Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-18 / 12. szám

qu lllll^lll^l^llln^l[l■lllllll^^■ mi in Jégkorongcrzőink olimpiát szereplése nemcsak nekünk, az egész világnak csalódást okozott. Az olimpiai jégko­rongtorna jeltárta a cseh­szlovák jégkorongozás ösz- szes felgyülemlett rákfené­jét. Olyan tényezőket, ame­lyeket már a verebek is csi­ripeltek, ám bizonyos „ma­gasabb szempontok“ érdeké­ben tabuként kezeltük őket. A politikai nevelő munka elhanyagolásáról, az edzé­sek könnyítéséről, néhány élvonalbeli játékos erkölcsi kilengéseiről már mindenki­nek tudomása volt, de igye­keztünk ezeket elpalástolni. Vesztünkre. Mindenki azt remélte, hogy a Lake Placid-i hidegzuhany után erélyesebben látunk a bajok orvoslásához. Sajnos, a dolgok eddigi alakulása nem erre utal. Mit gondoljunk arról, hogy a válogatott gyászos szerep­lésének okait a szövetség elnöke is nem a már ismert körülményekben, hanem — idézem — „a nem éppen leg­megfelelőbb lebonyolítási rendszerben“ keresi. Vajon milyen lebonyolítási rend­szer felelt volna meg ne­künk. Jobban megfelelt vol­na talán, ha mondjuk a Szovjetunióval és Kanadával kerülünk egy selejtező cso­portba? Bátorkodom azt állítani, hogy mindkét csapattól lec­két kaptunk volna, és olim­piai szereplésünk még vi­gasztalanabbal sül el. Éppen ezért Ideje lenne már hevén nevezni a gyereket, s nem pedig hamis Indokokkal elte­relni a figyelmet a valóság­ról. Annál is inkább, mert a folytatódó bajnoki mérkőzé­seken minden megy a régi kerékvágásban. Mintha nem is lett volna egy tanulságos olimpia. Különösen meghökkentett — folytatva a sort — a csa­pat edzőjének kijelentése egyes játékosok szófogadat- lanságáról. Mintha csak vá­sott kölykökről lenne szó. Mi több megfelelő fenyítés­sel a vásott szófogaüatlan és rakoncátlan kölyköt is jobb belátásra lehet bírni. De nem úgy egy csehszlo­vák válogatott jégkorongo- zót. S hogy miért fajulhat­tak idáig a dolgok? Csupán­csak azért, mert túlságosan elnézőek lettünk a játéko­sok túlkapásaival szemben. Elsimítottuk a dolgokat, és ez idővel ' szabállyá vált. E- gyes játékosok szinte menet­rendszerűen követték el a kísebb-nagyobb kihágásaikat, mert tudták, hogy jön egy „jóságos bácsi“, aki mindent elintéz. Ahelyett, hogy csí­rájában elfojtottunk volna a szocialista erkölccsel szem­ben elkövetett minden vét­séget. Ez az egyetlen célra­vezető megoldás. Példáért nem kell messzi­re menni. Az NSZK legjobb jégkorongozója ma kétség­kívül Erich Kühnhackl, a bajnok EV Landshut kö­zépcsatára. Mégsem volt ott Lake Placidben. Pedig nem volt sérült, és fegyel­mi sem folyt ellene. Csak az történt, hogy a tavalyi moszkvai világbaj­nokság előtt . — egészség- ügyi okokra hivatkozva — nem vállalta a szereplést. Kiderült, hogy az egészből egy szó sem igaz, kutyabaja sincs, tehát ok nélkül cser­benhagyta társait és hazáját, Ráadásul közben tengeren­túli profi csapatokkal tár­gyalt egy esetleges szerző­désről. (palágyl) Kühnhackl időközben meg­gondolta magái, és játékra jelentkezett a válogatottnál egy feltétellel, hogy sérülés esetére magas összegre biz­tosítják a térdét. Ezzel be­telt a pohár. Közölték vele, hogy a térde mindenkinek egyformán becses, és nem tartanak igényt a játékára. Az NSZK csapata vele sem szerepelt volna jobban, mint ahogy nélküle szerepelt. Mi történt volna, ha né­hány túlzottan öntelt játé­kos helyett mi is mást vit­tünk volna a játékokra? Semmi. Sőt lehetséges, hogy lelkesebben játszották volna, mint sok más beképzelt jég- korongozó. S hogy mit jelent a sport­ban és különösképpen a jég­korongozásban a lelkesedés, azt ékesen bizonyítja a név­telen harcosokból álló ame­rikai válogatott olimpiai győzelme. Továbbra sem csillapodik a világ sportolóinak és köz­véleményének tiltakozó hul­láma Carter elnök bojkott- -javaslata ellen. Nyilatkozott Marty Liquori, a korábbi hi­res amerikai hosszútávfutó, aki még tartja 5000 méteren az amerikai csúcsot: — Nehezen fogom fel mindazt, amit mostanában elnökünk és kormányunk hangoztat. Ezke az érvek tel­te s mértékben ellentmonda­nak mindazoknak, amelyeket nekünk az elmúlt másfél év­tizedben olyannyit mondo­gattak. Többek között azt, hogy más a politika és más a sport. Most minden össze­keveredett, s ha már így van, szerintem az lenne a leg­jobb, ha elmerínénk Moszk­vába. Ott sokkal többet tud­nánk mutatni és bizonyíta­ni, mint a bojkottal. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a sportolók mindig igazi patrióták voltak, igye­keztek a lehető legtöbbet tenni országukért. Carter elnök ezek szerint patriótának is rossz. Az amerikai bojkottjavas­lat legnagyobb és egyetlen fenntartás nélküli támogató­ja Margaret Thatcher, brit miniszterelnöknö. Legna­gyobb szívfájdalmára azon­ban alattvalói sorában a leg­kisebb támogatás nyomát sem látja. A brit sportolók is erélyesen tiltakoznak az értelmetlen lépés ellen. Tíz világhírű brit sportoló nyílt levelet tett közzé, el­ítélve a bojkottot és rámu­tatva, hogy egy ilyen lépés — mégha rövid távon tüskét jelentene is a Szovjetunió­nak — tönkretehetné az o- limpiai mozgalmat. A nyi­latkozat aláírói között sze­repel Lynn Davies aranyér­mes távolugró, Nanne Pa­cker aranyérmes 800 méte­res futó, Anita Lonsborough és David Wilkie aranyérmes úszók, továbbá Robbie Bright- well, Adrian Metcalfe, Alan Pascoe, Liz Ferris, Keith Remfry és Hugh Porter. A brit olimpikonok kesererü szájízzel mutatnak rá egy feltűnő ellentmondásra: mind az amerikai, mind a brit kormány elhanyagolja a sportot, máskor ügyet sem vet rá, de most egészen más álláspontra helyezkedik az olimpiai játékokkal kapcso­latban. Más szóval: jobb lenne, ha először a saját házuk táján sepregetnének, mielőtt a nemzetközi olimpiai mozga­lomba ártanák az orrukat. GROSICS ÉS SZIKORA VÁLASZOL, NÉGYSZÁZ ÉRDEKLŐDŐ KÉRDEZ ÉS FIGYEL hitt volna győzelmünkben. Csakhogy az ellenfelet sohasem lehet lebecsül­ni. És egyik mérkőzés sem ismétlődik meg. Már másnap rlpityára vertük volna őket. De hétfőn — sajnos — nem lehetett játszani, mert a döntőt vasárnap már végígjátszottuk. — Mikor edzett többet a téli felké­szüléskor; most, divíziós játékos és pályaedző korában, vagy annak ide­jén, az Inter kapitányaként? SZIKORA: Nehéz ezt egészen pon­tosan megválaszolni. Mindenesetre so­kat edzettem akkor Is, az Interben. Ma annyiból más a helyzet, hogy egy­úttal pályaedző is vagyok, vagyis még gondolatban sem szabad lazítanom vagy lazsálnom, mert mit szólnának a többiek? Ma már a kisebb csapa­tok Is nagyon odaadóan készülnek. Amikor szilveszter éjszakáján az ed­zéstervünket állítottam össze, meg­elégedéssel vettem tudomásul, hogy az elsőllgás csapatok sem szégyen­keznének, ha ezen végig kellene ma­gukat rágnuk. A király fejéről ellopták a koronát A komáromi (komárnól) gimná­zium hatalmas aulája zsúfolásig megtelt azon a szép februári estén. Az érdeklődés ezúttal két ne­ves labdarúgónak, Groslcs Gyulának és Szikora Györgynek szólt. (Mint Keszegh Pál és dr. Bajnok István, a CSEMADOK helyi szervezetének ille­tékeséi elmondták, klubjuk koránt­sem csak a sportbarátokat vonzza. Az idén — ugyancsak négyszáz érdek­lődő gyűlt össze a két Bolyairól sző­lő tudománytörténeti előadásonl) Sem Groslcsről, sem Szikoráről sok újat nem mondhattunk. Az aranycsa­pat, nyolcvanhatszoros válogatott ka- ; puvédőjét minden idők legnagyobb magyar kapusának tartják. Ma, túl az ötvenen a Volán SC elnöke és az MLSZ elnökségének tagja. Kisportolt alakján nem rombolt az idő; súlyfö- löslege szinte nincs, reflexei — ez a hozzá intézett kérdések során nyom­ban kiderült — Változatlanul reme­kek. Szikora Györgyről nemrég jelent meg Írás az Oj Ifjúságban a divízió nyugati csoportja listavezetőjánek, a dunaszerdahélyi DAC-nak pályaedzője és játékosa. Március elején múlt har­minchárom esztendős, technikája, tu­dása a régi, elhivatottsága, labdasze- retete az edzői pálya felé vonzza. Nemrég vizsgázott sikerrel az első­osztályú edzőiskola nyitó szemeszte­rén. • ■ • Az est filmvetítéssel kezdődött. A 1954-ben játszott, budapesti vissza­vágó, a híres-nevezetes hét-egyes ma­gyar-angol mérkőzés húszperces kró­nikája visszaidézte a magyar labda­rúgás eddigi legszebb napjait. A kö­zönség gyakran tapsqlt közbe egy- -egy szép gólnak, meg akkor, ha Gro- sics Gyulát mutatta a kamera. És aztán „elszabadult a pokol“. Há­rom őrán át ostromolták a szurkolók kérdéseikkel a két vendéget, különö­sen Groslcsot. Válaszaikból mozaik­szereién raktam össze olvasóinknak néhányat. Sajnálom, hogy nem lehe­tett ott mindenki; az ilyen találkozó­kat filmre kellene rögzíteni... • ■ • — Miért nincs a magyar labdarú­gásnak Grasics óta igazi kapusegyé­nisége? GROSICS: Tehetségeink most Is van­nak. Ma is a labdarúgás az életem, tudom, felbukkannak átlagon felüli képességű fiatalok1 éppen úgy, mint a mi Időnkben. Nem tudjuk azonban továbbképezni őket, illetve: nem tud­juk őket aktivizálni. Ma — tisztelet egy-két kivételnek — senkit sem izgat, hogy több legyen, jobb legyen elődeinél. Elég, ha megszerzi a te­kintélyes honoráriumot a nemzeti baj­nokság mérkőzésein, a többi nem iz­gatja. Nem dolgozik többet önszorga­lomból, nem érdekli, miképpen kép­viseli hazája színeit a válogatott ta­lálkozókon. Mi tiszteltük a közönsé­get, neki, érte játszottunk. Ma nem így van. Az aranycsapat nem volt a legjobb közösség a pályán kívül, de amikor a pályára vonultunk, elfelej­tettük magánügyeinket, csak fociz­tunk. Nyerni akartunk, szép játékot mutatni, örömöt szerezni az emberek­nek. De visszatérve még a kapuskér­déshez: mit szóljon az ember a te­hetséges Tóth Zoltán esetéhez, akit megrészegített a pénz és disszidált, faképnél hagyta csapatát és hazáját? Éh tudom, maja rádöbben még, hogy a pénz nem minden, megszenvedi el­hibázott tettét, de akkor már késő lesz. Az áltálam javasolt kapuslskolá- ből sincs semmi, pedig ingyen vezet­tem volna. Mostanában foglalkozunk a legjobb kapusokkal, de ez egészen más. Én a fiatalokat szerettem volna egy-két dologra megtanítani. SZIKORA: Az önképzés ma már ná­lunk is fehér hollónak számit. A já­tékosok kényszermunkának érzik az edzéseket, nem lelik örömüket a foci­ban. Az én időmben — pályafutásom első felében nem ez volt a helyzet. Emlékszem, tizenhét évesen gyakran a pályán maradtam a „hivatalos“ ed­zések után. Kértem egy labdát, és tizenegyeseket lődöztem. ötvenet-szá- zat. Ugyanabba a sarokba. Nem cso­da, hogy az edző rám bízta a bünte­tőrúgást, pedig a legfiatalabb voltami — Nem hagy nyugodni bennünket az a bizonyos világbajnoki döntő. Miért vesztették el a nyugatnémetek elleni találkozót Svájcban? Hogy lát­ja most ezt a kérdést, annyi év után? GROSICS: Hát Igen, évtizedek tel­tek el azóta, és sem a szurkolók, sam a játékosok nem tudnak napirendre térni a vereség fölött. Ügy érzik — érezzük —, ellopták a király fejéről a koronát. Mi voltunk akkor a világ legjobbjai, mégsem lettünk azok hi­vatalosan. Nemrég nagy érdeklődés­sel néztem a Magyar Televízió soro­zatát a labdarúgó-világbajnokságok­ról. A filmet egy jőszemü és tárgyi­lagos francia újságíró állította össze. Bevallom, amikor a svájci világbajno­ki döntőt pergették, elsírtam magam; még most is nagyon friss a seb. Ve­reségünknek — szerintem — egyet­len oka volt: lebecsültük, lenéztük az ellenfelet. Mindenki azt hitte, kár Is játszani, hiszen az eredmény kö­rül nem lehet semmi vita. Emlék­szem,esős, zord Idő volt, amikor Bern­be indultunk buszunkkal, Az egyik játékos tréfásan megkérdezte: oda kell-e egyáltalán utaznunk? Nem le­hetne-e ide hozatni azokat az arany­érmeket? A nagykövet már átadta a másnapi díszebédre a meghívókat. A díszebédet természetesen abból az al­kalomból kívánták rendezni, hogy el­sők lettünk. A rádióban készen állt a magyar világbajnokokat ünneplő háromórás műsor. Meg voltak Írva —• napokkal előtte — a vezércikkek, egyszóval nem volt ember, aki ne Vajén meddig lesz még beteg a magyar loci? GROSICS: Valami kis javulás talán lesz, de gyors gyógyulásban nehéz re­ménykednünk, hiszen rengetegen él­nek nálunk a focibői — méghozzá jól —, nem a focinak. Az MLSZ mostani vezetősége mindent megtesz a sike­rekért, de egyelőre nehéz helyzet­ben van. Mit szóljunk például annak a rendkívül tehetséges játékosnak az esetéhez, aki tökrészegen ül gépko­csiba és úgy karambolozik, hogy csaknem belepusztul? Hol Itt a fele­lősségtudat? Mindenesetre máris megmozdult valami, de egyik napról a másikra aligha lesznek nagy ered- ménvek. A két vendég még számos kérdést kapott. Zárjuk ezt a beszámolót a leg­aktuálisabb, legnagyobb érdeklődés­re számot tartó válasszal: mit tippel vajon Groslcs és Szikora az áprilisi Csehszlovákia — Magyarország olim­piai selejtezőmérkőzés kimenetelére? GROSICS: A csehszlovák csapat az esélyesebb, hiszen otthon játszik, összeszokottabb, kialakultabb együt­tes, mint a miénk, amelynek főcélja elsősorban a világbajnoki selejtezők­re való felkészülés. A Józan ész tehát azt mondja, Csehszlovákia csapata megy Moszkvába. De azért reményke­dem. SZIKORA: Megfigyeltem, hogy a magyaroknak nem nagyon ízlik a csehszlovákok, bolgárok, NDK-beliek játékstílusa. Ezért azt tippelem, hogy Prágában nem sok reményük van. Persze a foci sokkal bonyolultabb an­nál, hogy jő előre megtervezzük az eredményeket. Utazzon az olimpiára a jobbik csapati BATTA GYÖRGY Fent Grosics Gyula, lent Szikora György. Palágyl és Kolár felvételei Sakkozó SZISZ-tagok 161 működik a csúzi (Dubnik) SZISZ alapszervezei sakk-köre Droblenka József vezetésével. A kör tagjai fia­talok; Ertinger László például, aki tavaly megnyerte a község bajnokságát, az általános iskola 9. osztályának tanulója, a második helyezett Droblenka Edit az érsek újvári (Nővé Zámky) gimnázium negyedikes tanulója A csapat a járási és kerületi versenyeken is jól sze­repelt. Droblenka Edit a lányok kerületi versenyében második lett, szlovákiai bajnokságon Is az első három között végzett. így bejutott a Napajedlán rendezett or­szágos bajnokságba, ahol szintén nem vallott szégyent. A képen jobbról Edit, balról a prievidzal Marta Kr2o- vá az országos bajnokság színhelyén. _______ HOFER LAJOS MJK I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom