Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-02 / 1. szám

3 MENYASSZONYSZÖKTETÉS Ritka nagy lakodalom volt, és ritka szép pár ült a főhelyen. Több mint háromszáz személynek tá­laltak az új művelődési házban, mert mióta fel* épült, ott tartják a lakodalmakat, nem a lakodal­mas háznál. Nyárutói szombat volt, hőség, az asztalok roska* dásig tele. A vígság, a jókedv már kora délután a tetőfokára hágott. Boldog volt a násznép, a fia­tal pár arca is sugárzott az örömtől. Peregtek-fo= rogtak, s ha a vendégsereg kanállal1 megkoccan­totta a poharakat, nem kérették magukat: gyorsan és hosszan csókolták egymást. Ha valaki akkor azt mondja, hogy este tízkor megszöktetik a’meny­asszonyt, mindenki nevetett volna rajta. Pedig ez történt: tíz órakor, amikor a vacsorát kezdték tá­lalni — volt menyasszony, nincs menyasszony. Az­zal ment el a teremből az egyik barátnőjével, hogy szorítja őt a cipője, hazaugrik, másikat húz. Az­tán várták, várták, s többet nem jött vissza. I. I stván, a huszonhárom éves vőlegény már túltette magát az eseten, ami­kor jó két hónap múlva találkoztam vele. Arra a bizonyos szombatra, augusztus tizenegyedikére így emlékezik vissza: — Még mondtam is neki, hogy elkísérem, de ellenkezett. Azt mondta, törődjek a ven­dégekkel, nem kell messzire mennie, és elszaladtak a barátnőjével. Engem meg a legények maguk közé hívtak, daloltunk, iszogattunk, csak tizenegy óra felé — nem is értem, hogy repölt el olyan gyorsan az idő —, az anyós, vagyis Magdi anyja jött kérdezni, hogy hol a menyasszony. Mond­tam neki, hogy már egy órája elment, rég itt kellene lennie, elugrom őt megnézni. Rohantam hozzájuk, sötétség volt az egész házban, de az ajtót nyitva találtam. Benéz­tem minden szobába, kiáltoztam, azt hittem, Magdi elbújt, meg akar tréfálni. Hiába ke­restem, nem találtam őt sehol. De még ak­kor sem gondoltam, hogy megszökött, itt­hagyott. Azt hittem, elmentek a barátnőjé­hez, Katiékhoz, akik a második szomszéd­ban laknak. Futottam oda. Rohanok a Kati szobájába, és ott találom őt, Katit az ágyon fekve. Sír, zokog. Nem értettem, mi történt, felfoghatatlan volt a helyzet. Kérdezem tő­le, hol van Magdi. De csak egyre jobban zokog, rám se néz, egy szót se tudok belőle kihúzni. Körülnézek a lakásban, kimegyek az udvarra, kiáltozok: Magdi...! Mag­dii!....! De senki sem felel. Visszamegyek hozzá, Kati meg csak bőg és bőg. Hirtele- nében dühös lettem, hogy mi az isten van vele, miért nem beszél. Amikor durván rá­kiáltottam, hogy beszéljen már, akkor bök­te ki: — Magdi elment! Elment?! Gondoltam, vissza a lakodalom­ba, csak azt nem értettem, miért kell ezért ennyire bőgni. — Gyere te is, menjünk visz- sza! — mondtam neki, ő azonban hirtelen felüit, és a képembe ordította: — Nem ér­ted?! Elment, itthagyatí..., megszökött! Most, hogy visszagondolok rá, még abban a pillanatban sem fogtam föl a helyzet ko­molyságát. Arra gondoltam, Kati tréfál, vic­cel velem. Miért szökött volna meg Magdi. Hiszen annyira várta már a lakodalom nap­ját, amikor végre egybekelhetünk. Soha nem volt köztünk súlyosabb vita, szerettük egymást — futott át mindez az agyamon. Tovább faggattam a Katit, hogy beszéljen. Időbe telt, mig elmondta, hogy Magdi nem cipőt váltani ment haza, hanem azért, mert meg volt egyezve egy