Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-24 / 30. szám
4 m PALÁGYI LAJOS RIPORTJA Az alkalmi Járókelőnek halvány fogalma sincs arról, hogy a pár szál szögesdróttal övezett alacsony betonkerltés mögött javító-nevelő intézet, közérthetőbb nyelven mondva börtön áll. Kívülről semmi sem árulkodik arról, hogy a kapun tül egy más világ van azok számára, akik valamilyen módon összeütközésbe kerültek a törvénynyel. A széles Malom-völgyi úton zajlik a forgalom, autók rohangásznak egymás hegyén, hátén, le-fel. A Malom-völgy Bratislava egyik legszeb városrésze, körös-körül fák, erdők, fenn a hegytetőn a villanegyed épületkölteményei hivalkodnak. Süt a nap, az ég kék, az élet szép. Vajon azok számára is, akik a betonkeritésen tül töltik napjaikat? Börtön vagy nevelőintézet? Vegyes érzésekkel lépek be a női javítónevelő intézet kapuján, mellesleg ma ez az egyetlen női javító-nevelő intézet Szlovákiában. A különös szorongást annak tulajdonítom, hogy egy törékeny nőről általában sok mindent fel tudok tételezni, azt azonban a legkevésbé, hogy törvénybe ütköző cselekedetet, esetleg szörnyű bűntényt hajtson végre. Márpedig vannak itt nőik, akik olyan borzalmas tettet követtek el, amely a legszőrösebb szívű bűnözőnek is „becsületére“ válna, hát még egy gyengébb nőnek. Férj- és gyermekgyilkosok, tolvajok, si'kikasztók, munkakerülők, élősködők, közérthetőbben prostituáltak. Agg öregasszonyok, idősebb és fiatalabb nők, lányok és egészen fiatalok, mert itt van a fiatalkorúak javítő-nevelő intézete is. Itt töltik le egy hónaptól 15 évig terjedő büntetésüket, az elkövetett tett társadalmi veszélyességétől függően az első, második vagy a harmadik, legszigorúbb osztályon. A legtöbb nő, 42 százalék, az első osztályon tölti a büntetését, és csak valamivel kevesebben a második osztályon. Tizenegy százalékuk szigorított büntetést kapott, és 4 százalékot tesz ki azoknak a lányoknak a száma, akik még nagykorúságuk elérése előtt követtek el törvényszegést. Dél van, az intézet majdnem teljesen kihalt. Az első és második osztály elítéltjei munkában vannak, mert ebben az intézetben mindenki dolgozik. A munka a nevelés fontos eszköze. A munkába való beosztást egy bizottság határozza meg, a műveltségi szint, egészségi állapot és a büntetés nagysága, illetve az elkövetWtett veszélyessége szerint. Az elítéltek a Teslában, a Bratislavai Villanykiszerelő Vállalatban, a Bratislavai Autógyárban, a ligetfalui panelgyárban, a pernyebetongyárban, a Szlovák Műszaki Üveggyárban, a Kertészeti és Rekreációs Szolgálatnál és Nehézgépipari Üzemben dolgoznak. Szakmunkát is tanulhatnak, az utóbbi üzemben például marós szakmát. A szakmunkáslevélen nyoma sincs annak, hogy milyen körülmények között szerezték, így a szabadulás után semmiféle megkülönböztetésnek sem lehetnek kitéve. A szakmatanulásnak nagy jelentősége van, mert a legtöbb lány és asszony teljesen szakma nélkül kerül ide, és' legtöbbször a- zért jut lejtőre, mert nem találja helyét az életben. Szakmával a kézben nyilván köny- nyebb lesz. Szigorított osztály Első ütünk a harmadik, szigorított osztályra vezet. Kísérőim, az intézet parancsnoka és a pszichológusnő figyelmeztetnek, hogy azért legyek éber, mert a rabok között vannak súlyos vétségért, hosszú időre elítélt személyek is, akik néha úgy vélik, hogy nekik már minden mindegy és agresz- szívek. Az emeletes épület felső emeletén vannak a „cellák“. A cellák Inkább internátusi szobákra emlékeztetnek. Vasrács csak az ablakokon van, talán csak azért, nehogy valaki egy gyenge pillanatában megfontolatlanságot kövessen el. Az egyszerű faajtók, tárva-nyitva. Találomra belépek az egyik helyiségbe. Takaros rend, a katonásan tükörsimára ágyait fekhelyek szinte természetellenesen hatnak. Az asztalon abrosz, az ágyak felett saját készítésű faivédőik. Vagy hatan tartózkodnak odabennt, felállással üdvözölnék. Ez a regula, és amíg bemt vagyok, állva maradnak. Négy idősebb asszony és két fiatal lány. Megszólítom az egyiket. Megpróbálom kiszedni belőle, miért van itt. Félszegen, forgolódik, szemét lesüti, de azért elmondja, hogy nitrai, megszökött hazulról Bratislavá- ba. Eleinte a Palace-szállóban dolgozott. Kihagyott néhány munkanapot, és vádat emeltek ellene. Mondom neki, hogy ezért nem szoktak három évet kiszabni. Nagynehezen kinyögi, hogy már másodszor van itt. Első ízben is munkakerülés és élősködés miatt. így már más. Kérdem tőle, mihez kezd, ha kiszabadul, nem kell-e attól tartani, hogy ismét itt köt ki. Tagadólag rázza a fejét, és elmondja, hogy már soha nem akar ösz- szeütiközésbe kerülni a törvénnyel. Talál egy olyan munkahelyet, ahol lakást is adnak vagy van munkásszállás, de haza nem megy soha. Nagynehezen elmondja, hogy a szülei elváltak, az anyja meglehetősen „viharos“ életet él. Ilyen körülmények között nincs otthon maradása. Húszéves, még újra kezdheti, ha lesz élég ereje hozzá. A jelek szerint igen. A pszichológusnő igazolja, hogy a legtöbb fiatal lány rossz házasságban élő vagy elvált szülők gyermeke. Dacból kerülnek a lejtőre, aztán elkapja őket a könnyű élet lehetőségének csábító gondolata. A legtöbb nő a 203-as paragrafus alapján ,hozott ítélet után kerül az intézetbe. Ez élősködést jelent. Különben ezek a lányok vagy asszonyok nehezen nevelhetők. Sokan közülük újra és újra ugyanolyan okból ismét bíróság elé és az intézetbe kerülnek. Furcsa életfilozófiát sajátítottak el, minek dolgozzak én rendszeresen és megerőltető munkát, ha egy éjszaka kereshetek ötszáz koronát. Persze csak ideig-óráig, mert mindenkit utolér az igazságszolgáltatás keze. Egy másik szobában a nem éppen divatos szürke rabruhában is megjelenésével tiszteletet ébresztő nőre találok. Harmincegy éves, két gyermek anyja, 11 ’évet kapott sikkasztásért, a szocialista vagyon szétlopkodásáért. Eddig öt évet töltött le. Az első napok és hetek voltak a legszörnyűbbek. Egybefolytak a nappalok és az éjszakák az örökös tépelődésben, hogy mi lesz a gyerekekkel, a családdal, a férje vajon megbocsát- e neki, és képes lesz-e várni, míg szabadul. Aztán lassan megnyugodott, és ehhez nagy segítséget nyújtott itt mindenki. A parancsnok, a pszichológusnő, a szociológusnő, az őrök és mindenki. A férje is meglátogatja minden nyolc hónapban a gyerekekkel, úgy, ahogy azt az intézet rendje engedi. Az épület földszinti részében van a pú*, tizánskéi cipőgyár üzeme, mert a szigorított büntetésüket töltő elítéltek nem hagyhatják el az intézet területét. Teniszcipőket varrnak, ragasztanak a gépsorokon, ügyet sem vetnek rám. Általában jól dolgoznak, és azok is, akik az intézeten kívül, a korábban felsorolt üzemekbe járnak. A keresetükből levonják az intézet díjszabását, a bíróságon megszabott kártérítést, esetleg az eltartási kötelezettség összegét. A kereset fennmaradt részét félreteszik számukra, illetve némi zsebpénzt is kapnak. Ebből havonta kétszer édességet, kozmetikai cikkeket, cigarettát vehetnek. Az alkohol fogyasztása az intézetben tilos. Amíg az udvaron át a második, illetve az első osztály földszintes épületei felé tartunk, az intézet parancsnoka további részletekről tájékoztat. Az iménti elítélttel kapcsolatban többek között elmondja, hogy példás magaviseletére való tekintettel velószí- nűleg áthelyezik a második osztályra. Ez a döntés a parancsnok hatáskörébe tartozik. Itt már szabadon közlekedhetnek az elítéltek, gyakrabban fogadhatnak látogatót, gyakrabban kaphatnak csomagot, és levelet is gyakrabban kaphatnak vagy írhatnak. — A hosszú időre elítélt személyek helyzete lélektani szempontból amúgy is bonyolult. Általában félnek a normális életbe való visszatéréstől. Odakint általában sokat változott a világ. Előfordult egyszer — mondja a parancsnak — hogy a 12 évi szabadságvesztését letöltött személy sírva rohant vissza az intézetbe, annyira megijedt az időközben mozgalmas nagyvárossá terebélyesedett Bratislava forgatagától. Ezért időnként előfordul, hogy egyik másik jó magaviseletű és hosszabb időre elítélt személyt egy szociális alkalmazott társaságában egy napra kiengedik a városba. Az intézet alkalmazottja ilyenkor természetesen civilben van, hogy még csak a látszatát se keltse, kiről is van szó. Ennek az a célja, hogy a külvilágtól elzárt személy szokja meg az emberek, a tömeg jelenlétét, a normális életet. Egy kissé kockázatos a dolog, de eddig még senki sem élt vissza a bizalommal. Az elítéltek éppúgy félnek a külső, közvetlen környezet megvetésétől. Hogy szöktek-e már meg az intézetből? Az utóbbi időben kétszer fordult elő, illetve az egyik elítélt ké'tszer Is megszökött A hírhedt Boruckáról van szó, aki gondos előkészületek után egyszer a panelgyárből szökött meg férfiismerősei és az őr segítségével. Az olvasó, főleg a bratislavai kö zönség az esti újság tudósításaiból még talán emlékszik rá, hogy hosszú ideig bujkált, mig kézre nem került. Másodszor közvetlenül az intézetből oldott kereket, de ezúttal sem jutott messzire. Megkértem, hogy mutassa meg, hol tudna még elszökni, mond ja a parancsnok. Készségesen megmutatta a szökésre alkalmas helyeket, és azóta ott is szigorítottuk a biztonsági intézkedéseket. Úgy hiszem, most már minden kísérlet hiá bavaló lenne. Útközben megnézzük a konyhát és az ebédlőt. A koszt jó, az elítéltek főzik, és egységes mindenki számára, csupán orvosi előírásra kaphat valaki diétás vagy más ételt. A napi rezsim: 8 óra munka, 8 őrá pine nés és 8 óra kulturális-nevelő jellegű jdő töltés. Az intézetben több szakkör működik. A parancsnokság üléstermének flaát Is az elítéltek kézimunkával készült csodálatos faivédői és abroszai díszítik. Egy másik szakkörben a háztartás vezetésének és a főzésnek az alapelveit sajátítják el az elítéltek, mert bármilyen furcsán hangzik, még az idősebb nők között is akadnak, akik nem tudnak főzni, mosni, takarítani. Az írástudatlanokat — mert ilye® is .van — Írni, olvasni tanítják. Gyakran tartanak nekik előadásokat nevelők, pszichológusok, az ügyészségek és bíróságok alkalmazottai a jogszabályokról, anyaságról, a rendes családi életről. Mintegy 2000 kötetes könyvtár áll rendelkezésükre, és az ágyak fölötti polcokon is elég sűrűn találkoztam könyvekkel. Gyakran vetítenek filmeket is. Egyesek itt rövid idő alatt több filmet látnak, mint eddig egész életükben. A második osztály épületének folyosóján egy, a rabruhában is meglehetősen vonzó szőke nő áll feszülten, majdnem vigyázzállásban. Ügyeletes. Hiába faggatom, csak azt hajtja, hogy szörnyű tettet követett el, inkább ne ts beszéljünk róla. Később a pszichológusnőtől tudom meg, hogy sósavval akarta megölni férje első házasságából származó gyermekét, mert féltékeny volt rá. A kislányt szerencsére megmentették, Így csak tíz évet kapott. Ebből már nyolcat letöltött, és jó magaviseletéért helyezték át a második osztályra. Még csak 33 éves, de sajnos túlságosan sokat foglalkozik tettével és következményeivel, meglehetősen búskomor, és fél a visszatéréstől. Hát ilyenkor van szükség a pszichológus türelmes munkájára, megszabadítani az elítéltet a gyötrő gondolatoktól, felkészíteni a visszatérésre. A pszichológus egyébként is kulcsfontosságú szerepet tölt be a javító-nevelő folyamatban. Az imént említett feladaton kívül az újonnan érkezőt segítenie kell abban, hogy minél előbb alkalmazkodjék az intézetben u- ralkodó viszonyokhoz. És ez az esetek többségében — ha csak nem visszaeső bűnözőről van szó — nem megy könnyen. Hiába igyekeznek itt a lehető legjobb légkört biztosítani, azért a külviiágtól, a szülőktől, férjektől, rokonoktól, bórátoktól, ismerősöktől való elszakadás általában komoly lelki válságot idéz elő. A második osztályon még nagyobb a rend, mint a szigorítotton, és ennél is meghittebb az első osztály. Ide a kisebb törvényszegésért, gondatlanságért, rövid szabadságvesztésre ítélt nők kerülnek. Most valamennyien munkában vannak, mert ők csak egy műszakban dolgoznak. Szabad idejükben „szabadon“ közlekedhetnek a kis udvaron, a melyei drótkerítés választ el a másik két osztálytól. Az udvaron röplabdapálya, pihenőpadok állnak, Mintha nem Is börtönben lennénk, A parancsnokság épülete elé autóbusz kanyarodik. A délelőtti műszakból hazatérő lányok, asszonyok szállnak ki belőle. Vidáman, felszabadultan nevetgélnek, mintha nem is szabadságvesztésükét töltenék Itt. Mintha nem Is betonkerítés választaná el őket attól a világtól, ahol mégiscsak más az élet, mint itt, jóllehet az intézet dolgozói igyekeznek elviselhetővé tenni. Mert a szabadságvesztés nem alázhatja meg őket emberi méltóságukban. A büntetésnek is mindenekelőtt a vétkes átnevelése a célja, hogy a jövőben lehetőleg soha ne kerüljön összeütközésbe a törvénnyel. Az esetek túlnyomó többségében ez sikerül is.
