Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-03 / 27. szám
Egészen tűrhetően éltem. Egyszer csak, szinte egyik napról a másikra, észrevettem, hogy a kezem és a lábam valahogy nehezen mozog. Egyre lomhábbak lettek a mozdulataim, még egy könnyű bőröndöt sem tudtam felemelni, holott a koromat tekintve még az ötvenen innen jártam. Mitévő legyek? Kihívtam az orvost, ö tüzetesen megvizsgált, aztán megkérdezte: — Messze van a munkahelye? — Dehogy, nagyon közel, itt az utca túlsó oldalán. — Fizikai munkát végez? — Nem, szellemit. — Jól keres? — Hát, nem panaszkodhatok — A háztartását ki vezeti? — A feleségem. — Tévét szokott nézni? — Persze. Színes tévém van. Munkaszüneti napokon reggeltől egészen műsorzárásig nézem. — Es munkanap? — fakkor .. . Bekapom a vacsorát, és egészen az élféli híre- kig. — De aztán sem tud elszakadni a tévétől — legyezte meg a nejem. — A képernyőn már semmi sincs, de ő csak ott gunnyaszt a karosszékben, és merőn bámul, amíg csak ki nem kapcsolom a készüléket. — Értem — állapította meg a doktor —, maga telemániás. — Micsoda? — Úgy bizony.. telemániája van. Es ennek köveikezté ben alaposan legyengült a szervezete — magyarázta az orvos. Aztán tárcsázott, a mentőket hívta. — Hát beviszik?! — kérdezte ijedten az asszony. — Nincs más megoldás — jelentette ki az orvos. Feleségem szeme könnybe lábadt. — Ne idegeskedjék — nyugtatta meg a doktor —, a férjét itt hagyom magának. — Akkor mire kell a mentő? — Tudja, nekünk csak mentőautóink vannak. A mentők néhány pillanat múlva megérkeztek. Két jól meg termett ápoló leszerelte a tv-antennát, a készüléket pedig berakták a kocsiba. Mindezek után az orvos szabályos nyug tát állított ki. Jóformán fel sem fogtam, hogy mi történt. Estefelé szokásom szerint letelepedtem a karosszékbe. Csak a szememet mereszt gettem, de semmilyen fény nem villant föl előttem — Minek üldögélsz ott? — kérdezte a feleségem. — Menjünk sétálói. — Mit képzelsz? Tizenöt perc múlva kezdődik a színházi közvetítés a tévében. Azután pedig a „filmszemle“ lesz. — Miféle „filmszemle“? — álmélkodott kedves nejem. — Hiszen a tévét elvitték. — Hogyhogy elvitték? — Ahogy mondom: elvitték, és punktum, mármint a mentők. \— De hogy fogok én akkor tévét nézni? — Sehogyan. Elmehetünk színházba. — Hogyhogy elmehetünk? — Ügy, ahogy mondom, a két lábunkon. Eleinte nehezedre eshet a járás, de majd csak belejössz. Idővel még a moziig is elsétálhatunk. — Hát a jégkorongmérkőzés? — Igaz, a stadion elég messze van. Ki tudja, hány óra alatt érsz oda. — Hiszen én hoki nélkül élni se tudokI — Akkor ne is vesztegessük tovább az időt, inkább Induljunk a színházba. Csupán két háztömbnyl távolságra van. Kimentünk az utcára. Intettem egy arra haladó taxinak, de a feleségem helytelenítette. — Közel van — csitított —, lassacskán majd odaérünk. — Nehezemre esik — tiltakoztam. — Bocsánatot kérek, ön nyomorék? — kíváncsiskodott a taxisofőr. Rosszabb, telemániás vagyok. — Micsoda? . — Ahogy hallotta, telemániám van. Ez amolyan betegség. — Fertőző? — De még mennyireI — vágta rá a feleségem. A taxis nyomban becsapta a kocsi ajtaját, és gázt adott. Mi mást tehettem, gyalog kellett mennem. Minden száz méter után megálltunk. Mély lélegzetet vettem, csak aztán ballagtunk tovább. A színházban jól éreztem magam. Az igazat megvallva, már régóta nem láttam eleven hús-vér színészeket. A moziban pedig, egyszóval, úgy tűnt fel, a képernyő sokkal nagyobb, mint a televíziónké. A jégkorongpálya is jóval tágasabb. Fogalmam sincs, hogyan férhet el a tévé képernyőjén. De nem ez a lényeg. Rászoktam a járásra. Valami élénkség, frisseség fogott el. Két hónap múlva újra eljött az orvos. Alaposan megvizsgált, majd hívta a mentőket. Visszahozták a tévémet, a doktor pedig receptet írt. — Köszönöm szépen. Azonnal rohanok a patikába. — Rohanhat, ha kedve tartja, de semmi szükség gyógyszerre, nem kell kiváltania. A receptre csak a napi tévénézés engedélyezett dózisát írtam fel... Fordította: Gellért György MOLNÁR IMRE: Haldokló föld ősszé dermedsz lassan teges időbe fagyva múltadból nyugtalan szél gyűrűzik riasztva homlokodra térdepel az ég tested ormain feketén aubbasztva tollászkodik a tél Vér és korom kicsi menyasszony fehéren áldott holdszínü fényeskedő gyertya vaksi bokrok közé ki állított ki parancsolt éjszínű bozótba szaglásszák már nyomod medvék farkasok zúzzák törik a bozótot kicsi lángoddal sárga koronáddal át a homályt jaj hogy lobogod napra nap pereg hajolsz magadba világot dobbantó szívedig wmmmmmetHmmmmmmmtwKamcismmimmmmmmm \ Aztán mégis váratlanul elhangzik a Tribünről az első igazi biztatás. „Mindent bele!“ Átveszi az Állóhely is. „Mindent bele!“ Az egész pálya üvölt. Nagy II. már a fél pályánál becsúszik. Furkó olyan szorosan áll a szélsője mellett, hogy minden leheletét a srác nyakába fújja. Szandál* nak a homlokáról patakokban folyik a víz. Vörös színű a mezük, egy kicsit fakó. de ha átnedvesedik, vérpiros lesz. Meluk is kezd magához térnk Az előbb harminc méterről eresztett rá egy lövést. Arasznyira ment el a jobb felső pipánál. Kismárton hátrajön a fél pályáig. Onnan indul, hogy még idejében leadhassa a labdát. Kardos hatodik csatárt játszik. Megmondtam neki, meg ne lássam itt hátul, mert szétrúgom a valagát. Nagy I. talán életében nem szerelt még annyit, mint ezen a meccsen. Ha valaki elveszti a lábdát, azonnal rohan utána. Megtámad mindenkit. Goldmayer ordít: „Adjatok labdát“. Mindjárt vége a félidőnek. Előnyt kell szerezni, mert az isten tudja csak, mi lesz a második játékrészben. „Ha a csapat nem is, de a város-régen megérdemelné az NB I-et.“ Most kihajtják belőlünk. Maguknak. Mióta zúg már a „Mindent bele!“ „Teszünk mi arra, hogy milyen a meccs, csak nyerjetek’!“ Dani bácsinak ez volt az utolsó szava, mielőtt kijöttünk az öltözőből. Ha felét hordágyon vitetik el, ha a mi csapatunk fele a kórházban köt ki, az sem számít! Csak az, hogy kell a két pont!“ A jobb oldali középpályásuk egy vékony, szeplős, vörös hajú gyerek. Nagy távolságokat nem fut, de iszonyú, amit a kapu előtt művel. Ha szerel, kihozza a labdát, azután visszagurítja valamelyik hátvédnek, ha ott már nincs tőlünk senki. És ez a csapat utoljára játszik így együtt. Négy játékosuk megy el. A jobb oldali középpályás is. Ezek minden év* ben így csinálják. Kinevelnek' három-négy zsugást. Ebből él az egész csapat Nekik eszükbe sem jut a felkerülés. Megszereznek az elején egy jó pozíciót, utána adják-veszik a pontokat. Soha nem esnek ki, arra min* dig vigyáznak. Guszti azt mondta a meccs előtt: „Mi az isten van itt ma, négy pesti csapat képviselője is fent Ül a Tribünön. Ismerem mind a négyet. Már jattoltam velük.