Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-21 / 34. szám

A VÁMOS Seurat és Signac, a neoimpresszionizwus két vezéralakja egy Ízben meghívta Degas-t, hogy nézze meg a Függetlenek Szalonjában kiállított képeiket. Arról akarták meggyőzni az idős mes­tert, hogy az ő irányzatuk képvisel! a jövő fes­tészetét. Degas egy ideig hallgatta a két festő el méleti értekezéseit, majd türelmét vesztve hirte len megfordult és találomra a háta mögött füg gő képek egyikére bökött ujjával: „Miért ne le­hetne például éppen ez a jövő festője?“ Az a kép Henri Rousseau, a Vámos képe volt. Az eset valóban megtörtént, de hogy Degas ép­pen Rousseau képére mutatott, csak a véletlen müve volt. Ám maga az a tény, hogy a kortár- sak megjegyezték, kinek a képe előtt hangzottak el Degas szavai, arra enged következtetni, sej­tették, hogy a nagy impresszionista véletlen vá lasztását az utókor egyszer még igazolni fogja. Vagy talán épp azért jegyezték meg a kép al­kotójának nevét, mert akkor ez a választás any- nyira abszurdnak tűnt? Ez még valószínűbb, hisz kortársai szemében aligha akadt nevetségesebb és szánalmasabb figura Henri Rousseau-nál, a szabad Idejében festegető vámosnál. S az utókor is, amely már tisztelettel és csodálattal adózik festészetének, gyakran megfejthetetlen rejtély­ként szemléli művelt, azon töprengve, vajon hon­nan merítette képeinek varázsos álomvilágát ez az egyszerű ember, aki rajzolni, festeni soha nem tanult. Valami szuggesztlv, szinte mágneses titokzatosság árad képeiből, amely rányomta bé­lyegét a művész életére is. Ma már alig tudjuk kibogoznl Rousseau életét a köréje font legendák tömegéből. S a legendák nagy részét maga Rous­seau gondolta ki és terjesztette, talán így akar­ta kárpótolni magát élete sivárságáért. Henri Rousseau 1844-ben született a franciaor­szági Lavalban, egy elszegényedett bádogos ne­gyedik gyermekeként. Iskoláit közepes eredmény­nyel végezte, mert a kötelező tantárgyaknál min­dig jobban érdekelte a költészet, a rajz és a ze­ne. Iskolai tanulmányai befejezése után egy ügy­védnél kapott állást, innen azonban hamarosan távozni kényszerült: sikkasztáson kapták, s ha­bár a sikkasztott összeg nevetségesen kicsi volt, alig haladta meg a 20 frankot, elegendő volt ah­hoz, hogy a 19 éves fiatalembert egy hónapi bör­tönbüntetésre ítéljék. Hogy elkerülje a botrányt, beállt önkéntesnek a hadseregbe. Később barátai­nak azt állította, hogy az 51. gyalogezred tábori zenekarának tagjaként részt vett a mexikói há­borúban. Sokan ezzel a mexikói kalanddal ma­gyarázták képeinek gyakori egzotikus témáit. 0- jabb életrajzírói szorgalmas kutatások után meg­cáfolták ezt az állítását. Kiderítették, hogy Rous­seau közkatonaként egy francia kisvárosban töl­tötte szolgálatát, és a mexikói háború részleteit csak a hazatért veteránok elbeszéléseiből ismer­hette meg. Négy évi katonaság után 1868-ban leszerelt és hamarosan megnősült. Többször vál­toztatott állást, míg végül a párizsi élelmezési vámnál helyezkedett el. Munkájában nem sok öröme telt, hisz a megrögzött álmodozótól mi­sem állt távolabb, mint a vámház előtti örökös posztolás. Ebben az időben kezdett el rendszere­sen festeni. Lefestett mindent, amit látott: em­bereket, utcákat és tereket, mozgalmas rakpar­tot és csendes, elhagyatott Párizs környéki zu­got. Egy gyermek mindent újrafelfedező szemével nézte a világot, s vásznain költőivé, szebbé va­rázsolta azt. E szokatlan kedvtelése, .no meg a kísértetektől való babonás félelme miatt kollégái kíméletlen élcelődéseinek célpontja lett. Saját állítása szerint 1885-ben állított ki elő­ször, a Salon des Champs-Élysées tárlatán. A ka­talógusokban azonban nyomát sem találták képei­nek. Ez is egy beteljesületlen vágyálom volt, ami csupán Rousseau képzeletében valósult meg. Egy évvel később mégis alkalma nyílt bdmü- tatni müveit. Igaz, hogy ez egy kevésbé előkelő helyen, a visszautasított művészek, a Függetlenek tárlatán történt, ahová a tisztes párizsi polgár csak megbotránkozni járt, de tárlat volt, és vég­re igazi művészekkel ismerkedhetett meg, olya nokkal, mint Seurat, Signac, Redon, Dubois-Pil- let, Cross, Charles Angrand és Pissarro. 1893-ban Rousseau nyugdíjba vonult, hogy tel­jesen a festészetnek szentelhesse magát. Ebben az évben került szorosabb kapcsolatba Alfred Jar- ryval, a költővel. Az Ubu király akkor mindössze 20 éves szerzője földije volt Rousseau-nak. A r H. ROUSSEAU: funiet apó kocs tja, olaj, 1908 Vámos képeiben azt látta és értékelte, ami rá magára is jellemző volt: a bizarrságot és az eredetiséget. Rémy de Gourmont, aki jarry révén ismerte meg Rousseau-t, és Jarryhoz hasonlóan méltató cikkeket írt róla, ugyancsak azt fedezte fel fest­ményein, ami őhozzá is közel állt. Gourmont a gótika szerelmese volt, s így az egyszerű, erőtel­jes formák, a képek kifejező gondolatisága ra­gadta meg. A kritikusok sem tudtán mit kezdeni Rousseau-val. Volt, aki felnagyított perzsa minia­tűrhöz hasonlította képeit, mások japán és kínai hatásokat véltek felfedezni müveiben. Még Apol­linaire is, aki szintén Jarry révén került kapcso­latba Rousseau-val, s őszinte csodálója volt mű­vészetének, egzotikus történeteket terjesztett róla, talán abban reménykedve, ha mexikói hőssé a- vatja barátját, elhallgattatja a rajta gúnyolődó- kat. A Függetlenek 26. tárlatáról szóló ismerte­tő cikke is — Rousseau-hoz érve — ezekkel a szavakkal kezdődik: „Azt hiszem, ebben az évben senki sem mer majd nevetni. Ebből a képből á- rad a szépség ...“ Pedig nevettek, Rousseau közvetlen környeze­te, a magafajta kisember számára a hóbortos, különc festő, a művészek szemében pedig a fes­tegető „civil", „a“ Vámos volt. Mindkét fél szá­mára idegen. Kuriózum. Rousseau maga mindezt nem vette észre. Mint ahogy nem vett tudomást a körülötte dúló stílus­csatákról, változásokról sem. ö, aki a neoimpresz- szionistakkal,- divizíoaistákkal, fauvlstákkal egy teremben állította ki képeit, rendületlenül haladt a maga útján. Szűkös nyugdíjából éldegélve fes­tett, és órákat adott, rajz- és zeneórákat. S ha a pénze elfogyott, olykor-olykor maga is muzsikált a párizsi bérházak udvarain. A fűszeresnél, hen­tesnél képeivel fizetett, szatócsokról és kisbiva- talnokokról festett portrékat. Modelljeinek arcán centiméterrel mérte a távolságokat és ragaszko­dott minden apró részlethez. Az egzotikus ké­pein látható fantasztikus növények megfestésé­hez a párizsi Botanikus Kertben keresett inspirá­ciót, kedvelt állatfiguráit, az oroszlánokat, tigri­seket, jaguárokat és majmokat korabeli képes­lapok és gyermek-képeskönyvek gyakran naiv illusztrációiról másolta. Zenét komponált és gyer­meteg drámákat írt (persze, sikertelenül), de mindenekelőtt festőnek vallotta magát. Nagy fes­tőnek. Gyermekien naiv és befolyásolhatatlan ér­zés- és gondolatvilágát nem érintették a festői teóriák és kételyek. Az anatómia, a távlattan, a légperspektíva, a valeur szabályainak ismerete és figyelembevétele nélkül alkotta képeit, mesesze- rüvé komponálva át a legszürkébb valóságot. Nem kedvetlenítette el semmi, sem a gúny, sem a nyomor. A híres képkereskedő, Ambrolse Vol- lard szerint „lehet, hogy képei nem tetszettek mindenkinek, de egyszerű, szeretetreméltó és nyá­jas lénye mindig megnyerte az embereket.“ Bé­kés belenyugvással viselte a legnagyobb csapáso­kat, első, majd második felesége elvesztését, nyolc gyermekének korai halálát, egyetlen élet­ben maradt leánya zsarnokoskodását. Pár évvel halála előtt, 1905-ben rámosolygott a szerencse. A művészek és a képkereskedők egyre inkább méltányolták művészetét. A Függet­------------«M 9 Á LOMVILÁGA lenek Szalonja után képei végre bekerültek a Grand Palais des Champs-Élysées kiállítótermei­be is. Megrendelései fokozatosan szaporodtak. Szerényen bár, de megvendégelhette barátait, a- kiknek tiszteletére műtermében „családi zenees­teket“ rendezett. A nagy „család“ tagjai csaknem kivétel nélkül művészek voltak: az elmaradhatat­lan Apollinaire, a német származású képkeres- kedö, Uhde. a fekete humor koronázatlan kirá­lya, Alfred Jarry, a komoly intellektüe! Andre Sal­mon és Max Jacob és persze az ifjú festő-titánok — Picasso, Braque, Delaunay, Derain, Van Don- gen, Max Weber, Marie Laurencin. Rousseau hálá­san fogadta feléje áradó szeretetük minden jelét, de művészetüket nem értette meg. Az ő világa egészen más volt, egyikükhöz sem hasonlítható. „Mi ketten, mi vagyunk a század legnagyobb festői — mondta egyszer a fiatal Picassónak —, te az egyiptomi Irányzatú, én pedig a modern festészetben ** 1908-ban Uhde önálló kiállítást rendezett Rous­seau képeiből. Életében ez lett volna első és egyetlen kiállítása. Képeit egy kis kézikocsin maga szállította el a Notre-Dame-des-Champs ut­cára, ahol egy bútorkereskedő az üzlethelyiségét engedte át neki A Vámos magán kívül volt a boldogságtól és az izgalomtól. Öröme azonban nem tartott sokáig. A kiállításra egyetlen ember sem jött el. Kiderült, hogy Uhde elfelejtette fel­tüntetni a meghívókon a kiállítás pontos címét. Ugyanebben az évben Picasso egy zslbárusnál rábukkant Rousseau egyik női arcmására, s any- nyira megtetszett neki, hogy megvette. Ez adta neki az ötletet1, hogy műtermében estélyt rendez­zen az öreg festő tiszteletére. Egy székből és zsámolyból trónust rögtönzött számára, onnan hallgathatta Apollinaire hozzá írt versét és az egybegyűlt művészek pohárköszöntőit. A vacso­ra után elővette hegedűjét — egy olcsó gyermek- hegedűt —, és saját szerzeményeit játszotta el barátainak. A nagy ünneplés könnyekig megha­totta, boldogan szunnyadt el egy sarokban, ki tudja, hová álmodva magát a szüntelen zsivajban, feldöntött székek és szanaszét heverő üres pa­lackok között. öreg napjait egy csúnya epizód zavarta meg: csekk-könyv hamisításáért fogták perbe. A hami­sítás ötlete egy Ismerősében fogant meg, ő be­szélte rá Rousseau-t, hogy segítsen terve megva­lósításában. A büntetés 2 évi börtön lett volna, Rousseau ügye rosszul állt, amikor ügyvédje u- tolsó érveként felmutatta a Vámos egyik képét: „Nézzék meg ezt a képet, uraim, és döntsék el, bűnös-e ez az ember? Festészete éppúgy, mint intelligenciája, még azokból az Időkből való, a- mikor azt sem tudták, mi fán terem a csekk- -könyv.“ A nem túl hízelgő érvelés hatott, Rous­seau-t felmentették. 1910-ben halt meg a Neéker-kőrházban. ahol a nyilvántartásban mint alkoholista szerepelt. Utol­só útjára mindössze heten kísérték el, köztük Paul Signac, a Független Művészek Társaságának elnöke. A halottat a bagneux-l temető szegények számára fenntartott közös sírjába helyezték. Apol­linaire ceruzával megható sírverset írt fejfájára, amelyet késbb Brancusi és Ortiz de Zarate — követve a költő kézírását — kőbe véstek. Ez » sírvers díszíti sírját mai helyén, Lavalban Is. Halála óta napjainkig tanulmányok, vaskos könyvek egész sora jelent meg életművéről. Van­nak, akik tudatos művésznek, mások pedig ösz­tönös, naiv zseninek ábrázolják. Sokan jelrend­szerének tudatos, szerves tartozékait látják a- zokban a perszpektívikus deformációkban, ame­lyek annyira jellemzőek műveire, s amelyek miatt annyi gúnyolódás érte életében. Néhány szakem­ber még a „naiv“ jelzőt is elhagyja neve mellől, azzal a meglndoklással, hogy a naivitás soha­sem rendelkezik a tudatosan használt, hatásos eszközök olyan széles skálájával, mint az Rous­seau művein tapasztalható. Egyben azonban mindkét tábor tagjai megegyez­nek: Rousseau a festői ösztön hallatlan biztonsá­gával rendelkezett, s ha ábrázolásaiban a való­ságérzékelés általánosan bevett sémáitól el is tért, szuverén, egészen sajátos és megismételhe­tetlen festői világot teremtett. Rousseau fiatalabb kortársának, Gauguinnek e gészen Tahitiba kellett mennie a költészet után. A Vámosnak nem volt erre szüksége. Ö magúban hordozta a poézist. Ez a titka annak, hogy bármi­lyen témához is nyúlt, költészet született ecsetje nyomán. —tik— ADAMIS ANNA - GROSS ARNOLD: VERSEK ÉS KÉPEK Szokatlan, a maga nemében egyedülálló vállal­kozás a budapesti Corvina Kiadó közelmúltban megjelentetett „Versek és képek" című kötete. Adamis Anna sikeres slágerszerző, több mint egy évtizede a fiatal (és időközben felnőtt) zene­rajongók egyik legkedveltebb dalszövegírója. A magyar könnyűzene rangos előadói tolmácsolásá­ban, s Presser Gábor és mások zenéjével hallva a kritika meg a közönség is elismerő örömmel fogadta ezeket a versikéket, mert újat hoztak a magyar könnyűzenébe. Az adott zenéhez kötődő, mesterségbeli igénnyel megírt, mondanivalót is hordozó dalszövegek ezek. A „Versek és képek" Adamis Anna negyvenki­lenc, a könnyűzenei felvételekről jól ismert szö­vegét tartalmazza. így versként kapva kézhez a kedvelt slágereket, valamiféle hiányérzet maradt bennem. Hiányzik a zene ezekhez a szövegekhez. A könyvből derül ki, hogy bár Presserék zenéje nek támaszai voltak ezek a szövegek, zene nél kül, önmagukban esetlenek, nem élnek, nem hat­nak, költészetnek pedig vérszegény, csenevész strófák csupán. A „Versek és képekéről szólva úgy érzem, né­mi módosításra szorul a rovat címe. „Lapozgatok egy könyvet“ lenne most a helyes, mert ez a kötet elsősorban többszöri, szemet gyönyörködte­tő lapozgatásra csábít. Gross Arnold ezúttal is nemzetközi rangjához méltót alkotott. Varázslatos, meseszerűen izgal­mas-kalandos és elbűvölő világ tárul elénk a mű­vész jellegzetes, utánozhatatlanul könnyed, maga biztos vonalvezetésű harminckét színes rézkar­cán és tucatnyi egyszlnnyomásos grafikáján. Kép­telenség egyszer átlapozva „végigfutni“ ezeket a grafikákat, önkéntelenül is vissza-visszalapoz az ember, tekintete elbolyong egy-egy kép izgalmas részleteiben is, és ilyenkor már a versikék hiá­nyosságai sem zavarják, legföljebb utólag tűnőd­het el: Hogyan kerültek e remekművek közé e- zek a szövegek!? Pálházy József

Next

/
Oldalképek
Tartalom