Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-26 / 9. szám
io ültig eggel hét óra előtt beszéltem telefonon a barátommal, s ez a beszélgetés magamhoz térített. Hirtelen any- nyira izgatott lettem, azt sem tudtam, öltözzem-e vagy reggelizzem, mindent egyszerre akartam csinálni. Az előző éjszaka eldőlt minden. Kiléptem a borús, fagyos februári utcára, és felugrottam a villamosra. iát férfi állt mellettem. Beszélgettek. «— Most már majd mi parancsolunk. — Kik azok a mi? — Hát mi, akik naponta zötykölődünk ezekben a tömött villamosokban. — Értem, csak legalább úgy legyen. Egész addig, amíg meg nem láttam a Cernínsky-palotát, azon gondolkoztam, hogyan is lesz ez az egész. A minisztérium folyosóin nyüzsögtek. Kevesen tudtak megmaradni az irodában. Mindenütt élénken gesztikuláltak, az éjszaka eseményeit vitatták. Akadtak olyanok is, akik lógó orral húzódtak vissza az irodájukba. Én is bele akartam magamat temetni az iratokba, de nem tudtam összpontosítani. Végül az asztalban lévő iratokat rendezgettem. Egyszer csak megszólalt a telefon. — Ide figyelj, te hórihorgas, ma délután felvonulunk. Te viszed a miniszitérium transzparensét. Majd a kijáratnál megkapod. — Jó — válaszoltam, s aztán már semmi különös nem történt. Majd úgy háromkor ismét megszólalt a telefon: — Gyere azonnal az akcióbizottság irodájába, tudod, hol van? — Tudom, de nemsokára kezdődik a felvonulás. — Mi is megyünk. Siessl Az akcióbizottság irodájában vágni lehetett a füstöt. A hamutartók tömve voltak csikkekkel, az arcok borostásak, a szemek pedig véresek. Az asztalon egy halom távirat. Az ismert elcsigázott arcok felém fordultak, és kutatva néztek a szemembe. Az elnök felemelt egyet a táviratok közül. í— Tudod, mi áll ezekben? !— Nem. — Néhány diplomatánknak nem tetszenek az elmúlt napok eseményei. Tudtunkra adják, hogy távoznak, emigrálnak, elhagyják képviseleti irodáinkat. Ankarában különösen nagyon rossz a helyzet. Az állam vagyona is veszélyben forog. Te Ismerted Törökországot a háború alatt, megbízunk, minél hamarább utazz Ankarába, és vedd át a nagykövetség irányítását. Erről majd jelentést küldesz. Elfogadod? *— Igen, elfogadom — mondtam. Az elcsigázott arcokon mosoly jelent meg, valaki kezet adott, és azt kérdezte, tudom-e, mi a teendőm, majd így folytatta: — Az útlevelet, vízumot, a kinevezést, a pénzt meg a repülőjegyet reggel megkapod. Vagy fél óra múlva már a felvonuláson voltunk, és hallgattuk a mi csodálatos emberünk, politikusunk beszédét. Más volt, mint máskor. Nem volt nála a pipa, és az apai mosoly is hiányzott arcáról. Feltűnt viszont határozott hangja és szilárd elhatározása. Mint egy földműves, aki sajátke- zűleg fejezi be a házát. A manifesztáció után még sokáig kószáltam Prága utcáin, és fülemben ott csengett a hangja: „A köztársaságot felforgatni nem hagyjuki“ Két nap múlva már a Prága — Róma — Athén — Istambul légijárat gépén ültem. Egy külügyminisztériuml dolgozó nem lehet meg repülő és repülőtér néikül. A foglalkozásához tartozik, olykor a munkahelye. Amit odahaza nem fejezett be, nem gondolt végig, azt a repülőtéren vagy a repülőben kell befejeznie. így készültem én is küldetésemre, de a gondolataim egyre csak a háború előtti Törökország körül kalandoztak. Akkor, negyvenháromban magam is a nem hivatalos katonai misszió tagjaként dolgoztam. Kelet kapujának tekintették Törökországot akkor a nácik. Abban az időben épp a Kaukázusra kapaszkodtak, Afrikában pedig eljutottak egészen Alexandriáig. Óriási kelepcébe csalva akarták leigázni a Közel-Kelet országait. Ezért a semleges Törökország nagyon fontos volt számukra, és folyt a nagy küzdelem a szövetségesek és a hitleristák diplomatái között meg a kémszolgálatok között is. Mert miközben Hitler nagy hangon kijelentette, nem engedik meg, hogy a semleges ország háborúba sodródjék, a propagandaminiszter brosúrát adott ki a német hadsereg részére arról, hogyan viselkedjenek a katonák a megszállt Törökországban. A láthatatlan háború könyörtelen volt. A diplomácia és a kémelhárítás a legtapasztaltabb embereit hüldte Törökországba, és ez a fegyver nélküli háború a szovjet hadsereg sikerei után is folytatódott. A nácik arra törekedtek, hogy legalább itt, Törökországban meghosszabbítsák az életüket, és ki is tartottak. Tízesével tűntek el az emberek, hogy utána egyiket- -másikat a Boszporuszból szedjék ki a halászok. Azon a hamis pénzen vásárolták meg az embereket, amelyet a nácik nyomtattak. A kegyetlen, komor csendes háború éjjel-nappal tartott hat éven keresztül. Mindent fel lehetett áldozni az ellenfél szándékainak kipuhatolózására, tervei szétrom- bolására. Ilyen világba csöppentem a Bukarestből való szökésem után. Éjszakánként soha sehol nem hallottam annyit nyávogni a macskákat, mint itt, a világnak ebben a legfontosabb semleges városában. Soha sehol nem nyüzsgött annyi besúgó, kém, mint itt. A legtöbbje a harmadik birodalmat szolgálta, és kiszolgáltattak mindent, ami csak egy napra is el tudta odázni a birodalom bukását. Ottlétem első napja alatt sokat üldögéltem egy kis szálloda ablakában, és Ázsia partjait kémleltem. Csak a Boszporusz választott el tőle. A Leander világítótorony mögött Hajdarpasát ős távolabb pedig Uluda- got, az egyik legmagasabb tőrök hegyet láttam. Valahol ennek a színpompás képnek a közepén terül el a Márvány-tenger. Közelebb, kétoldalt ráláttam a mecsetekre, és a kép fölött pedig ott volt a mesebeli kék ég. Az első napok egyik délelőttjén a szállodában meglátogatott a katonai missziónk tisztje, azt a parancsot hozva, hogy utazzak Ankarába, és tegyek jelentést a romániai helyzetről. Aztán ugyanazon a napon este átkeltem a Galata-hídtól nem messze Hajdarpasára, tizennyolc órakor pedig kigördült a vonat az állomásról, és lassan átvágott az istambuli kertek között. A naplementében gyönyörű kilátás nyílt a rengeteg virágra. Aztán gyorsan ránk tört az éjszaka. Izmailnál, miközben a vonat egyre csak kapaszkodott fel a hegyre, maga mögött hagyva a rengeteg alagutat és a Márvány-tenger gyönyörű vidékének zöldjét, elszunyókáltam. Reggel egészen más világban ébredtem. A gyorsvonat már a komor anatóliai fennsíkon vágtatott — és tizenhat órai utazás után megállt a modern ankarai állomáson. Az állomás előtt a sofőr, egy török fiú fogadott, és elvitt valami kis villa elé, ahol már várt kormányunk képviselője. Gerent- nek szólították. A délelőtt munkával telt el. Csak az ebédnél lett egy kicsit beszédesebb. A nagykövetségről beszélt, ahol abban hz időben Papén, a fasiszta nagykövet székelt. Ez röviddel azután volt, hogy merényletet követtek el ellene, s a németek az egész esetet rá akarták kenni a mi embereinkre. Akkor egyet közülünk kiutasítottak Törökországból. A gerent nem nagyon vette észre, hogy már nem is a nagykövetségről, hanem annak egyik török alkalmazottjáról, a követség kertészéről, Nuri Csapkiról beszél. XXX Akkor a hegyek közé szorult szürkéskék fennsíkon elkezdett növekedni Ankara, Törökország új metropolisa. A környék elszegényedett parasztjai elhagyták adóssággal terhelt földecskéiket, és Ankarába, az építkezésekre igyekeztek. Köztük volt az anatóliai Nuri Csapki is fiatal feleségével. Építőmunkás lett. Elment, s egy évre megszületett a fiuk, Musztafa. Nuri felesége pár hónap múlva meghalt, s ő egyedül maradt a fiával. Amíg munkába volt, a szomszéd- asszonynál hagyta a gyermeket, így csak az ünnepnapokon láthatta. Esténként a kocsmában ült, elköltötte fizetése egy részét, és siratta a feleségét, szülőfaluját, meg az elhagyott földecskét. Nem nagyon tetszett neki az építőmunkás magányos élete. Üldögélt az ó Ankara egyik kocsmája előtt, itta a rákiját, sárgadinnyét harapott hozzá, és nézte ahogy az apró virágüzletből a szolgák egyre viszik a rengeteg virágcsokrot. Aztán, ahogy szaporodtak a Csankajka utcában a nagykövetségek, úgy nőtt az aprócska virágüzlet forgalma, javult a tulajdonos helyzete, s egy szép napon átköltözött az üzleti negyedbe, ahol már szép virágüzletet nyitott. Nuri tudta, hogy a diplomatafeleségek nem lehetnek meg virág nélkül. Gyakran eltűnődött ezen, míg egy este kiitatta maradék rakijáját, tenyerével megtörölte tömött bajuszát, kiegyenlítette számláját, és többé nem mutatkozott a kocsmában. Fizetése egy részét most már félretette és egy szép napon valahol Ankarán túl egy kis patak mellett bérelt magának egy darabka földet. Bódét ácsolt rá, s ott éltek fiával, virágokat ültettek. Musztafa, a mosolygós fiú virágok között nőtt fel. Öntözte őkpt és vigyázott rájuk, ha az apja nem volt odahaza. Amikor felcseperedett, ő hordta az idegeneknek a virágot a Csankajkán, és már sokan ismerték Musztafát. A neve összefonódott a virággal, s ő legjobban az apját meg a virágokat szerette.' Egyszer, amikor Nuri, az apja a rózsabimbókat metszette, az apró Musztafa szomorúan felsóhajtott: — Még ki sem virulnak, és már el kell őket pusztítani. Ezt szemrehányásként mondta, mert nagyon sajnálta a virágokat. Elgondolkozott fia szavain, és akkor támadt benne a vágy, hogy kertben, virágok közt dolgozzék, de ne kelljen őket elpusztítani. Ráadásul az idegenek már nem fizettek olyan bőkezűen a virágért, mint annak előtte, s ő is megérezte a világ gazdasági válságát, ami körbeszáguldotta a földgolyót. Ekkor, 1936-ban megjöttek Csehszlovákiából az építők, és Csankajkán az elnöki palota mögött két nagykövetségi épületet húztak fel. Nuri már előtte is ismerte a követség dolgozóit, benyújtotta hát a kérvényét, s néhány nap múlva már árulta is Ankara mögött a maga vlrágoskertjét. Attól kezdve már a nagykövetség kertjét gondozta. Musztafát újra elküldte iskolába, segített apjának virágot ültetni, öntözni, és örült, hogy újra virágok közt élhet, örültek a nagykövetségen lévő apró barátságos lakásnak is. Nuri a legnagyobb gondot a nagy- követség előtti alacsony, tearózsabokrokkal teli hosszúkás ágynak szentelte. Minden tudományát, szívét vágyát beleadta. És nem hiába. A tearózsaágy ismertté lett egész Ankarában. Meg-megálltak előtte a diplomaták autói, a követfeleségek megcsodálták a rózsákat, és szóba elegyedtek Nurival, aki akkor már ismert néhány francia szót is. Ahogy dicsérték mandulafáit, a pázsitot, a virágágyásait, és a murvával felszórt u- tacskákat, nőtt a büszkeségtől. Titokban azt remélte, hogy ha megüresedik a helye, oda fia, Musztafa kerül. De hát az az álom csak álom. Egyszer csak döntenie kellett, marad-e vagy sem, mert néhány nappal a müncheni események után a nagykövetség üres épületébe egy vörös orrú férfi költözött. Ez a fasiszta Papén volt, aki családjával együtt birtokba vette az épületeket. Nuri végül mégsem távozott, túlságosan is oda volt láncolva azokhoz a helyekhez, ahol minden boldogságát a kert jelentette. Aztán olyasvalamit tett, amire senki sem vállalkozott volna a nagykövetség korábbi alkalmazottai közül. Felment a padlásra, összegöngyölgette a csehszlovák zászlót, leemelte az épületről a címert, és féltve őrzött kincsként becsomagolta -egy ládába, éjszaka pedig elásta a ládát Musztafa fiával a kertben. . XXX Hálás voltam gerentnek ezért a csodálatos történetért. Végül megbeszéltük, hogy a munkát majd csak este folytatjuk. A kertészre gondoltam meg a főnökére, Pepenra, ás végtelen vágyat éreztem — bár ez nem volt veszélytelen —, hogy lássam a nagy- követség épületét meg a rózsakertet. Csendesen kiosontam az üres izzó ankarai utcákra. Különösebb nehézség nélkül rátaláltam a Csankajkára, és elindultam az elnöki palota irányába. Lépkedtem a nagy- követségi kertek és épületek előtt, míg eljutottam a két modern épület és a gondozott kert elé. Ez volt valaha a nagykövetségünk? —: tűnődtem. Előtte a virágba borult tearózsa- ágyás. Megálltam a magas vaskerítés mellett, csodáltam a rózsákat. A bokrok közül tömzsi, vállas török ugrott elő, kapával hadonászva szaladt felém. Ez biztos Nuri, gondoltam, és fogva a kerítést mosolyogtam, — Menj el innen, menj el innen, itt nincs; mit keresni! — Miért, nem nézhetem ezeket a csodálatos rózsákat? Sandán végigmér, és kicsit megenyhülve mondja: — Most nem olyan idők járják, hogy rózsákat nézhetnénk. — Nuri, de én meg akartam magának mondani, hogy egyszer még rendes emberek is jönnek, s akkor megköszönik magának a zászló meg a címer elrejtését. Meghökkent, a kapa kiesett a kezéből, a szemében apró fények villantak, lekapta sapkáját, vigyázzba vágta magát, és mereven nézett a szemembe. Az arcára lassan mosoly lopakodott, aztán kivette a zsebé« bői a kést, lemetszette a legszebb tearő- zsát, és gyorsan átnyújtotta a vaskerítés sen. — A rózsát is megköszönöm majd egyszer. Most, hogy a repülő Rómában landolt', erre az első találkozásra gondoltam. Amíg a gépet tankolták, kimentem a repülőtérre. Ott a nagykövetségünk két alkalmazottja várakozott, ismerős után kémleltek. Meg«, örültek, amikor megláttak. Elvittek az ét-j terembe, s én pontosan beszámoltam nekik a februárban történtekről. g ü x Athénben nem engedtek ki a repülőtérre, mert valami zavargások voll k a városban; Végre Isztambulban landoltunk. Itt már régi barátomnak, a konzulátus vezetőjének a kezébe kerültem. Áz elvezetett az Ankarába induló repülőhöz, és közben elmesélte, hogy ml is történik a nagykövetségünkön. A felszállás előtt a kezembe nyomta a La Turquie című napilapot, felhívta figyelmemet a követségünkről szóló hírre, A lap a távozó diplomatákat dicsérte, ró-; lám pedig a következőket írta: „Az az ember, aki a háború alatt Törökország vendégszeretetét élvezte, most újra visszatér hozzánk, hogy kommunista népbiztosként kerít*: se hatalmába a követséget.“ Szép fogadta,- tás, gondoltam. Délután három órakor landoltunk az ankarai repülőtéren, de nem várt senki. Illetve mégis — a repülőtér előtt észrevettem a nyolcas Tátrát. Odamentem hozzá, és a török sofőr vigyázzba állt, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. Az első kilométerek alatt hallgattunk, de aztán észrevettem, hogy figyel a tükrön keresztül. Elneveztem magamat, kellemetlen volt. Ebben a pillanatban a sofőr hirtelen lefékezett, hogy szinte felsí- koltottak a Tátra kerekei. Aztán visszafordult, a sapkáját feltolta a homlokára és azt mondta: — Hiszen én magát ismerem még a háború idejéből. — Igen, Róna, ismerjük egymást. — De hiszen az újságok azt írták, hogy valami népbiztos jön. — Mit tudod te, hogy nem az vagyok-e? Elnevette magát. — Akkor rövid bőrkabátjának kellene lennie. — És a derekamon tölténytár meg töltények, nem? Ilyet már most a népbiztosok sem hordanak... — mondom neki tréfálkozva. Elszégyellte magát, megigazította a sapkáját, indítani akart, de aztán meggondolta magát, kilépett a kocsiból, és leemelte az autó elején lévő zászlóról a huzatot, majd gondosan kisimítgatta a zászlót, s csak ezután startolt. Jól van, gondoltam, a sofőr már elismerte, hogy én vagyok az új csehszlovák nagykövet. Kis idő múlva megtörtem a csendet. — Mi van Nuri Csapkival, él még? — Él. Az lesz csak meglepődve! Pár perc múlva a gondosan betakart rózsabokrok mellett haladtam él. Kár, hogy nincsenek virágba borulva! Beléptem az épületbe, amelyből három, évvel ezelőtt kénylelen volt távozni Papén-' majd azok is, akik nem akartak közösséget vállalni a mi új életünkkel. Később kiléptem a teraszra. A nap már; lassan nyugovóra tért. A szobában . halk lépteket hallottam. Visszafordultam. Nuri volt, virágcsokrot tett a vázába, majd sapkájával a kezében megállt a teraszra nyíló ajtó küszöbén. Nyújtottam a kezem. — igen, Nuri, eljöttem, hogy. megköszönjem azt a szép tearózsát a háború alatt meg a zászlót és a címert is. Köszönöm neked. Németh István fordítása
