Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-11 / 11. szám

M ■ őst, hogy újra Irán­ba készülök, kezembe kerül­tek a régi Jegyzetfüzetek, a- melyeket Teheránban, Qum- ban és Iszfahánban írtam tele. Azóta hétmérföldes Idő-csizmában vágtattak tova az események: amit ott pa­pírra vetettem, az ma már múlt, szinte nem is közel­múlt, hiszen Időközben any- nyl, de annyi minden tör­tént. Mégsem dobhatom ki ezeket a Jegyzetfüzeteket, mert a mai iráni valóság ott és ügy kezdődött... KÉZCSÖK ÉS SORTŰZ Néhány nappal érkezésem után ismerőseim figyelmez­tettek, hogy ne tervezzek semmit, mert másnap ünnep lesz. — Vallási ünnep? — kér­deztem. >—< Nem. A sah születés­napja. Azt hittem, a televízió már délelőtt „élőben“ köz­vetíti majjl a ceremóniát. Nagy meglepetésemre az e- gyenes adás elmaradt, és csők az esti híradóban szá­moltak be a Golestan-palo- tában rendezett fogadásról. A salij akt külföldön szíve­sen Játszotta a playboy sze­repét, odahaza Xerxes és Darlus utódjaként viselke­dett; most megtörtén és fá­radtan fogadta a gratulálni érkezett tábornokokat; mi­nisztereket; a Bazár ás a hadsereg képviselőit. Rövid beszédek hangzot­tak el ás rövid válaszok. A kamera közben árgus ;,szemmel“ figyelte, hogy az Idős miniszterelnök, a sok csillagos tábornok meg a dúsgazdag milliomos kéz- csőkkel kíséri-e Jókívánsá­gait. Hát; volt, akt megcsó­kolta Reza Pahlavi meg sem rezdülő kezét. Volt, aki a kéz fölé hajolt, ám tíz cen­timéterrel fölötte a mozdu­lat lelassult; majd megállt. De akadt olyan Is, aki csak hűvösen biccentett... A császári etikettet azért sérthették meg Ilyen nyil­vánvalóan és Ilyen nyilvá­nosan, mert szinte az egész ország lázongott. Azokban a napokban öt minisztérium és szinte valamennyi gyár beszüntette a munkát. És alig akadt olyan nap, ami­kor a főváros valamelyik pontján ne kezdődött volna tüntetés. Ahogy véget ért a televí­ziós közvetítés, nem akar­tam a szállodában maradni. Elindultam a belváros felé. Máskor, mesélik, ezen a na­pon fényárban úszott a vá­ros. Most sehol egyetlen fénytranszparens vagy vil­lanykörtékből kirakott csá­szári arckép. A Pahlavi Ave- nue-n, a várost északi-déli irányban húsz kilométer hosszúságban végigszelő fő­úton nyugalom és a szoká­sos esti kép fogadott. De a Firdauszi térnél már állt a forgalom, a tömeg foglal­ta el az úttestet. Kisebb csoportok beszaladtak a környező üzletekbe, letép­ték a falról az uralkodó ké­pét, a keretet összetörték, a papírlapot elégették, egy másik képet, Khomeini aja- tollah képét viszont a ma­gasba emelték. A tömeg aztán elindult a Reza Pahlavi sugárúton. Táblák kerültek elő, a sza­valókórus pedig ez uralko­dó távozását követelte. Az­tán szemben egyszer csak feltűntek a katonák. Kövek repültek ... sortüz a leve­gőbe ... Néhányan elszalad­tak. A többség azonban ha­ladt tovább. Gyors pukka­nások, és már füstölgött is a könnygázgránát. Aztán e- lökerült a vízi fecskendő. A tömeg, hol szétoszlott, hol újra tömörült. Az út szélén álló kocsikat felforgatták. Egy-kettő fel is gyulladt. Azt láttam még, hogy a pán­célkocsik elindulnak a fia­talok felé ... Néhány órával később új­ra végignéztem a csatate­ret. Füstölgő autók, ideges-M»­klskatonák, felszaggatott kövezet... és másnap min­den kezdődött elölről, vagy­is a tüntetés nem egysze­rűen a sah születésnapjá­nak szólt. KI FÉL A SZENT VÁROSBAN? Tudtam, hogy el kell utaz­nom Qumba. De nem köny- nyű megszervezni a több mint száz kilométeres utat a forrongó országban, még nehezebb előre rögzíteni az interjút Shariat Madam a ja­to Hah val, akt ott él, és Kho­meini után a legtekintélye­sebb egyházi vezető. Amikor némi utánjárással noteszom­ban volt az ajatollah quml lakásának telefonszáma, ro­hantam a telefonhoz. — Holnapután, délután két órakor az ajatollah fo­gadja önt — hangzott a tit­kár rendkívül készséges vá­lasza. Az Információs miniszté­riumban az Interjút nem voltak