Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-04-15 / 16. szám

V ’ÉMi

i-fc .vk

I -:v

> V -fó*SSIÍk3cSSí•<;•: .*% ’ ^

ÜL V

'sí- \i"«JE'

5^- ~ •■<’

Miroslav Demák:

ÁLLATÖV

ÁPRILIS

(Macbsth)

Kell hogy igazad legyen

A. mellébeszélésnek és veszettségnek e Játékában Ha már egyszer ttszta vagy a bűntől

Köd-boszorkák jövendölnek a májadból Járj Leszel Menéseddel ringatod meg A zöld áprilisi búzamezőt Királyság tüskéje Vér a te kő síroszlopod Csupa szélcsönd Ki az áldozat

Nem hajtogatom sűrűn hogy a határt

Nem léphetik át vagy nem tehetik létezővé az igazságot

Átléped Elillansz magadból

Később már csak büntetik

Az átlépést irgalomtalan

Fonom fekete és fehér szálaimat Feszülnek az elpattanásig

Egy csapásra pusztítatni el boldogot és szépet

Kétely Most rajtunk a sor

Az illusztrációt GYURÁK ÉVA készítette

RONCSOL LÁSZLÓ fordítása

Mázik István:

DÉLUTÁN

a végkimerülésig — négy fal között

Merre, hova?

Az álszent ragyogásba, akár a porba szívemen át és szíveden ét koponyám

és koponyád üregéig.

Merre, hova? A lehetőségek előtt hunyt szemek napjai, egyforma lapos percek. Az ünnepekben nincs nyoma változásnak.

Érzek. Érezhetem a valóságot, a cigarettafüstöt...

Merre, hova?

A végkimerülésig

minden tárgyhoz és minden élőlényhez

T

ardos Béla sok mindent megvetett, de az életet szerette. Ha csak tehette, nyakig lubickolt benne. Sőt, Időnként egészen a fenekére merült, ahol többnyire részeges csavargókat talált, de néha olyan 1- gazgyöngyöt is, amelyből fél flekk- nyl glosszát kanyaríthatott valamelyik lap számára.

— Ne képzeljétek, hogy nálunk már minden kocsi aötyögés és nye- kergés »nélkül megy a maga jól megépített útján. Ajaj, hol vagyunk mi még attól! — kezdte az az napra szánt „Igazgyöngyöt“ egy borúsnak Indult, de később derűsre fordult tavaszi nap reggelén az egyik szerkesztőségben, ahová bejáratos volt.— Tegnap is — húzott elő az élettől megviselt mellénye zsebéből egy rézláncon fityegő ezüstórát —, a Nagy- hordóhoz mentem egy pohárka vin- kóra, s mit nem tapasztalok az élet sürűjébenl?

— Mit nem? — kérdezték egyszerre többen is. Tardos azonban hallgatásba burkolódzott. Nem osztogatja ingyen a szót. A csend, amely a homályos szobát betöltötte, tökéletes lett volna, ha az óra bele nem ketyeg figyelmeztetően.

— Egy fél deci rumért, barátaim, egyetlen vacak kocsiskonyakért hajlandó vagyok eladni ezt a nagyszerű sztorit —- suttogta kábultan. — Ma semmi kedvem az íráshoz, a kedves gépíró kisasszonyok pedig egy idő ó- ta, az ég tudja, miért — tárta szét karját markában a kalimpáló órával —, messzire elkerülnek. A köszönésemet sem fogadják, noha némi hálán és pár koronán kívül semmivel sem tartozom nekik — sóhajtott fel csaknem fájdalmasan.

Hallgatóinak szegényes gyülekezete, kelletlenül ugyan, de fölösleges Időveszteség nélkül önkéntes és szabad adakozásból összedobott néhány koronát, s elszalasztottá a legfiatalabb tagot a Jőpipához címzett csapszékbe az óhajtott rumért.

— Rajta, Béci, most már semmi a- kadálya annak, hogy kiverd a dumát! — követelte egy tagbaszakadt, hanyag külsejű szerkesztő, akinek se híre, se neve nem volt még a szakmában.

— Várhatnánk egy keveset, uraim — nézett körül méltóságteljesen, s tekintetét egy őszülő, szakállas férfiún pihentette meg, akinek viszont ezernyi vihart átvészelt tekintélye volt a hírlapírói berkekben. — Előbb hörpintenem kell egy kupicányi ihletet. Különben is elemészt a szomjúság. Egyetértésben veletek én is azt vallom ugyan, hogy kár e rövid élet minden kihasználatlan pillanatáért, de a mohóságot szívből megvetem.

— Hagyd a fenébe ezt a hülye pózolást! — mordult Tardosra a szakállas. — Nyomd a sódert, vagy tűnj a francbal

— Te is, fiam, butus? — húzta el a száját Tardos, s az ezüstórát enyhe sértődéssel mellénye zsebébe csúsztatta, gondosan ügyelve arra, hogy a rézlánc továbbra is csillogva himbálódzzék.

— A fiú bizonyára eltévesztette az utat —törte meg kis idő múlva egy kellemes tenor a kínos csendet.

Tardos olyasféle mozdulatot tett, mint aki reagálni akar a fölösleges megjegyzésre, de meggondolta mafer;

gát, lekicsinylőén legyintett, hiszen a fiúról mindenki tudta, hogy a szakma sikeres műveléséhez szükséges ismeretek közül eddig mindössze csupán a városszerte hírhedt kocsma környezetrajzát sajátította el figyelemre méltó alapossággal^ Bizonyára összeakadt valami haverral, ami e- setleg Jávára is válhat* áz ügynek.

így hát némán várakoztak, amíg valaki azzal a javaslattal huzakodott elő, hogy hasznos dolog lenne utánanézni annak a srácnak.

— Ami azt Illeti — élénkült fel Tardos —, beszélgetni a lópipában is lehet. Ha nem csal az emlékezőtehetségem, volt már a mi közös múltunkban Ilyesmire példa.

— Egyszerre nem kophatunk le — morfondírozott a szakállas. — Mostanában ismét kezdenek vacakolni a munkaidővel.

— Nem, azt valóban nem tehetjük — bólintott egy kopaszodó, mo- kány, kis alak a sarokban, akit közelebbről a társaság egyetlen tagja sem ismert, noha gyakran fel szokott bukkanni a szerkesztőség táján.

— Próbáljuk meg párosával — javasolta Tardos —, nehogy a főnök gyanút fogjon.

— A főnök miatt nyugodtak lehettek — hunyorított titokzatosan szakállas. A többiek értetlenül. bámultak. — Ti nem tudjátok, hogy szerdán a szőke kis szeretőjével van? Ezért nincs kedden nyugtunk tőle; csúsztat az öreg.

— Barátaim, ez a tény sokat változtat a leányzó fekvésén, aho; mondani szokták — emelte fel Tardos a hangját, s határozottan követelte, hogy most már csak azért is testületileg vonuljanak el a Jópipába.

— Valóban ezt kell tennünk — helyeselt a mokány ismeretlen.

— Toljunk össze néhány asztalt, kedves bátyáim — igyekezett egyensúlyba hozni a decis üveggel hadonászva a fiú az erősen megbillent mérleget. A művelet nem ment zökkenőmentesen, mivel a csehó látogatottsága a nap minden órájában alaposan lepipálta az országos átlagot. Szerencsére akadt néhány törzsvendég, aki szeretett kocsmája forgalmának érdekében hajlandó volt átengedni bérelt helyét az illusztris vendégeknek. Végül Tardos az asztalfőn ismét szólásra emelkedhetett.

— Amint azt már a szerkesztőségben említettem volt — mondta egy kis hatásszünetet tartva —, tegnap este elballagtam a Nagyhordóhoz, hogy szerény agglegényvacsorámat leöblítsem két deci homokival. -Amint állok ott poharamat dédelgetve, egyszer csak mellém somfordái egy idős polgártárs. Rá volt írva, hogy valaha szebb napokat látott, de nem nagyon betűzgettem rajta. Ha lecsúsztál, maradj a fenekeden, gondoltam magamban. •

— Helyes — bólintott a kis mokány. — Valóban maradjon a fenekén.

— Lássuk a medvét! — szólt közbe a szakállaá türelmetlenül. Eszébe jutott, hogy tizenegykor meg kell jelennie egy értekezleten.

— Ne sürgess, kedves barátom. Az ilyesmit én szívből megvetem — ráncolta össze a homlokát Tardos, és elhallgatott.

Az illusztrációt Dolán György készítette

— Következik a folytatás vagy nem következik? — kérdezte a fiú, s tisztelettel a szakállas felé fordult, jelezve, hogy a továbbiakban is számíthat támogatására.

— Persze hogy következik! — nyelt egy szárazát Tardos, s lehuppant a recsegő székre.

— Apropó, fenék, ml is történt azzal a lecsúszott öreggel? — türelmetlenkedett tovább a szakállas.

— Nekem ebből elég volt! — pattant fel Tardos dühösen, s indult a kijárat felé.

— Ugyan már, édes bátyám — lendült utána-a.fiú a kapatosak jellegzetes imbolygásával, s intett a pincérnek, hogy hozza mér azt a rumot. Tardos kérette magát még egy kicsit, aztán visszaült a helyére. A kis mokány tapsolni kezdett, de kővetője nem akadt.

— Halljuk a sztorit! — dünnyőgte valaki a homályos sarokban.

— Sztori! — húzta el a száját Tardos. — Fizettem az öregnek egy pohárka bort, ő meg hálából rám tukmálta ezt a vacakot — nyújtotta át az ezüstórát a szakállasnak.

Annyi szent, mindenki többet várt a pénzéért.

A társaság csalódottan szétszéledt. Egyesek visszamentek a szerkesztőségbe, mások kellemesebb szórakozás után néztek. A szakállas nem tudta, mit kezdjen azzal az egy-két órányi idővel, amely még a munkanapból hátra van. Megállt az egyik áruház kijáratánál, s mustrálni kezdte a nőket.

— .Ez feldobna egy kicsit — gondolta egy idősebb, barna nő láttán.

Az asszony megérezte a férfi éhes pillantását. Egy pillanatra megállt, aztán könnyedén, alig leplezett ka- cérsággal a hatalmas kirakathoz sétált. Az üveg tükrében megigazította frizuráját, s közben kihívóan a szakállasra nézett.

A férfi mosollyal nyugtázta a helyzet alakulását, s lassan elindult az asszony irányába.

— Pardon — mondta, mikor enyhén összekoccantak.

— Nem történt semmi — suttogta az asszony.

— Ami késik, nem múlik — simogatta meg a férfi á szakállát. Aztán, szinte egy ütemre lépve, betértek a legközelebbi mellékutcába. A férfi egy picit megszédült, amint a zöldellő folyópartot meglátta. A park csendes, szinte kihalt volt. A sétányok szélén tavaszi virágok nyiladoztak, a buja pázsit üdén sütkérezett a sűrű fényben.

Egy pillanatra megálltak, s szemügyre vették a tájat.

— Megannyi alkalmi nászágy — mutatott a férfi a fák és a bokrok árnyékában elszórt padok felé.

— Aha — mosolyodon el az asz- szony. — Bizonyára olyan kemények is, mint a mostani...

A mondat félbe szakadt. A nő és a férfi kézen fogták egymást, s besétáltak egy rejtett kis tisztásra. Aztán hirtelen minden az íd£ kútjába zuhant. A nő arra eszmélt, hogy fájón zsibong az ajka. A férfi hanyatt feküdt mellette, s a magasan úszó apró felhőket nézte.

— Jé, egy óra! — nevetett fel az asszony, amikor lehajolt, hogy a cipőjét bekapcsolja. — De régen nem láttam római számokatl — húzta kör be ujját a csillogó üvegen.

— Megtarthatja a mai nap emlé kére — mondta a férfi, s begombol ta a mellényét.

A csütörtök gyűlésnap volt a válla latnál. A főnök már jóval nyolc e lőtt ott ült az irodájában. A beszá mólót tanulmányozta, amelyet rend szerint valamelyik helyettese készf tett. Nem szerette, ha ilyenkor zavar ták. Dühösen mordult fel a kopogta tásra.

A szakállas lépett be.

— Tegnap voltam egy ... — kezdte volna a mondókáját, de a lélegzete is elakadt, amikor pillantása a főnök asztalára esett: az ezüstóra ketyegett ott a márvány írókészlet oldalához támasztva.

— Tessék!? — mondta a főnök ingerülten.

— Nem fontos, majd a legközelebb — hátrált ijedten a szakállas az ajtó felé.

— Vajon, hol lehet most a kis e- züstóra? — villant „át a szakállas a- gyán egy hét múlva a villamoson, amint helyet foglalt egy törékeny, szőke szépség mellett. Határozottan úgy érezte, hogy ezüstös ketyegés tölti be az álmosítő csendet. Elnyomott egy ásítást, és egy unott pillantást vetett a karórájára. Erre a szöszi sejtelmesen elmosolyodott, játékosan a táskájába nyúlt, s a réz- láncnál fogva, mint valami elkényeztetett szobakutyát, előhúzta a vénsé- gére kalandorrá vedlett ezüstórát.'

— Szép kis jószág — bólintott a szakállas elismerően, s őszintén sajnálta, hogy az értekezlet miatt okvetlenül le kell szállnia.

A lány apró biccentéssel búcsúzott, mikor a szakállas felállt.

— Találkozunk még — szólalt meg a férfi halkan.

A járda szélén megállt, s gondolataiba merülve, hosszan nézett a távolodó villamos után.

.•-ay MtjaK