Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-31 / 31. szám
m ■ wmmamm rmmmmm ,,'A hajósok?... ‘Kocsmdzó népség, rémfígurák, de azért keménykötésü, rendes fiúk. A szivük arany. Csapjon a kezembe, én is hajós vagyok!" Ezeket a mondatokat még valamikor tavaly jegyeztem föl a komáromi kikötőben, és most, hogy Kristóf kapitánnyal, a Rakéta III. nevet viselő szovjet gyártmányú. “ ashajó parancsnokával kezet fo- k. Vajon, ennek a hajónak az áillik a fenti „megállap tás’? magamban, és elfoglalom :en. Hosszú 0 körülnéznit^M rü járat reggeli fél h ki a Belgrád-rakparton. A kormányoskabinban, a műszerfalon nincs kuplung, nincs sebességváltó. A kormányos gázt ad, rákapcsolja a motort a kívánt fordulatra, és egész úton „nincs“ más dolga, mint hogy kormányoz. Ha szerencséje van, egész úton tarthatja az óránkénti hatvan kilométeres sebességet. Hogy mitől függ ez a szerencse? Elsősorban attól, hogy jók legyenek a látási viszonyok, ne ússzon a vízen sok fa, ne legyenek gondatlan, az előírásokra fittyet hányó csónakosok, halászok, és a vízen közlekedő többi hajó is betartsa a nemzetközi szabá lyokat. No de ilyen nincs! Gyakran megesik, hogy akinek jobbról kéne mellőznie, az csak azért is balról tér ki. Főleg az uszályok. Lassan, öt-hat kilométeres óránkénti sebességgel vánszorognak a vízen, és a gyors Rakétának ez a legnagyobb „ellensége“. Lassan áthúz előtte az uszály, és kerülgetni kell a hosszú úszótesteket. No meg a csónakosok. Fütyülnek mindenféle előírásra, sokszor részegen hajócskáznak a Dunán, és hiába jelez-tülköl a kormányos, figyelembe se veszik. Mint az imént is. Lassú motorcsónakjukkal a keskeny kijelölt útvonalon keresztül vágnak át előttünk, pillanatok alatt lassítani kell, egy gyors fordulat jobbra s hajszálnyira, hogy elhúzunk mellettük. Nem sok hiányzott. Még szerencse, hogy kormányosunk jól ismeri a vizet, tudja, hogy a kijelölt útvorral közvetlen szélén, a bója mellett is elhúzhat, még ott is elég mély a víz. De ha egy ismeretlen útvonalon vagyunk, és ne adj’ isten, a kormányos is kezdő, jaj... — Ezeknél a kalőzkodó csónakosoknál már csak a köd rosszabb — mondja a hajó parancsnoka, Kristóf Stanislav. — ösz- szel, amikor rátelepszik a köd a vízre, és az orrunk hegyéig se látni, nagy itt a „vidámság“: tépjük a hajunkat. De nemcsak mi, az utasok is. Ki kell húznunk partközeibe, amennyire csak a vízszínt engedi, horgonyt vetni, és várni-várni, míg fölszáll a köd. Megtörtént már, hogy reggel indultunk, és csak este ötre értünk Pestre. Az utasok idegeskedtek, veszve volt az egész napjuk, sokan szinte kényszeríteni akartak, hogy folytassuk az utat: lesz, ami lesz! Jó, jó, és mi lesz akkor — kérdeztem tőlük—, ha nekimegyünk egy szigetnek, amiből rengeteg van a Dunában, vagy egy teherszállító hajónak, uszálykolosszusnak? Erre már nem is mertek válaszolni, sőt, még gondol: ni sem, mert a következmények beláthatat- lanok. Szerencsére, errefelé ilyen még nem történt, nincs rá példa, de ez csak a kapitányok józan ítélkezőképességének köszönhető. A biztonság mindenekelőtt! — ezt tartjuk szem előtt. Kristóf kapitány harmincöt éves, suhanc fejjel, matrózként kezdte a hajóséletet. Sok százszor megjárta már a Dunát Linztől egészen Izmáéiig, ismeri jól minden szakaszát, akárcsak a hajósmesterség minden csínját-bínját. Vízi-gyereknek tartja magát, a Garam mentén nőtt föl, és a kalandvágy, a hajósélet romantikája hozta őt a vízre. Azóta nem tud és nem is akar megválni mesterségétől. Légre nősült, ott is él feleségével meg két kislányával. Magyarul is "Ősszel, amikor rátelepszik a kod a vízre és az orrunk hegyéig sem látni, nagy itt a "vidámság": tépjük a hajunkat". 4 megtanult a faluban, de mint minden dunai hajós, ismeri a többi dunai nyelvet is: jól megérteti magát németül, románul, bolgárul és szerb-horvátul. — Engem a Duna környékén nem ad el senki — mondja, magyarul. Ilyenkor nyaranta nagyon sok a turista, és rengeteg a munka is. De így van ez tavasztól késő őszig, ahogy megindul a vízi személyforgalom. Reggel négytől este tízig tart a munka, hétközben — ha nincs szabadnapja — nem is jár haza, a hajón alszik. — Hogy mit szól ehhez a család? A feleségem megérti, de a nagyobbik lányom gyakran megkérdezi: „Apuka, más gyereknek minden este otthon van az apja, te miért csak hébe-hóba jössz haza? Ha nagyobb lesz, majd megérti. A hajós nem tud elszakadni a víztől, neki a víz az, ami másnak a levegő: létszükséglet. "Apuka, más gyereknek minden este otthon van az apja, te miért csak hébe-hóba jössz haza?” Persze, a hajósok, mármint ezeken a személyszállítókon dolgozó hajósok télen pihennek. Az idény alatt összegyűlik annyi túlóra, hogy kitesz két-három hónapot is. Ilyenkor odahaza vannak a családdal, a nyár aztán megint a vízé. Nincs erő, amely elszakítsa őket a víztől. Aki letudta, kibírta a matrózéveket, az már örökre a víz rabjává válik, s ezt a családnak is tudomásul kell vennie. Hosszan belemerülve beszélgetünk, s amikor kitekintek az ablakon, látom, hogy már a Lánchíd alatt futunk el, még néhány perc, és kikötünk Budapesten, a Belgrád- rakparton. Kristóf kapitány és a Rakéta III. délután fél háromkor indul vissza. Inkább várok holnapig, megvárom az idén üzembe helyezett modern Vosehod I. nevű hajót. A Rakéta már tizenöt éve közlekedik a Dunán, kiöregedett, lassan kivonják a forgalomból, eladják, jó lesz kávéháznak, presszónak valamelyik folyó partján. — A hajósnak rafináltnak kell lennie: minden jót és rosszat meg kell tudnia csinálni, mert az élet gyakran állítja őt váratlan helyzetek elé. Nem lehet alamuszi ember, mert akkor könnyen a víz alatt marad, úgy higgye el — oktat másnap kedves bölcseletéivel Varjasy Ferenc, negyvenhét éves kormányos, aki már huszonöt éve hajózik a Dunán. — Matrózként kezdtem — folytatja —, utána uszálykormányos, később harmad-, majd másodkormányos lettem. Három éve vagyok a szárnyas hajókon első kormányos. A kormányos legfontosabb tudománya: az útvonal alapos ismerete. A Duna széles, nagyon széles, de csak keskeny sávokban hajózható. Az útvonalat jelzőtáblák, bóják mutatják, de az ilyen gyors hajót nem lehet csak a jelzőtáblák szerint irányítani. Ilyen gyorsaság mellett, mire a bója feltűnik, már elkéshetünk a irányváltoztatással. Főlég esős, ködös időben. — Jobban kell ismerni az útszakaszt, a Dunát, mint a tenyeremet. Mert a tenyeremen nem járok, nem viszek hatve-n-hetven utast, de a Dunán igen. Nekem már erre nem is kell figyelnem a bójákat, ismerem fejből a hajózható sávot, útvonalat. Beszélgetünk, s közben szárnyalunk a vízén. A szárnyalást Varjasy Ferenc irányítja. Egyszer csak felbukkan egy hatalmas fa, amelyet már nem lehet elkerülni. Elkapjuk. A jókora fa rátapad a szárnyakra, amelyek alig merülnek néhány centire a vízbe. A hajó fara is csak egy méter mélyen merül a vízbe, ennek köszönhető ez a nagy sebesség is, hogy szinte a víz felszínén suhan., A fa belénk kapaszkodott, hajósnyelven mondva „le kell magunkról úsztatni“, ami csak úgy megy, hogy megállunk. A kormányos egy kicsit hátrafelé engedi a hajót, majd gyorsan rákapcsol és előre lendülünk. Sikerült! A fa elúszott, mi meg repülünk tovább. — Ez most könnyen ment', de a múltkor belénk gabalyodott egy nagy darab ágas- bogas fa, s nem és nem akart „leúszni“ rólunk. Bécsnél történt. Lépésben kellett bevonulnunk a pihenőbe, ott a legények nekivetkőztek, belementek a vízbe, és kötéllel ráncigálták le a rönköt. Megesik az ilyen, meg sok ehhez hasonló. Megesik az is, hogy Varjasy Ferencnek szezon végén kijelenti a felesége: „Elválok tőled! Sose vagy itthon. Nem tudom, hogy özvegy vagyok-e vagy férjezett!“ — Inkább csak viccel az asszony — mondja a kormányos — nem gondolja komolyan, csak hát képtelen kibékülni azzal, hogy nyaranta szinte nem is találkozunk. Szeretem, nagyon szeretem a családomat, de higgye el, a vízen felnőtt ember a vizet még jobban szereti, nem tud meglenni nélküli.«. És ezt a családomnak is meg kell értenie. Mert ha a borba víz kerül, az már se bor, se víz: fröccs lesz, a jó boros meg sem issza, de ha a hajós „vérébe“ víz kerül, akkor az örökké a vízen akar lenni. Lehet, hogy sántít a hasonlat, de aki egyszer megízlelte a vízi életet, a hajőséletet, azt a koporsó se választja el. Azt mondják, ott, a föld alatt is megtalálja a víz a hajóst. Hát ez a mi szentírásunk. Meg az is, hogy bármilyen nagy a hőség a hajón, a kormányos, a kapitány, a matrózok még egy sört sem engednek meg maguknak. — Inkább szabad napot veszek ki, ha sört akarok inni, egyébként soha. A hajósok szentírása továbbá kimondja, hogy az a jó hajós, aki alaposan ismeri a vizeket, bátor, nem fél semmitől, s ha kell — legyen bár kapitány — leszedi a pókhálót, föl tudja sikálni a hajót, és tud Jól főzni. Varjasy Ferenc azt mondja, ért a szakácsmesterséghez, ^s télen, amikor odahaza van, mármint'Püspökiben (Podunajské Biskupice), naponta megfőzi az ebédet, míg a felesége dolgozik. Ez a téli foglalatossága. És persze ha teheti, naponta-hetente többször is kimegy a Duna-partra, megnézi a vizet, megmártja benne a kezét, elmélázik órák hosszat és már várja, nagyon várja a tavaszt, hogy újra hajóra szálhasson, oda, a kormány mellé. „Januárban, február'Jobban kell ismerni az útszakaszt, a Dunát mint a tenyeremet. . Mert a tenyeremen nemjárok, nem viszek: tv ‘ y Cjs'5 ' 60-70 utast, de a Dünár ban már nincs nyugtom, bizsereg a tenyerem, mehetnékem van. Érzem én mér ilyenkor, hogy hív, csábít a víz, hogy hiányzunk egymásnak.“ „A hajósok? ... Kocsmázó népség, rémfigurák,, de azért- keménykötésü, rendes fiúk. A szívük arany. Csapjon a kezembe, én is hajós vagyok!“ „Örömmell“ Olyan a szorítása, mint a hajóscsomóé, amelyet csak gyakorlott, igazi hajós tud kötni. Zolczer János „Ősszel, amikor rátelepszik a köd a vízre, nagy itt a hajón a ,vidámság' * — mondja Kristóf kapitány. „jobban kell ismerni az útvonalai, mint a tenyeremet“ — bölcselkedik Varjasy Ferenc kormányos.