hajlandók megszer­vezni. Ahhoz azonban ra­gaszkodtak, hogy velem küldjenek egy kísérőt. Qum- ban aztán száz segítő Is a- kadt, amikor megtudták, hogy kit keresünk, sőt még szerencsénk Is volt, mert ha sokáig kellett volna keres­Szerencsésnek érzem magam: gimnazista éveimtől új­ságírónak készültem, s az is lettem. Ennek már ide­stova huszonkét esztendeje. Az első tíz évet ifjúsági lapoknál töltöttem. Akkor kezdtem a „csavargást“. De hát ez éppen úgy hozzátartozik a külpolitikai újságíró munkájához, mint hogy naponta „újra tanulja“ a vilá­got ,és tapasztalatairól, nézeteiről rádióriportokban, új­ságokban, könyvekben számol he. Aztán később mint a Magyar Rádió munkatársa, majd külpolitikai rovatve­zetője jártam a világpolitika izgalmas színtereit, de el­sősorban a közel-keleti országokat. Tudósítottam hábo­rúkról és válsághelyzetekről. így jutottam el Iránba is... — De mtiutennapos ese­mény — vetettem közbe. — És egyáltalán hova vezet­het mindez? — Ami ma Iránban törté­nik, az hosszú hosszú évek­kel ezelőtt kezdődött. Ho­gyan Is foglaljam röviden össze? Nos, Iránban olyan önkényuralom van, amely soha nem vette figyelembe a nép jogos kívánságait, s mert a gondokat nem orvo­solták, a helyzet egyre rosz- szabbodott. Ez vezetett a mostani tüntetéseikhez. Nem a válaszban használt kifejezéseket vártam a síita egyházi vezetőtől, de ezeket használta. Aztán még meg­lepőbb módon fejtette ki a síita egyház legfőbb célki­tűzéseit: — Ügy tudnám összegez­ni — mondta —, hogy olyan iszlám kormányt akarunk, amely társadalmi Igazságos­ságra törekszik. Küzdünk a szabad választásért ts. Ha u- gyanís olyan parlament áll az ország élére, amely a nép érdekében cselekszik, az a parlament képes lesz véget vetni a diktatúrának, képes lesz megteremteni a demokráciát. — Kifejtené pontosabban, hogy mit Is ért az Iszlám kormány megteremtésén? BEFEJEZETLEN RIPORT gélni, egy összecsapás kel­lős közepére kerülünk. így mór az ajatollah fogadóter­mében, cipő nélkül és tö­rökülésben várakozva hall­gattuk a felugatő gépplsz- tolysorozatokat. Előbb kétszer Is megteáz- tattak bennünket, s a titkár újra felírta az egyszer már lediktált kérdéseket, csak utána vezettek ót Shariat Madarl dolgozószobájába. Természetesen Itt sem volt semmiféle bútor, kivéve egy kerevetszerű fekvőhelyet. E- zen ült a 82 esztendős fő­pap, mi pedig a földre ku­porodtunk. A beszélgetés természete­sen nem az előre leadott kérdésekkel, hanem a kinti lövöldözéssel kezdődött. — Nem különösebb ügy — mondta Sberlat Madari —, ez még csak az előjá­ték. 1. Teheránt utcakép 1979 márciusában 2. A volt császárt palota kertjében 3. Szőnyeget mosnak a Shur folyóban Az a kormány, amelyet szeretnénk létrehozni, olyan iszlám Jogrenden alapuló vezetés; amely a többség a- karatát veszi figyelembe, a többség Javát szolgálja. Amikor az Interjú véget ért, már a csata is befeje­ződött. Szerettem volna vé­gigsétálni a városon, a síi­ták szent városán, de a kí­sérő nagyon siettetett. Azt mondta; Jobb sötétedés e- lőtt elhagyni Qumot. A Jár­da mellett végig klskatonák álltak. Idegesen, nyugtala­nul. Nem törődtek velünk. Azt hiszem, nagyon féltek... PALOTA ÉS BÖRTÖN Amikor Iránt néhány hő­nappal később viszontlát­tam, kicsit meglepődtem. Tudtam, hogy a háromnapos csatában nem rombolhatták porig a hatmilliós nagyvá­rost, városnegyedek sem es­hettek áldozatul. De ki gon­dolná, hogy ahol barikádok épültek, és fegyveres harc dúlt, ott osaik alig néhány ház sérült meg, a pusztulás Inkább rombolás, gondolok a kiégetett mozikra, a fel­gyújtott autókra... Nem kellett tehát gyászolni Te­heránt. Az iránt főváros külsőre ép és ugyanolyan szép, mint amilyen volt. Csak másképpen szép, mert most másképpen ts él. A ne.pl tudósító munka nagyon lekötött. Reggel és délután telefontudósltás, közben hírek után kellett szaladgálni meg sajtóérte­kezletekre. Végre vasárnap nem szólt a