bizonyos Karcsival, hogy itt találkoznak. Az már egy piros Sko­dával várta őt a ház előtt. Beült hozzá, vagy jó tiz percig ott maradt, aztán kiugrott a kocsiból, berohant a házba, sebtében átöl­tözött és Katinak csak ennyit mondott: — Elmegyek, megszököm, nem szeretem Pistát, nem akarok vele élni! Mond meg ne­ki, hogy ne haragudjon. Aztán beszállt a kocsiba és elhajtottak ... Előbb nevetés tört ki belőlem, ahogy Ka­ti mindezt elmondta, aztán sírtam, zokog­tam, mint a gyermek. Egyszerre fülemben csengett az esküvői igen, láttam magam előtt a víg násznépet, a boldog szülőket, a táncoló tömeget, pillanatok alatt lejátszód­tak bennem a nap eseményei. Hogyan mon­dom majd meg a vendégeknek, a szüleim­nek, Magdi anyjának, mert az apja nem él, meghalt, amikor Magdi még kislány volt. Azt hittem, megőrülök, ''fölakasztom magam, nem tudok az emberek elé állni. Elképzelheted ezt a helyzetet! István szemrebbenés nélkül adja elő a történteket, pedig nagyon nehezen vészel­te át az első napokat. Kórházba kellett őt szállítani, két hétig a zárt osztályon kezel­ték, és még utána is jő ideig alig lehetett vele szót váltani. Lefogyott, hallgatag lett. Aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy nyerte vissza életerejét, megjött az étvágya, mun­kába állt és megpróbált felejteni. Azóta nem látta a feleségét — mert a bíróság még nem mondta ki a válást —, csak any- nyit tud róla, hogy a közeli kisvárosban él a már említett Karcsival. Az anyósa volt a lánya után, de az nem nyitott neki ajtót. István, bár azt veszem ki viselkedéséből, szavaiból, hogy titkon még mindig szereti őt, annyira megalázva érzi magát, hogy nem kíván Magdival találkozni sem, felejte­ni akar. — Pillanatnyilag ez a legfontosabb! — mondja. — Nem érdemeltem meg, amit tett velem, nem tudnám őt visszafogadni, már nem haragszom rá, de nincs mentség a tettére, nincs is miről beszélgetnünk. 2. Magdi, amikor először csöngettem az aj­taján, durván kidobott. Karcsi után mentem, előbb ő is habozott, azt mondta, hagyjam őket békén. Másnap ájra megvártam őt az üzem portáján. Most már engedékenyebb veit. Azt mondta, ha nem írom meg a ne­vüket, íelmehetek hozzájuk, elbeszélgethe­tünk a történtekről. A harmadik emeleti lakásban rend, fisz- taság fogadott, Magdi sem volt már durcás, heilyel kínált, kávét főzött, elnézést kért az elűző napi viselkedéséért. Nem értettem, mi történt velük, egysze­riben miért változott meg velem szemben. — Beszélgettünk arról, hogy szeretnél rólunk írni — mondja Karcsi. — Lényegé­ben nincs mit titkolnunk. A városka, a kör­nyék, a munkatársaim is tudnak mindent, sót...! — hirtelen Magdira néz, tőle vár egy igenlő pillantást, bólintást, hogy mond- ja-e, amit akar. — Szóval már mi is belát­tuk, hogy más útja is lett volna ennek a mi egybekelésünknek. Más mód, hogy ne sértsünk meg ennyi embert, mert bármeny­nyire is romantikus a menyasszonyszöktetés, nem élünk a XVII. századi Franciaországban, amikor ott ez a divat járta. Mégis, hogyan jutottatok el idáig? En a fotelban, ők meg a heverőn ülnek, és egymás kezét szorongatják. Bátortala­nul ugyan, de Magdi kezd beszélni. — Nézd, huszonkét éves vagyok, négy éve jártam már Istvánnal. Leérettségiztünk, ő elment katonának, s amikor hazajött, el­döntöttük, hogy összeházasodunk. Pontosab­ban István erőltette egyre inkább a dolgot. En azt sem mondtam, hogy igen, azt sem, hogy nem. Sőt, azt sem mondtam meg neki, hogy miközben ő katona volt, megismer­kedtem Karcsival, gyakran voltunk együtt és őt szeretem. Es ezzel követtem el a hi­bát. Abban bíztam, majd csak történik va­lami, valaki megsúgja neki, hogy Karcsival is gyakran találkozgatok, mert itt a város­ban sokat láttak együtt. Karcsi is kérte, szóljak mór Istvánnak, de nekem valahogy nem volt hozzá erőm. Halogattam a dolgot, sajnáltam Istvánt, hiszen nagyon szeretett, tudom, csak értem élt, egyszer még a ka­tonaságtól is megszökött, hogy találkozhas­sunk. — Még a lakodalom előtti napon sem hittem el, hogy tényleg esküvő lesz, hogy hozzámegyek, hogy Karcslrűl le kell mon­danom. Akkor is abban bíztam, hogy majd csak történik valami. Viszont a szökést nem terveztük előre. — Azt mondják — mondom Magdinak —, boldognak látszottál az esküvő napján, örül­tél annak, hogy férjhez mehetsz Istvánhoz. Magdi megint Karcsira tekint, és hosz- szú összenézés utón folytatja: — Valóban nem látszhatott rajtam sem­mi, valahogy akkor meg is feledkeztem minden másról, örültem a vigságnak, örül­tem a boldog, nevető-mulató sokaságnak, és egyszer csak jött Kati, a barátnőm, hogy Karcsi vár a házunk előtt. Rohantam hozzá. Ott, a kocsiban döntöttem el, sőt, én aján­lottam, hogy vigyen magával, hogy nem aka­rok visszamenni. Karcsi bólintott, megcsó­kolt, a többit meg már tudod. — Nem gondoltuk akkor végig a követ­kezményeket — mondja Karcsi, majd gyor­san hozzáteszi: — Persze, ez nem jelenti azt, hogy megbántuk, amit tettünk. Szeret­jük egymást, ürülök neki, hogy együtt va­gyunk, csak hát másképp, korábban, tisz­tességes úton kellett volna mindezt vég­hezvinni ... Anyámat emészti a szégyen, apám azóta egyfolytában iszik, hallottuk István is kórházban volt hosszú ideig, és az emberek még mindig rólunk beszélnek, ha végigmegyünk az utcán. Nagy kavaro­dást okoztunk, de ... Elhallgat és csak miután Magdi szemé­ben könny csillan, akkor folytatja. — Ha kimondják a válást, azonnal egy­bekelünk. Nézd, nem azt bántuk meg, amit tettünk, hanem ahogy teltük. Ezt írd meg, azért is mondtuk el az egészet. Így elnézve őket, ha nem tudnám, hogy mindketten felnőtt, tetteikért felelős embe­rek, azt hinném pajkos gyermekjáték az egész, naiv csínytevés, amelyet nagy szá- nom-bánom követ. Mindezt abban a hiszem- ben, hogy ezáltal rendjére is kerülnek a dolgok, mehet minden tovább a maga ke­rékvágásában. Hirtelen úgy tűnik fel, két ártatlan „rosszcsont“ ül előttem, akikkel ebből a szemszögből nézve még rokonszen­vezni is tudnék: a pöttyös leányregények ideáljai, akiknek még drukkolni is illene! A történet valóban romantikus, két fő­hőse meglehetősen kedves, csak az egész­nek van egy nagy szépséghibája: hogy igaz! A nagybetűs Tanulság: — Százszor és ezerszer végiggondoltuk a történteket. Ami volt, azon már másítani, változtatni úgysem lehet. Igaz, most már nem is akarunk. Egyet viszont, még ha kí- nok-keservek árán is, megtanultunk: az em­ber nemcsak a saját jövőjéért, a saját bol­dogságáért, hanem másokért is felelős. Ezt nem én mondom, habár egyetértek vele, hanem Karcsi az ajtóban, miközben búcsúzkodunk. Egymást átkarolva állnak, Magdi szeme könnyes ... Ez a kép merül fel emlékezetemben ak­kor is, mikor e sorokat írom. ZOLCZER János Illusztrációs fénykép: Rogovin Csak beszélünk A kanyar előtt tilosat kap a 42-es autóbusz. Kint mí­nusz 3 fok, a buszban meleg van, az utasok nézelődnek. Pár méterre tőlünk a szoká­sos lassított film „pereg javítják a villamos vágá­nyait. A négy szereplő kö­zül egy dolgozik, három né­zi, feszült figyelemmel. Egyi­kük észreveszi, hogy „sze­repel“, mire lassú, komótos mozdulattal kiegyenesedik, megpörgeti (!) kezében a szerszámnyelet és váratla­nul nekiveselkedik a mun­kának. Abban a pillanatban az addig dolgozó mintha át­venné tőle a semmittevés stafétabotját — leáll, és most már ő is csak jelenlé­tével szolgálja a közlekedés korszerűsítését. A lámpa közben zöldre vált, de csak egy pillanatra — mire a mi buszunk sorra kerül, Ismét pirosat felez. A buszban eleinte csak egy i- dősebb férfi tétova rosszal­ló megjegyzése hangzik el a kint dolgozók címére, majd többen is bekapcsolód­nak a beszélgetésbe. Egyi­kük viccet mesél, a másik lehurrogja: próbált-e már 6 dolgozni mínusz 8 fokos hi­degben napokon és éjszaká­kon át száraz szalámin és kenyéren. Mire a megállóba érünk, bátor és bíráló szellemű ter­melési értekezletre emlékez­tet a 42-es hátsó peronján folyó eszmecsere. Az utasok egy emberként elítélik a la­zaságot, a kényelmességet, a munkafegyelem semmibe­vevését. Mindenki.saját mun­kahelye példáival huzakodik elő, bátran bírál kisfönököt, Igazgatót, teheti, hiszen e- gyik bírált sincs jelen. Ha­tározat ugyan nem születik, de a teljes összhang egy mondatban kifejezhető: Mi lenne, ha mi is így dolgoz­nánk? Naponta sok ezren „vizs­gázunk“, szerepelünk mun­kánkkal a nyilvánosság e- lött; színészek, elárusítók, pedagógusok, telefonkezelők, futballbírók és mi, újságírók is. A közönség mindig szi­gorú. Zsörtölődik, ha az elá­rusítók a beszélgetés hevé­ben megfeledkeznek a vásár- lókról, ha a hivatalban nem akarnak tudomást venni ró­lunk, ha a postán néhány percre üresen marad az ab­lak ... Kikelünk magunkból, ha már másnap leválik az új cipő talpa, ha a szolgál­tatás, a kereskedelem pac- kázását érezzük meg azt, hogy valaki kedvére játsza­dozik az idegeinkkel, paza­rolja a mi pénzünket, időn­ket. De visszatérek a 42-es au­tóbuszon lezajlott „munka- értekezlethez“. Vajon hány elárusító utazott a hátsó pe­ronon, olyanok is, akik a ve­vők jelenjeiében kolléganő­ikkel traccsolnak? Hány o- lyan egészségügyi nővér, aki egy szépítkezést művelet miatt megvárakoztatja a be­tegeket, és hány olyan ci­pőgyári munkás, aki az év végi hajrá hevében nem azt tartja szem előtt, hogy a ci­pőt általában viselésre szok­tuk megvásárolni. És itt a kör bezárul. Min­den nap és minden órában bezárul, mert csak beszélünk és beszélünk. Helyénvaló a 42-es utasainak sértődött fel­háborodása, az Igaz; mert g kényszervárakozás szülte látvány valóban „idillikus“ volt. De azért nem ártana, ha a saját portánkon is kö­rülnéznénk és ilyenkor le­forgatnánk azt a képzelet­beli magnószalagot, amely tartalmazza saját, a buszban rögzített, Indulattal teíi hangunkat is. Ugyanis a mi munkánknak is vannak ta­núi, bírái. A téma már-már közhely, talán nem is illik az új év első napjainak hangulatához. Vagy talán nagyon is illik? Zácsek Erzsébet

Next

/
Oldalképek
Tartalom