Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-18 / 51-52. szám

in i3

tezése pusztuló tálain, hanem mindent elsöprő, végzetes zivatar. Mégsem hallgatott az intő jelzésre, amely pedig mindig ló előre és megbízhatóan figyelmeztette várható tévedéseire. Öreges félszegséggel, szemérmességgel ugyan, de tovább éltette, ápolta szívében a titkolt érzést. Míg a váratlanul rátörő féltés végül színvallásra késztette.

Teljesen kimerültén esett öblös széke párnázott kariai közé. Horpadt mellkasának fúftatója sípoló hangokat csiholt elő tüdejéből.

— Szerelmem, szépséges Máriám, bocsásd meg mérhetetlen önzésemet. Az irtózatos gondolat, hogy végül elveszíthetlek, teljesen elvette az eszemet.

Nem tehetek róla, hidd el. Nekem már csak te maradtál Te vigyázod éjszakáimat, te aranyozod be nappalaimat. Rajtad kívül nincs az égvilágon senkim. A falánk élet mindenemet elfogyasztotta: éveimet, érőmet, vágyakozásaimat... S most mondjak le a kárpótlásról is. amit mindezért nyújtott? Mondtak le rólad, akinek, tudom, nincs párja a világon? Hagyjam, hogy illetlenek dicsőítsék szépségedet, s avatatlanok tegyék próbára utánozhatatlanságodat? Hagyjam, hogy örökre elraboljanak tőlem? Negern, gyönyörűségemt Nemi Nemi Neeeml — sipította, hörögte Zémi.

Mária delejes mosolya, sugárzó szépsége Is csak nagyon sokára tudta álomba ringatni. Nyugalmat hozó álmában a teremtés vidékeit járta be szép szerelmével: mindenütt levelek, virágok ütköztek elő a fák ágain, ezüstös hegyek szakadoztak ki a földből, folyók első hulláma stetett le a völgyekbe ...

Hangos kopogtatás zavarta meg álmát, de erőtlenül mozduló pillantása visszafordult szemgödrébe.

— Bn vagyok, Zémt! Szivárvány festő, a barátod. Elhoztam neked a legszebb színeket... Hallod, Zémi? Valamennyit megmutatom, ha kinyitod az ajtót. Elég. ha csak egy röpke pillantást vetsz rájuk, nyomban visszatér tggjatdba az erő, bizakodással, reménykedéssel telik meg a szíved. Csak nyiss végre ajtótI — hallatszott kívülről egyre türelmetlenebbül, de Zémi tudatának gyorsan keményedö burkáról leperegtek barátjának kétségbeesett szavai.

Csonttá fogyott karjának utolsó mozdulatával Máriát lopta be rohamosan zsugorodó térségeibe, s hallatlanul görcsös, önfogyasztó szorításban már csak befelé terjeszkedett, sztgorú szabályosságqal egy irtózatos feszültségű ponttá sűrűsödve.

Amikor Cstllagszámoló, Gyöngyfűző és Szivárvány festő végre kifesthette az ajtót és átverekedte magát a váratlan torlaszon, mlndenséggé robbant a parányi ponttá sűrűsödött emberi lét: utolsót ütött Erazémtus szerelemmel teli szive.

Karosszéke előtt egy rúdon Márta ékeskedett, a legszebb bábu, amely a keze alól valaha ts kikerült.

é

i

*

Reszeli Ferenc:

Az elveszett világrész

Atlantisz — magzatburok. Emlékünk magtalan gyümölcsöt termő fála. A zátonyok alatt faunák hallgatnak némán a vízözönről. Napsugármaradványok a kanyonok alatt. Hevernek, égnek, kristályosodnak a névtelen sziklapadok lábánál halott kísértetek.

Izzanak a hullámsír fenekén, hol hegyek taréja nem borzol vizet. De sötétségek kövülnek benned kontinenssé — elveszett világ.

Miért egy felhőszakadáson át érkezett meztelen tűzzel a tenyerén Prométheusz közénk és hozta el csillag mítoszainkat? Halálkultuszunkat — jaj, ki szervezte így?

Hitetlen emlékeinkben mit keresnek az olvadt jéghegyek? Mióta nem lélegzet elsüllyedt tüdő? Mióta mossa partjainkat a végeláthatatlan sejtelem özöne? És fúgáid közt mióta csordogálnak zajok? Sztochatkus szimfóniát morajló tüzek lángjait mióta lapozzák tölcséres szelek?

Es a költők?! — Atlantisz hajótöröttjei... A tébolyokban bujdosó. A fajfenntartó kimondhatatlanság szülöttjei vajon mívégre várják be ragyogva üldözőiket? Miért az ősemlékezetben üdvözülnek ők? Ók, a szent httszegés örök nomádjai, a bárkáról elkóborolt, istenszoptató állatok, a küklopszok megmarcangolót, kik oly vigasztalhatatlanok, mint a véres csatabárd a kizöldellt betonban. Mert / nem tudnak Ok arról lemondani, hogy dolgos szavuk maga a nemzés, s a kiásott sírok fölött gyöngyöző verejték. Költőt Te minden titkokkal paráználkodó, ki vízözön ködében, tüzözön gőzében élsz. és járod a folyók tenger alatti medreit.

Te, kire számtalan mentség vár a partokon, ki elszántan hajózol felsebzett ököllel. Tekintetedben csőre töltött szenvedély.

Tépett hajód, sziklák, zátonyok közt átoson.

Gyémántos árbocod csillagokat öklel,

mert mély a tenger, s az ég csak tükrében sekéfl/.

I

'4

f

>

»

>

\

f

Kulcsár Ferenc:

Kicsi fiam

Kicsi fiam, kincsem, csöppem, csak megintsem, apró orcád meglegyintsem.

Csingili, csíngl, cstng.

Viszlek a napra: kint a szép hatalmas megtekint.

A dió: a d, az i, az 6 érik mär, dörren — így a fő: szépanya nyelvén hallható.

Kicsi fiam, kincsem, csöppem, csak megintsem, apró orcád meglegyintsem.

Tóth László:

Tételek

„... én önként és magam szabadságában szoktam szolgálni.“

(Tótfalusi Kis Miklós)

Kapaszkodunk biztosnak vélt szubsztanciákba Fejünk felett bőgve kél a Hold

Hídnak álmodja magát a pillér Álmunkban szét szerelődnek csontjaink

Öncélunkért másokkal kiegészülünk Megmaradásunk-pusztulásunk: ítélkezés

Aich Péter: ★ ★ ★

mi ketten úgy vagyunk akár a víz oly súlyosan rőt nyárfatestünk lombjain ezernyi kurta nap remeg

zebb küzdelmében, mint amit a helsinki olimpián vívott.

A telefon viszont napokon keresztül hallgatott. Csak az aprócska EvZénia szunyókált a pádon, meg az orvosok virrasztónak a szobájában. Elkövetkezett a kritikus nap, amikor a bénulás beköltözik a légzőszervekbe, össZeszoritja a tüdőt, a torkot, és az ember megszűnik levegőt venni. Ebben a pillanatban szokták bekapcsolni a vastüdőt, hogy segítsen, de hát az mégiscsak vasból van, ás nem képes magának parancsolni, hogy többet, még többet, a lehetetlent. Csak az ember tud magának parancsolni. Most Procházka megint odajött Jindrához.

— Ha beteszünk a vastüdőbe, feltehetőleg nem éled túl. Lélegezned kell. Csak ha lélegezni fogsz, győzhetsz. Cj olimpiát nyerhetsz.

Alfréd ekkor már nem gondolt semmire, csak azt tudatosította, hogy levegőt kell vennie. Nem volt szabad elszundítania, lélegeznie kellett. Egy egész emberöltőig tartott ez az idő, és minden be- és kilélegzés nehéz volt, semmivel sem összehasonlítható.

De megnyerte a levegőért vívott küzdelmet.

Az orvosok most már úgy törődtek vele, mint egy angyallal, de ő szüntelenül csak fogyott a szemük elől. Erezte, hogy már csak csont és bőr, ezért kérlelte a nővért.

— Nővérke, látni akarom, hogy nézek ki.

— Ha kibírja, hozhatok tükröt — válaszolta, és egy nagy tükröt állított az ágyba a lábához, majd felhúzta a takarót.

jindra arra gondolt, hogy legjobb barátja Ekstein festhetett így, amikor a koncentrációs táborban a gázkamrába parancsolták. Csak csont és bőr volt a teste. Még az ujját sem tudta megmozdítani. Élt, de a teste élettelen volt. Nagy fájdalmak kínozták, de a nővérke még fájdalomcsillapítót sem adhatott neki, mert ennek kárát látta volna. Nehéz éjszakákat élt át, és álmában versenyzett. Ojra meg újra azt a szerencsétlen helsinki olimpiát futotta. De a versenyt most nem Helsinkiben vívta, hanem Prágában. A György király térről indult, a Vinohrady sugárúton a rádió körül elhaladva a Vencel tér alján a Korona büfé előtt ért véget. Az egyik oldalán Havens, a másikon meg Novák húzott. A járdán folyt a víz, és ők siklottak lefelé, ő hagyta, hogy fáradjanak el, de aztán megint csak nem nyert. De nem tudta, miért. Ismét elkövetett valami hibát. Csuromvizesen ébredt. Máskor meg valami homokkal teli uszályon evezett fölfelé, s az uszályból hányták a férfiak a homokot, ő meg odaszólt nekik: „Emberek, miért nyűvitek magatokat, miért öntitek ki azt a vizet?“ Azt állították neki, hogyha kiöntenék, akkor nem lehetne az uszályon.

Egyszer meglátogatták az ifisták a kenu-szakosztályból, de nem engedték be őket, mert a gyermekparalízis akkor még fertőző betegség volt, így csak az üvegen keresztül láthatta őket. Megint tükröt adtak neki, és ő rájuk nevetett. Végezetül elszállították jánské Láznéba.

Aztán éveken keresztül Jánské Láznéban, ebben az óriási fák közt megbújt öreg, egymásra torlódó házrengetegben élt. Megint más idők következtek, mint az olimpiai érmekért való harcok közepette. A helsinki olimpiára egy éven át készült. Itt hónapokig tartott, míg képes volt végre megmozdítani az egyik lába ujját. Egy évre, hogy rátört a betegség, képes volt végre egyedül az oldalára fordulni.

A nővérkével tornászni kezdett. Es már szórakoztak is. Nevetett. Azt mondta neki egyszer a nővérke:

— Mondjon nekem valamit a folyóról!

Addig, bár nagyon beteg volt, soha nem sírt, de most hirtelen eleredtek a könnyei. Remegett, mert a folyó volt az egyetlen, amire nem mert gondolni. Azt hitte, hogy örökre elvesztette a folyóját, a kő,kávéházát, a gyönyörű Vesztőhelyét. A betegség támadása után azzal áltatta magát, hogy a folyó árulta el, így akarta meggyűlölni a vizei. Meg azzal is, hogy az evezőről lecsurgó víz szökött a szemébe, és ebben a vízben leselkedett rá a halál.

De nem volt igaza. Az akkori kutatások szerint nem a folyó árulta el, hanem az emberek, akik belevizeltek, és belemosták a szennyesüket. Az emberek voltak azok. akik legyőzték, és a leselkedő rém csak a folyón kerekedett felül, mert képes volt még az ár ellen is haladni, hogy megkeresse áldozatait. Nem! A folyó éppúgy az anyja volt, mint ahogy a szél vagy a zöld fű.

Két évvel a betegség jelentkezése után mérhetetlenül kimerült, azt gondolta, tovább már nem bírja. Ilyen kérdéseket is feltett magának: Mi lesz tovább? Mi lesz, ha a legjobb esetben is mankóra leszek utalva? Uram isten, milyen élet ez, és egyáltalán élet lesz-e? Ekkor tört rá egy krízis. Nagy, nagyon nagy krízis.

Frantigek Véle doktor minden erejéből igyekezett neki segíteni. Azt azonban senki sem sejtette, hogy Jindra közben pisztolyra is szert tett. Meglehetősen nagy pénzt adott érte. A pisztolyt az ember a halántékához tartja vagy a szájába teszi, elsüti, és kész.

De nem akarta az intézetben megtenni. Elvonszolta magát egy elhagyott öreg kőfejtőbe, megtöltötte a pisztolyt és... Ekkor egy kicsit távolabb meglátott egy ócska bádogdobozt, amelyben valaha lekvár lehetett. Ahogy nézte a dobozt, eszébe jutott az, hogy a gyerekek mennyire örültek, amikor majmot vagy rőt szőrű medvét lőtt nekik, és hogyan hullottak sorban a hosszú szárú rózsák a lövölde padlójára. Célzott és meghúzta a ravaszt. A doboz fölperdült a levegőbe. Akkor bát ismét biztos a keze. A további lövéseket a kőfalba eresztette és valami mintha minden egyes lövéssel egyre közelebb került volna hozzá.

Majdnem négy év telt el, hogy újrB otthon volt. Hazai tejfeles bélszín, kapormártás pihekönnyű gombóccal, krumplileves vargányával. A folyosóra a mesterek bordásfalat szereltek, hogy naponta tornázhasson. Most már éveken keresztül egészen új barátok vették körül, főleg az egykori kosárlabdaválogatott FrantiSek Plicka orvos, FrantiSek Veié orvos, a régebbiek közül pedig EvZénia, a felesége és a nagyszerű és gondos anyósa, Ryantová asszony. Előbb csak a kézi indítású, később rendes autón is megtanult újra vezetni. De az autóba még nem tudott egyedül lemenni a lépcsőkön, Evíénia és anyósa vitték le a kezükön, vagy a szomszédok segítettek. A régi barátai közül a legtöbbje már elfelejtette, és az újságírók közül is majdnem senki sem gondolt rá. Másféle céljaik voltak most: karrier, pénz, nők, bor, ének, és rohantak, hogy elérjék. En is.

Alfréd fényképezőgépeket vett magának, elkezdett fényképezni az üzemek részére. Körgazdasági iskolára jelentkezett. Nagyon nehéz volt, mert diák barátainak kellett őt felvin- niük a harmadik emeleti előadóterembe. így aztán egy idő után abbahagyta és tévúton folytatta. Magántanárok jártak hozzá.

Gj világot teremtett magának, amelyben nem folyik víz. Egyetlen, ami megmaradt a versenyzésből: a helsinki olimpiai bronzérem. Sohasem gondolta volna, hogy ez lesz az egyetlen. Most már más álmai vannak. Irt a nagy európai autóversenyek szervezőinek, hogy agyveiőgyulladás után versenyezni szeretne a legjobbak között. Irt az angol Lotus cégnek és a Tatra Kopfivnicének, valamint a holland Doorne cégnek. Ok ugyan szépen, de kitérően válaszoltak. így aztán újabb álmot szőtt magának. Könyvtárában van egy szép fénykép a japán Watebehotól. Rajta az akkrai kenusok. Akkra egy ghanai kikötő, amelybe nem jutnak be a nagy hajók, mert mint mondják, sekély a vize. Az árut csónakokon keli átszállítani, és ezt az akkrai kenusok teszik. A testük, mintha ében- ből lenne, izmaik pedig acélból. Gyönyörűek, és megszokták a munkát meg az egyensúlyozást. De senki sem tud róluk, csak az én barátom, Jindra. A szép fényképről felismerte. Es ez az ő új álma. Fogni a kocsit, berakni a hálózsákot, fényképezőgépeket, a Sladká nagyanyja után maradt kőedényt, és elutazni Akkrába. Ott kiválasztani húsz afrikait, hogy húsz olimpiai bajnokot faragjon belőlük, bebizonyítani, hogy kenun aranyat nyerhet bárki, legyen akár hottentotta a folyó jobb vagy bal oldaláról, vagy mondjuk a tengerről, amelynek nincsenek belátható partjai.

Amikor jókedve van, fogja a kiszolgált, szakadozott vörös válogatott mezt a megfakult oroszlánnal és tornázik. Kell, hogy tornázzon, hogy össze ne dőljön álmai vára, amelyet felépített. Tornázni neki nem azt jelenti, hogy győznie kell, hanem élni, még akkor is, ha ez semmilyen sporteredményt nem hoz. Tornázni kell, hogy élhessen, hogy egyszer mérnökké válhasson, telefonon matematikai konzultációkat tarthasson, részt vegyen autóversenyeken, amit még mindig rendületlenül hisz, és egyszer talán elutazni Akkrába is. Tornázik, és arra gondol, hogy Evia lánya már szintén kajakozik, ugyanazokra a helyekre jár, ahová ő járt, és ott vadkacsák tanyáznak, s Karel fia szintén érdeklődik már a hajók iránt. Az jár az eszében, hogy vajon szerencsésebbek vagy szerencsétlenebbek lesznek, mint ő. Ma még nem felel magának erre a kérdésre. 0 meg volt átkozva, de a szerencse is elkerülte, mert az élet nemcsak siklás a Vltaván, a régi nyár keresése, amelyből minden bizonnyal az erejét merítette, hanem a porfelhős sivatagon keresztül vergődni, ez is élet. Tornázik, és a bordásfal mögött egyetlenegy kép ragyog: gyerekfestmény, neki a saját gyerekei hozták egy Mikulás-napi gyermekmuri után. Egy kis bajócskát ábrázol a kép. A víz zöld, a hajó piros. Fehér a vitorlája, az ég pedig kék. Nagy és gyönyörű ég lebeg felette. Az a piros hajócska vidám, nem fél az óriási tengertől sem, mint ahogy egyes emberek sem félnek az élettől. Eveken keresztül oda akart írni egy gondolatot a hajócska alá, de eddig még nem tette meg. Az a gondolat akkor jutott az eszébe, amikor éveken keresztül mozdulatlanul feküdt az ágyon. Kérleltem is már, hogy mondja meg nekem.

— Alfréd, hiszen a barátom vagy — mondtam neki, és ö nem nevette el magát, biszen feltehetőleg egészen más nézetet vallott a barátságról. Végül mégiscsak elárulta nekem azt a gondolatot. Régi volt, régi, mint az ókori Róma meg az ókori Görögország, de az ő szájából mégsem hangzott frázisként, hanem mint igazság:

A remény hal meg utoljára. Németh István fordítása