telefon, hogy Budapestről keresik Mr. Őnodyt. Elindulhattam kö­rülnézni. Az első ütlcől a sah pa­lotája volt. Nem valószínű, hogy korábban módom lett volna bejutni a katonák ő- rizte épületkomplexum terü­letére. Most sikerült. Az őr­tiszt barátságosan Invitált be, és néhány fegyveres fiatalra mutatott, hogy ők lesznek a kalauzaim. A fiúk, pár óvatos kérdés után megmondták, hogy ka­détok, méghozzá annak a tiszti iskolának a hallgatói, ahol a február 10-1 cseta elkezd ődött. — Sokan estek el közü- letek? — Az osztályból hatan vagy heten. Nem kezdjük méricskélni, hogy sok ez vagy kevés; a hazaszeretet, a nép szere­tető nem mérhető Ilyesfajta patikamérlegen. — Hát akkor nézzünk kö­rül — szóltam. Körbejártuk az épületeket. Sajnos, bemenni nem lehe­tett. Az ajtókat ugyanis le­pecsételték. Maradjon min­den úgy, ahogy volt, csak majd ha megnyílik az a tör­téneti múzeum, amelyet ter­veznek. Tulajdonképpen ak­kor lenne Igazán érdekes és érdemes is ezekkel a kis ka­détokkal még egyszer vé­gigjárni az épületet. A palotából a SAVAK egy­kori börtönébe mentünk. Oda, ahol a politikai fog­lyokat őrizték. Itt sem volt nehéz bejutni. Csak azt kel­lett tisztázni a kapu előtt őrködő mudzsahídokkal, hogy nem vagyunk ameri­kaiak. Az egyik börtönépü­letbe be is mehettünk. Eb­ben voltak a kfllönzárkák. Kísérőnk, egy ügyész csak ennyit mondott: — Talán sohasem fogjuk megtudni, hányán haltak meg itt. De ha tudnánk is,- miit segítene, az mártírjain­kon? Ml, újságírók látogatók voltunk, mégis rossz érzés volt Itt ez a kötelező és minden kaput kinyitó kíván­csiság! Hiszen a börtön te­rületén lépten-nyomon „za­rándokokkal“ találkoztunk; vörösre sírt szemű anyák­kal és fájdalmasan komoly arcú férjekkel, olyanokkal; aklk szeretteik emlékét ke­resték a véres falú cellák­ban ... FORRADALMI DALOK Végre bejutottam a híres teheránl Campusra Is. Októ­berben az őr visszautasított. A kapu mögött üvöltő zene fogadott, még az utcai lár­mát Is túlharsogta. Kérdőn néztem a katonaruhásra, aki kéretlenül mellém szegő­dött: — Forradalmi dalok — mondta. — Bárki megveheti. Egy kazetta ára mindössze száz rial. Nem Is lennénk Keleten, ha élelmes üzletemberek nem próbálnák pénzzé ten­ni azokat a nagy napokat, amelyeken ez a város, ez az ország átment. — De van Itt más ts — mutatott egy csoportosulás­ra a fiú, akiről közben ki­derült, hogy egyetemista volt, de abbahagyta a tanu­lást, mert „a forradalom győzelme után más, fonto­sabb tennivalói vannak“. — Magának talán érdekes —• mondta, kézbe véve egy könyvet —Lenin egyik munkája. De én Inkább ezt olvasom — mutatott egy másikra. A címe: Iszlám for­radalom. Már nem is kellett mon­dania, anélkül Is tudtam, a mellénk csatlakozott fiatal vagy mudzsahid, vagy vala­melyik más Iszlám szervezet tagja. A fiatalok —■ de nemcsak az egyetemisták — két nagy csoportra oszlanak: az e- gylk tábor, mint véletlen szülte Ismerősöm is, nem­csak Khomeini híve, hanem tűzön-vízen keresztül haj­landó követni az ajatollahot. Nem keresik a választ olyan kérdésekre, mint a másik tábor, vagyis hogy össze­egyeztethető-e a Korán és a civilizáció. Ez számukra természetes. A lényeg nekik az, hogy a kívülről és be­lülről rájuk kényszerített 1- deológiák és életformák kényszerzubbonyát ledob­hatták. A másik csoport, mint említettem, mást gondol. Azt mondják és arról vitatkoz­tak ott, a Campuson Is, hogy a nép csak abban volt egy­séges, hogy a sahnak men­nie kell. Ez a szembefordulás oly­kor oldódik, olykor kemény összecsapásokhoz vezet. Nemcsak az utca vitatkozik, hanem a politikusok, sőt az egyházi vezetők is. Ma is. Tulajdonképpen ezért nem lehet befejezni ezt a ripor­tot sem ; az iráni esemé­nyeknek — a forradalom el­ső évfordulóján — még nincs vége. Onody György- dm s JÖVÖ HÉTEN; Szép napok messzi tájakon címmel közöljük ORDŰDY KATALIN törökországi riportját

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom