindegy, milyen áron. önámítással, mesterséges úton, ínjekciőstüvel, cigarettafüstben adagolva, mindegy, hogyan! Hiszen jó a mámor, Jó a szárnyalás, a lebegés ég és föld között, a rózsaszínnek látott világ. Nem érdekes, hogy utána, percek, órák múlva ismét bűz, mocsok, fertő vesz majd körül, hogy ölnek és ölelnek majd mellettünk, de arra a röpke időre tökéletes legyen a béke, a nyugalom, a boldogság . A vágy, a boldogság utáni vágy ölte meg Esztert, és szinte részletkérdés, hogy a boldogságot — talán — egy buzi fiú szúrta a karjába. A boldogság végzett vele. „Valaki mondja meg, miért kell élni? Anyám azt mondta: boldog lény. De anyám azt nem mondta, mért nem e földön, Anyám nem mondta, mondd, miért.“ DÉRY RIPORTJA MUSICALRA ÁTÍRVA IS SIKER. A könyv Is „robbantott“ annak Idején, s a vígszínházi budapesti bemutató óta állandóan újabb színházak tűzik műsorra Déry — Presser — Adamis Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt. A közönség tombol az előadások alatt, pedig nem csak — és főleg nem! — tinédzserek ülnek a nézőtéren. A jó, fülbemászó zene, az okos és elgondolkoztató dalszövegek vagy Déry mondanivalója csalogatja óriási számban a nézőket? Kit mi! Mert egyik is, másik is, harmadik Is ugyanazt mondja: teljes az összhang. A cselekmény egyszerű, spontán: Az ötvenhatban Magyarországról emigrált József és Eszter az Egyesült Államokban találkoznak, összeházasodnak, és kiderül náluk is, mint sokaknál: sem egymással, sem egymás nélkül nem tudnak élni. Eszter ellóg a popfesztiválra, József utána indul, megkeresni őt. Fél, mire megtalálja, már szájába nyomják az első marihuána cigarettát, májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől, vagy erőszakot követnek el rajta, ö- rültként keresi őt. Közben a fesztivál él: szól a zene, embereket ölnek és taposnak agyon, zuhog az eső, a háromszázezres tömeg hol megvadul, hol álomra szenderül. S mire József megtalálja Esztert, már késő. Kezében a kábítószeres cigaretta, és Eszter boldog. Aztán... Aztán egy újabb adag végez vele, Józsefet pedig késsel hátba szúrják... A tömeg elvonul, ott marad ötven- -hatvan fiatal, hogy eltakarítsák a halomnyi lomot, szemetet, begyógyítsák a föld sebeit. „Ha azt hiszed most, hogy a semmi sokkal boldogabb, merülj el sűrűjében, ringasd el magad. Ha a gondok elharapják már a torkodat, pihentesd a sebeket és ringasd el magad.“ ÉRTSÜK, ISMERJÜK EGYMÁST, ÖNMAGUNKAT. Tudjuk a múltunkat és higgyük a jelenünket. És aki hazát cserél, cseréljen gyomrot is. Anélkül nem megy. Nem megy se az élet, se a halál. Nincs még megváltás se, ha nem váltjuk meg önmagunkat: marad az Ábel-parafrázis — a szolgalelkű engedelmesség. És késő lesz már megkérdezni, érdemes volt-e az áldozat. Hazát és szeretőt cserélve, lázadva és kábítószeres cigarettát szíva. Megszökve és hajszolva. Előbb értsük egymás szavát, egymás múltját, történelmét, higgyük, hogy egyforma értékű mind. Ismerjük önmagunkat, hogy ismerhessünk másokat, akik közelednének felénk, vagy távolodnának tőlünk, de hiányzik még belőlük, belőlünk a kapcsolatteremtés vékony fonala. Mert közösségre vágyunk, tagadhatatlanul. A család a társadalom vagy épp egy pop-koncert közösségére, az ismeretlen társaság közösségére, amelyet valójában semmi sem tart össze, amelynek mindegyik tagja azért jött a fesztiválra, mert közösségben akar lenni: ídeig-óráig. Kábítószert szívni, és azzal henteregni, aki épp nem hentereg mással. Tudom, nem ez, nem ez lehet az életfilozófiának a csúcsa, de ha nincs jobb, be kell érni ennyivel. Az elszakadás és a valahová, valakihez, valakikhez tartozás örömével. Örömével ...?! Ha valakinek ez öröm, akkor tgenis örömével. Egy popfesztivál Amerikában erre is jó! „arra születtem, hogy boldog is ‘ legyek és tovább adjam egyszer az életemet. S végül arra jöttem én a világra óh, hogy belehaljak abba, hogy éltem a világban". TAPSOLNA ITT MÁSKOR IS A KÖZÖNSÉG. Ezt egy hátam mögött ülő középkorú nézőtől hallottam Komáromban [Komárnoj a Szakszervezetek Házában, miután a győri Kisfaludy Színház társulatát már harmadszor parancsolta ismétlésre a vastaps. Szegény falak, de régen volt részetek már ilyen tapsviharban! — gondolom hozzá én. Mert most végre, aki ide jött színházba, annak számára teljes volt a siker, az a bizonyos fajta élményekkel teli kielégülés. A színészek élvezettel játszottak, énekeltek, magukkal ragadva a közönséget a jobbnál jobb alakításokkal.-A színház- látogató törzsgárdában bizonyára sok el nem tapsolt taps szorult, amelyet most kiadhatott magából. Nem véletlen, hiszen remek előadás láttán minden közönség hálás! „Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk, nem baj, hogy ha fáj, nem baj, hogyha fáj, arra születtünk, hogy tiszta legyen még a szívünk, s játsszunk még tovább, játsszunk még tovább." ZOLCZER JÁNOS 8 SZIMULTÁN ALJOCHINNAL ’Az apának vissza kell térnie a német fogságbóll Hogy hányán vártak harmincöt évvel ezelőtt ezekben a napokban apjukra, férjükre, fiukra — annak talán nincs is megmondhatója. Vártak, reménykedtek és hittek: aki elment, annak vissza kell térnie! Mert így lenne rendjén, ez lenne az igazságos. Vagy még inkább az, hogy el se kelljen menni: háborúba. Nem tudom, volt-e már pszichológus, aki megvizsgálta, kinek az érzése, állapota nyomja az embert nagyobb depresszióba: a várakozóé vagy a várté? Ebben a tévéfilmben — akárcsak Örkény Tótékjában — a várakozó, a várakozók lelkivilága, napjai, érzései, tettei sorakoznak föl. A kisfiúé, aki az apját várja: az asz- sZonyé, akt a férjét, az apáé, aki a fiát lesi-várja haza. Számolják az időt, a napokat, mikor fejeződhet be a háború, mikor indulhatnak haza az első hadifoglyok, mikor kellene megérkezniük, ha élnek és megérkezhetnek. Hiszen — mondja az öreg — a háborúban minden megtörténhet, és mi már tudjuk, mennyi minden (Ij meg is történt. Az is, amiről korábban apáink azt gondolhatták: elképzelhetetlen, az ember ilyenné nem aljasulhat. De ilyenné aljasul! A várakozás — a filmbeli megfogyatkozott családban — nem egysze- rűen az ölbe tett kézzel váló tétlenséget jelenti. Miközben várnak, együtt kell élniük lélegezniük, enniük, inniuk egy magas rangú német tiszttel, aki nem épp a Hitler-féle szörny a- lak; • maradt benne még valamicske emberség! Olyan emberrel egy fedél alatt lenni, várni és várni, akinek — áttételesen — a kezében van az apa, a férj, a fiú sorsa. Drámai helyzet; drámai, kiaknázhatatlan lehetőségek kincsestára a tévéjáték készítőinek. Az író, Peter Sevéoviő, ha nem is teljes mértékben, de élt a lehetőségek széles skálájával. Izgalom volt jelen a képernyőn és feszültség: töltet és gondolatok. Körülötte pedig ott lebegett a — ma már — történelem! Martin Luther King Az ember, ha fekete is a bőre színe — ember. Ez látszólag egyszerű és természetes is, de hol, melyik részén a világnak? Zúdulhatnának még tovább a kérdések, mint ahogyan zúdultak is az amerikai tévéfilmben, és „jöttek" a válaszok is. Az utóbbi időben a Magyar Televízióban — gondoljunk csak vissza „Zárt ajtók mögött“ vagy a „Gyökerek“ című sorozatra is — szinte mindhárom film ugyanazt a témát járja körül: emberek harcát az embertelenség ellen a korlátlan lehetőségek országában. A harc szükségszerű és kötelezői Sokszor nem is törvények ellen kell harcolni, hanem a szemlélet ellen. A többség szemlélete ellen, amely lesújt, visszahúz, gúzsba köt, aljasít, de feladja a kérdést is: lehet-e brutalitásra, önkényre, fegyveres akcióra ugyanolyan módszerekkel válaszolni? Szabad-e jogaikért harcolóknak ugyanoda aljasulni, mint az ellentábornak? Szabad-e embertelenségre embertelenséggel válaszolni? Martin Luther King erénye épp abban volt, hogy ezekre a kérdésekre nemmel válaszolt. Ember akart maradni: küzdő, meg nem alkuvó! Hitt abban, hogy lehet tiszta kézzel Is tovább folytatni a megkezdett küzdelmet. Hogy maga a film, a háromrészes sorozat milyen volt? JÓ ts, gyenge is, főleg az érzelmekre ható, s mivel elsősorban az amerikai néző számára készült, kicsit magyarázkodó, kicsit szépelgő. Egyszer meg lehetett nézni. Z. J. ÍP1 A TE VET