“ Akkor — ők ezek szerint — az „árukat“ jöttek megnézni.. > Az a fekete kopasz*srác, már lépni alig bír. Egy játékosuk melegít. Már félidő előtt cserélni fognak? 37. perc A fekete kopasz srác fetreng. Goldmayerék le akarják húzni a pályáról. A srác ordít, sziszeg, a játékostársai ellökdösik onnan a mieinket. A bíró int, hogy bejöhet a gyúrójuk. Rohan az edző is meg a vezetők, ölben akarják levinni a fekete kopaszt. „Hordágyat!“ Mekkora cirkusznak statisztál ez a piszok bíró! „Hol a hordágy?“ Lévy doktor és Sanyi gyúró ketten szaladnak. Már a mi vezetőink is bent vannak a pályán. Végre előkerül a hordágy is. Ráteszik a fickót. A doktor megnézi. „Semmi baja sincs. Az anyjuk szentségit!“ A közönség most nem arénázik. Azért mégis: hátha ... A bíró int, egy percet hosszabbít. Az edző már rég nem a sérült fekete kopasszal törődik. A játékosai között sétál, magyaráz nekik, játékvezetői labda! Egyből taccsra rúgják. Goldmayer azonnal be akarja dobni. A partjelző nem engedi. „Csere“. Még arra is vigyáztak, hogy a cserével újra megszakítsák a játékot. (Emiatt nem lehet hosszabbítani.) A partjelző magasban tartja a zászlaját. Megnézi a cserejátékos iga* zolását Végiglapozza. „Jó!" Visszaint. „Mutassa a stopliját!“ A srác megmutatja. A partjelző, vizsgálódik, leengedi a zászlóját. A bíró int Goldmayemek. „Tessék bedobni!“ Milyen udvarias! Hány másodpercet csalt el a meccsből most Is, ezek* nek ... Kismárton és Forgáts közösen kaptak egy szobát a város legjobb munkásszállásán. Külön fürdőjük is van. De csajokat nem vihetnek fel. Tiltja a szálló házirendje... „Öltöztessétek fel a csajt fiúnak!“ Ezt Dani bácsi tanácsolta. „Mester, hát azt hiszik, hogy mi meglehetünk nő nélkül is? Vagy men* j'ünk mindig az erdőre és állva? Megmerevedik az ember horgasina. Három szakosztályi értekezlet témája volt ez. De a szálló Igazgatója nem engedett. Már majdnem úgy volt, hogy ezzel is a Nagyfőnökhöz kell menni. Végül mégis a Dani bácsi tanácsa vált be. A portásnak megmondták: Aki Forgátsékkal megy fel, az mind haveri Srác!“ Kifújja magát a Tribün meg az Állóhely is. Néhányan felállnak a pá=> holyokból. Mindig nagy a sorbanállás a büfénél. Kardos megy fel fejelni. Remekül fejel. Nemcsak felugrik és alátartja a fejét a labdának, hanem derékból is tud erőt adni a fejesének. Tudna, ha volna ereje ... Azt a fekete kopasz srácot kellene lefejelnie, összeakaszkodnak a levegőben. Mind a ketten elterülnek a földön. A bíró odafut. A közönség fütyül. De most senki sem tudja, hogy mit kellene fütyülni? Kardost Nagy 1. a hónaljánál fogva megrángatja. A bíró Int, hogy senki sem jöhet be a pályáras 38. perc Az Sj srác a védelembe áll. Jó egészségeseket rúg. Egész más fazonja van a játéknak miótá br- állt. ra? tzeK csaaugyan Komolyan vesziK, nogy Kihúzzak a meccset null-null__ Az Új srác minden labádt óriási erővel rúg meg. Úgy, hogy lehetőleg átszálljon felettünk és a kapu meg a kezdőkör közötti területre essen le. Ez még messze van a mi kapunktól ahhoz, hogy Bige kiszaladjon
