Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-11 / 11. szám
RAJKÓZENEKAR — Érdemes őket meghallgatni, remekül muzsikálnak — mondta Szl- kora Gyuri, az egykori országos válogatott labdarúgó, aki most Duna- szerdahelyen (Dun. Streda) működik. Elmentem a Járási Népművelési Központba, és meghallgattam a rajkók zenekarát. A nagy teremben szinte elvesztek a srácok. A vásárűti Vontszemű János tanltja őket: — Alakul a zenekar. A régi banda anyagi okokból nem maradt együtt, így most a fiatalokból neveljük az utánpótlást — nyugtázta. Mintha csak hallották volna őt a rajkók, rázendítettek. Vontszemű Józsi a prímás, nem hoz szégyent az apjára, pedig még csak tíz-egynéhány éves. Cifrázta, mint valami öreg prímás. A legfiatalabb Ábrahám Elemér, a bőgős. Apró legényke még. — Tizenkét éves vagyok — mondta büszkén. Látni, rátarti a zenetudására. — Hány éves korodba* kezdtél muzsikálni? — Pontosan nem tudom, talán hétéves lehettem. Itt a klubban kezembe adtak egy kis csellót. Azon kezdtem. Eleinte nehezen ment, de aztán az apu is kézbe vett. Sokat vesződött velem. Egy-két nyakleves is kijutott. Nem mindig figyeltem oda, inkább a focin járt az eszem. A többiek kint rúgták a labdát, nekem meg csellóznom kellett. Sárközi Matyi már reggel fütyült az ablakunk alatt, hogy menjek focizni vagy csavarogni. Apám rám ripakodott, hogy ott a cselló, azzal szórakozzak, ne a Sárközivel. Később kezembe nyomta a bőgőjét, és azt mondta, most már ezen játszol. Ennek már egy éve, alig tudtam tartani ezt a hatalmas hangszert. Most már megszerettem, nem adnám semmiért. A nyaklevesekért sem haragszom, örülök, hogy apám rászorított a zenére. Most már nem kell küldeni, amikor csak tehetem, játszom. Bertók Tibi, a cimbalmos egy évvel idősebb. — Nagy tehetség ő is — mondta Vontszemű János. — Tibi Is korán kezdte a muzsikát. — öt-hatéves lehettem, amikor nagy. apám. Katona József kezdte nekem mutogatni, hogyan kell ütögetnl a húrokat a cimbalmon. Mikor kilencéves lettem, úgy látszik, észrevették, érdekel a zene, mert vettek nekem egy öreg cimbalmot. A zenekarban Vontszemű Karcsi kezdett velem foglalkozni, tanítgatott. Néha persze lármázott is. mert sokszor másutt járt az eszem, de aztán egyszerre csak megszerettem a cimbalmot. Most már mindennap zenélek, örülök, hogy játszhatok a rajkőzenekarba*. A zenekar többi tagjáról is hasonlókat írhatnánk, mert mindegyiknek szerelme a zene. — A vérükben van — tárta szét karját Vontszemű János. — Mind így kezdte, a családokban nagy a zeneszeretet. Nálunk is. Már a nagyapám is elismert zenész volt, apám is, 6 még ma is Játszik. Nekem három családom van, két fiú és egy lány. Jutka a zeneiskolába jár, hegedül, Janikéin tízéves, ő is hegedül a zeneiskolában, Tomi, a legkisebbík négyéves, de már ő is cincogtatja a hegedűt. Bizonyára belőle is jó zenész lesz, már most nagyszerű a ritmusérzéke. Hát így cseperedik fel a zeneutánpótlás, alakul a rajkózenekar. Szerdahelyen van „anyag“ bőven. Néztem a nekifeiedten játszó zenekart, a kis Vontszeműt, Sárközi Matyit, Döme Pityut, Anyalai Ferit és Bertók Tibit. — Vannak még többen is — csengett ki a dicsekvés Vontszemű János hangjából. — Lévai Dezső is prímás- kodik. Jánoska Bandi hegedül, Katona Sanyi is igen 161 klarinétozik. A szorgalommal nincsen baj, szívesen gyakorolnak. Kell is, hiszen a tánc- együtteseknek mi muzsikálunk. Már háromszor felléptünk a táncosokkal. Bemutatkozónkon az én szerzeményemet, a C-mejU verbunkost adtuk elő meg a Bihari D-moll csárdást. A be mutatkozó elején még igen meg ille- tődve Játszottak a gyerekek, de aztán belejöttek a zenélésbe. A táncosok pedig meg voltak velük elégedve. A zért is nagy a szorgalom, mert ml is készülünk a Tavaszi szél vizet á- raszt márciusi műsorára, illetve az országos versenyre. Mi a rajkózene- karok versenyében indulunk. A járási elődöntőn továbbjutottunk, remélem, a döntőn Is sikerül helytálinunk. — Nemcsak zenélni tudnak ezek a gyerekek, a tanulásban sem maradnak le. Hajdanában nagyapáink remekül muzsikáltak, de a műveltséggel hadilábon álltak. A háború idején megkért az egyik igen híres prímás, írjak levelet a plébániára, hogy küldjék el keresztleveleiket. Csodálkozva kérdeztem tőle, miért nem ír ő maga, azt válaszolta, hogy az egész famíliájukban nincsen egyetlen lr»l tudó ember sem. Mondtam neki, hogy láttam őt kottázni. „Az más, de bötüt írni mi nem tudunk1* — mondta. — Már mi is sokat köszönhetünk a zenének — folytatta Vontszemű Jé nos. — Az előző zenekarunk tíz évig volt együtt, bejártuk az egész országot, sőt külföldön Is szerepeltünk. Voltunk Magyarországon, Olaszországban, az NDK-ban. Játszottunk mi a filmeseknek is, többek között a Kurucok, fegyverbe című darabban, a Menekülés esőben, az Egy csipetnyi sóban, A szűz jegyében, a Sebes sodrásban. Ismerjük mi, kérem, a színészeket, a két Váéáryovát, Kvietlket, Doőolomanskyt meg a többieket. Játszottunk a magyarországi rádióban is, idehaza a rádió szilveszteri műsorában. Örülök, hogy ilyen nagy lehetőségeket biztosított nekünk Heger igazgató, taníthatom a rajkókat, kinevelhetek belőlük egy olyan zenekart, amely még sikereket arathat. Nálunk sok a tehetséges fiatal muzsikus, csak foglalkozni kell velük, már azért is- hogy megmaradjon a népzene és a táncegyütteseknek is legyen méltó zenei kísérete. -os m 9 Vevey, ez a Genft-tó parti városka egy embernek köszönheti hírnevét: Charlie Chaplinnek, minden Idők legnagyobb komikusának. Charlie pantomimművészetének varázsa több, mint az ormótlan, széttaposott cipő, elnyűtt frakk, sétapálca, keménykalap és bunyó, amely jócskán kijutott neki, de őmaga is bőkezűen osztogatott, hogy a kisember elégtételt szerezzen az őt és másokat ért igazságtalanságért. KI ne emlékezne meg a rokonszenves „csavargóról“, ha Vevey- ben jár? Hasztalan kószálunk a helyt temető sírjai között, akiét kerestük, nem leljük. — Hogyan is találnák — Igazít útba készségesen a temetőgondnok, értesülve bolyongásunk céljáról —, ha látni akarják Chaplin sírját, menjenek Corsier-be. Corsier a Genfi-tó mentén a hegyoldalban húzódik meg, néhány kilométerre Veveytől. Szűk, kacskarlngós utcákon kapaszkodunk fel a városka teréig, amelynek közepén szökőkút csobog. Kihajolunk a kocsi ablakán, hogy az első arrahaladótől megkérdezzük, merre van a helyi temető, s ő máris mutatja az irányt. Ez csalhatatlan jele annak, hogy Charlie Chaplinnek halála után Is rengeteg tisztelője van. Erődszerü, magas, vastag kőkerítés övezi a temetőt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Genfl- -tőra. A középütt vezető út mentén mintha díszőrséget állna vagy két tucat tujafa. Charlie Chaplin egyszerű, de éppen egyszerűségében méltóságteljes sírjára a kerítéstől a második sorban találunk. A halványrózsaszín márvány sírkőn csak ez a szerény felirat olvasható: „Charles Chaplin 1878—1977“. Az apró virágú rózsaszín és piros begónián kívül más dísz, pompa nincs Is rajta. Semmiben sem különbözik a körülötte levő többi másfél száz sírtól. Talán csak abban, hogy Itt még egy kis már- ványpad Is van, amelyre letelepedhet a vándor, hogy felidézze a nagy nevettető emlékét. Mi is e padocskán Időzve emlékezünk Charlie-ra: lelki szemeink előtt máris megjelenik a filmvászon rokonszenves csavargójának bicegő alakja, aki hajdan csak szemfülességének, filigrán törékenységének köszönhette, hogy a nevetséges figura mélyen érző, agyafúrt, legyőzhetetlen filmhőssé nőtt az emlékezésben. Azt vallotta, a komikum a tragédiában gyökerezik, a kacagás a dac eszköze. És ő ezzel a látszólag olcsó fegyverrel felvértezve vetette magát a harcba — az iparosodással, a barna szörnyeteggel, a fasizmussal szemben. így emlékezve megkérdezzük magunktól, miért volt ő némafilmjeiben Is mindennél sokatmondóbb. Mert amit el akart mondani, elmondotta a komikum eszközeivel. A tragikomtkum leplébe burkolt mélyen emberi történetéből végtelen szeretet árad többi sorstársa felé, a kisemmizett, üldözött ember felé. És éppen ezzel a szeretettel nyerte meg szerte a világon a névtelen barátokat, a tisztelők millióit, ami eddig kívüle egyetlen művésznek sem adatott meg..i Ülünk a márványpadon, ás emlékezünk ebben a távoli falusi temetőben, és nagyon fáj Charlie Chaplinnek a hiánya. Endnv'I 7áreck^ A rokonszenves „csavargóra” emlékezünk A JÓKAI-NAPOK „TESTVÉRE“ A Duna magyarországi partján fekvő Komáromban kétévenként rendezik meg a Jókai- -emléknapot, a megye középiskolásainak irodalmi, tudományos, képzőművészeti versenyét Az író születésének 155. évfordulóján, február 18-án lebonyolított negyedik Ilyen rendezvényen Nagy Miklós Irodalomtörténész méltatta Jókait. A széles skálájú erőpróbán sok díjat osztottak ki, számunkra azonban különösen azok értékesek, amelyeket a vendégek a Komárnői (Komárom) Magyar Tannyelvű Gimnázium tanulói szereztek. A fotótárlat I. díját Janik Ferenc, a III. díjat Dobi Ákos hozta el, a képzőművészeti kiállítás I. helyezettje Is a mi Stlrber Péterünk lett. A Váró* sí Tanács nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség előtt Ismét bizonyítottak a mieink: a szavalóversenyen Klcsindi Judit első, Szabó Ildikó második lett a negyvenkét versmondó mezőnyében. A Csokonai Műve' lődésl Központban pedig Dobi Ákos hegedűjátékával 34 versenyző között a HL díjat érdemelte ki. Mindez azt bizonyítja: diákjaink a határon tül is kitűnő e- redményeket tudnak felmutatni. A tanároknak köszönjük a felkészítést, a lelkes munkát, a nyerteseknek pedig gratulálunk. Stubendek László mérnök, Komárno Hol maradnak A LEVELEK? em provokálni akarok, csak gondolkozom. Megírtam tavaly ősszel a Piramis-riportot, amellyel vallójában csak annyit akartam, hogy érzékeltessem egy rockkoncert hangulatát. Nem feszegettem komoly, nagy problémákat. Szerkesztőségünket mégis a levelek százai árasztották el. Volt olyan is, aki csak ennyit irt: „Akassza föl magát a szerzői“ Aztán a karácsonyi számunkban lehetőségeinkhez mérten igyekeztünk a jelenség gyökeréig hatolni, szakemberek, az érintett felek bevonásával, álproblémák helyett most már felelősséggel szólni a bajokról... És mindössze hárman ragadtak tollat. Ez a vitazáró, de egyben vitaindító kerekasz- tal-beszélgetés már süket fülekre talált, Igaz, itt már nem arról volt szó, hogy koszos-e az énekes farmere vagy sem, becézhetem-e őt vagy sem; hajszálpontosan idéztem-e a dalok szövegét vagy sem, hanem sokkal fontosabb, lényegesebb kérdésekről. Vártam. Abban bízva, nemcsak a felszín, a látvány tudja lángra gyújtani olvasóinkat, nemcsak a lényegtelen kérdésekben tudnak szót emelni, hanem hajlandók e társadalmi jelenséget mélyebben is megvizsgálni, s kifejtik véleményüket olyan témákról, mint a szabad idő, a begubózás, az ifjúsági klubok, az iskolai nevelés, a falusi hétköznapok, a pénzhajsza... — amelyek a szerkesztőségi beszélgetésen mind szóba kerültek. Am hiába minden várakozás, most nem özönlenek a levelek. És ez elgondolkoztató: valóban csak felületesen érdekelnék a fiatalságot mindennapjaink, életünk, jelenünk napos és árnyoldalai? Valóban megelégszünk a farmer milyenségét firtató vitákkal, kirohanásokkal...?! Távolabbra már nincs kedvünk, merszünk hatolni? Csak egy lobbanásnyit égett bennünk a tűz? Vagy kielégítettek a vitaszólamok? Én még mindig bizakodom. Bízom abban, hogy ha a leveleket nem irtatok is meg, de legalább a fejekben, az agyakban megfogalmazódtak a hozzászólások, válaszok, vélemények. Vagy ott sem ...? —zolczer—
