Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-18 / 51-52. szám
méter magasságban szándékoztunk létrehozni, az indulhat a csúcsra. — Annyi férfi között, remélem, csak a- kadt egy lovag, aki kisegítette? — Valamennyi társam nagyon lovagiasan viselkedett egész idő alatt, de ott fent, 5000 méter magasságban csak barát van, aki segít, és barát, aki segítségre szorul. Nincs nő és férfi. A serpák között is például volt olyan nő, aki a teheradagjával együtt a csecsemőjét is felvitte az alaptábnrba. Segítség nélkül. Én, a 75 kilós terhet ütszörre vittem fel közvetlenül a csúcs alá. — Hányán Indultak a csúcsra? — Huszonkét hegymászó, tíz serpa és további öt hegymászó, akik ugyan nem kaptak engedélyt a csúcs megmászására, de mert egyszerűen szerettek volna ott lenni, amikor feljutunk, jöttek és segítettek a teher cipelésében. Ha a hegymászásban is osztanának fair play-dijat, akkor én nekik adnám, ennek az öt fiatalembernek. — A hegymászás nem hivatás, nem pálya. Kemény munka, amelyért az egyetlen jutalom: akik felérnek, látják, amit mi nem. Az ön számára mit jelent a hegymászás? — Szenvedélyt, az új, az ismeretlen meghódításának a szenvedélyét. Természetet, amelyben gyönyörködni kell. Sportot, amelyen keresztül nemcsak másokat, magamai is megismerem. „Lenn“ az emberek nem szívesen fedik fel igazi arcukat, a hegyekben az egyenes beszédnek van értelme. Sokkal nyilvánvalóbb a különbség a jó és a rossz között, a fehér és a fekete között, az emberek egyszerűen fejezik ki magukat, felesleges a mellébeszélés. Nincs értéke a pénznek, nincsenek ismerősök, összeköttetések, funkciók. A kívülállóknak úgy tűnik, hogy a hegymászó végtelenül magányos ember. Ez nem igaz. Sehol sem érzek olyan függőséget a társaimtól, mint ott fenn, a hegyekben. Függőséget, egymásra utaltságot Megtanultam fényképezni, bánni a filmfelvevőgéppel, áttanulmányoztam számos orvosi szakkönyvet, szerepelni is tanulok, próbálgatok lámpaláz nélkül fellépni a nyilvánosság előtt, és ha minden jó) megy, akkor a jövő év elején megjelenik az első könyvem is — természetesen az Everestről. Erre pedig nem került volna sor, ha a fejem nem csavarják el a felhőkbe burkolózó csúcsok. szók sem képeznek egy különálló kategóriát, a földön születtek, csak talán valamivel egyszerűbbek, mint az emberek többsége. — Az emberek többsége csak ritka esetben jut fel 2000 méternél magasabbra — egyszerűen azért, mert nincs lehetőségük vagy mert nem szenvedélyük a hegymászás. Ezért szeretném, ha elmondaná, milyen Is ott fenn, a világ tetején. — Van verőfény, gyönyörű napsütés. Olyan gyönyörű, hogy az szinte már fáj. Egyik társunk például kénytelen volt lekutyagolni az alaptáborba, mert a hóviharban elveszett a szemüvege, és félő volt, hogy az erős fény órákon belül megvakít|a. Az éjszakák dermesztőek, nem ritka a mínusz 20—30 fokos hideg. És a hóviharok! — Voltak-e nehéz pillanatai az expedíció alatt? — Az elején már említettem, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Mont Everest megmászása örök álom maradjon számomra. Évek óta azt sem tudtam, mi a megfázás, az influenza, anginám talán húsz évvel ezelőtt volt utoljára. De ott fenn, 7200 méter magasságban, ahol még a kisujjam körmére is szükség van, légcsőgyulladást kaptam. Ez körülbelül annyit jelent, mint amikor egy autóversenyzőnek amputálják a lábát. Sikerült eltitkolnom két napig de amikor kitudódott, azonnal leküldték az alaptáborba azzal, hogy csak egészségesen mehetek a csúcsra, gyógyuljak meg, de nagyon gyorsan. Lefelé az út drámai volt, azt hiszem, egy kicsit szipogtam Is, de Herrlig- koffer könyörtelen maradt. Aznap Ítéletidő volt, a hóban csak nehezen találtam rá az útjelző zászlócskáinkra, egyszerre csak felülről fülsiketítő robajt hallottam: lavina. A következő gondolatom az volt, hogyha már nem mehetek fel. akkor talán jobb is, ha itt halok meg. Üsszekuporodtam, mert hiszen semmi mást nem tehettem. A hatalmas hótömeg vagy 10—12 méternyire tőlem zúdult le a mélységbe. Teljesen kimerültén érkeztem az alaptáborba, két teljes napot átaludtam, és egy hét múlva ismét fenn voltam a csúcs alatt. — Azt hiszem, hogy minden csúcs megmászásában az utolsó száz méter, az utolsó méterek a legnehezebbek ... — Az én esetemben ez csak pszichológiai értelemben igaz. A 3-as számú táborból hat óra hosszig tartott az út fel a csúcsra, de nem éreztem fizikai fáradtságot. Annak ellenére, hogy légzési nehézségeim voltak, oxigénpalack nélkül mozdulni sem tudtam. Az Everest első meghódítói, Hillary és Tenzing 1953-ban megtett útján indultunk el mi is; természetesen nekünk sokkal köny- nyebb dolgunk volt, nemcsak a felszerelésünk volt korszerűbb, hanem az is segített, hogy birtokunkban volt Hillary expedíciójának teljes dokumentációs anyaga. Milyen ott- fenn? A hó és a jég mindenütt egyforma, és a hegymászó Csak lenn a földön, társaival együtt tud igazán örülni a sikeré nek. Nem, nem éreztem boldogságot, csupán nagy-nagy megkönnyebbülést, mint azt egy borzasztóan merész cél elérése után szokás, és azokra gondoltam, akik a csúcsra készülődésem pillanataitól velem voltak és akik bíztak hennem. Egyszerűen hálát adtam a sorsnak, hogy nem volt egészen mostoha hozzám, és egy kicsit sajnáltam, hogy vége lett. Wanda Rutkiewícz egy varsói számítóközpont mérnöke. A hegymászás után munká ját szereti a legjobban. Legközelebbi terveiről kérdeztem. „Fenn voltam a Csúcson, elértem, amit hegymászó egyáltalán elér hét, de a hegymászás számomra ennél több Nem hagy aludnom, nincs nyugtom, azt hl szem, ezt nem lehet abbahagyni. Szeretnék felmenni a Nanga Parbatra egy, klzárólago san nőkből állő csoporttal. Még nem dön töttem el, hogy ez a csoport nemzetközi lesz-e, vagy csak lengyel hegymászókból állítom össze. Sok jó barátom van, a csehszlovák hegymászók között Is: Dana Stér bová, Silva Kysllková, akikkel bármikor számolhatok.. Viszont a munkámat ts na- gvon szeretem, ezért úgy döntöttem, hogy csak a szabadságom Ideiét áldozom a hegymászásnak.“ A kandallóban közben kialudt a tűz, az asztalról is elfogyott a sült krumpli, fázósan húzom össze magam. Késő éjszaka van .Wanda fogja a hálózsákját, és kimegy a zúzmarás fák alá. Bozontos kis kutyája boldog csaholással követi. En vacogva bútok a paplan alá ... Beszélgetett: ZÁCSEK ERZSEBET Wanda Rutkiewicz lengyel hegymászó tegnap a délutáni érákban megmászta a világ legmagasabb csúcsát, a Mont Everestet. — Azt mondta, a hegymászás lehetőség egymás és önmaga megismerésére. Mikor van eTre idő? — Abban az értelemben, ahogy ön gondolja, ilyesmire valóban nincs idő. A hegymászók nem a nagy szavak emberei, hosz- szú beszélgetésekre különben sincs idő. mindenki tartogatja az energiáját. Tekintetekből, mozdulatokból kell olvasnunk: a- zonban hozzáteszem, hogy azért a hegymáTavaTy október 15-én az egész vl« lágot bejárta ez az öjságh'ír- Aznap a lengyel hegymászószövetség szék» helyén egymást érték a telefonhívások: Hát valóban Igaz? Ez a törékeny fiatal nó meghódította a már annyi hegymászóéletet követelő gó= gös Mont Everestet? Igaz volt. A Himalája hegység kellős közepén a 8848 méter magasságban az angol, a nyugatnémet és más országok zászlaja mellett már ott lengedezik a lengyel kezek ké» szítette fehér=plros zászlócska Is. Itt Ölünk egymással szemben a lengyel Tátra egyik kis falujában, Olczában egy parasztházban. Kint mínusz 8 fok, itt benn a kandalló» ban ropog a tűz. Wanda sárgult per» gamen térképeket rak elém, magya» ráz, fényképeket nézegetünk. — Ez négy évvel ezelőtt készült, amikor egy expedíciót vezettem a Karakoramra, és azt a pillanatot örökítette meg, amely később nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Ugyanis akkor találkoztam Kari Herrligkofferrel, egy nyugatnémet hegymá- szőcsoport vezetőjével. A Nanga Parbatra készültek, és mint később értesültem, expedíciójuk sikertelenül végződött. Herrligkof- fer különben hegymászókörökben közismert balsikereiről, ezért vegyes érzésekkel fogadtam meghívását egy, a Mont Everestre induló csoportba. Ajánlata azonban mégiscsak csábított. Hiszen a Mont Everestről hegymászók csak mint a „Csúcsról“ beszélnek. Megmászása valamennyiünk számára annyit jelent, mint színésznek az Oscar-díj, tudósnak a Nobel-díj. Az ajánlat valóban csábított, és amikor a lengyel hegymászók szövetsége is úgy gondolta, hogy nem lenne szabad elmulasztanom egy ilyen lehetőséget, másnap telefonon értesítettem Herr- ligkoffert, hogy ajánlatát elfogadom. Hát így kezdődött. — A Himalájába nem Indul minden nap expedíció, nők meg valóban nagyon ritkán. Ha Jól tudom, eddig mindössze két nő mász- ta meg a Mont Everestet,.. — Igen, mindketten ázsiaiak voltak. Épp ezért már a készülődés alatt nagyon izgultam, hiszen tudtam, hogy nemcsak az expedíció vezetője, hanem hazám elvárásait is kell teljesítenem. És az utóbbikat elsősorban. Nem amiatt izgultam, hogy legyőz a csúcs, vagy megfutamodok előle, hanem, hogy elhagy a szerencsém, és egy ártatlan nátha miatt vissza kell fordulnom. És mit ad isten, majdnem úgy is lett! De erről majd később. — Csaknem két évig tartott a készülődés. Mivel telt el? — A hegymászóknál precízebb embereket nem ismerek. Ez Herrligkofferről kétszeresen is elmondható, de az én véleményem is, hogy a tökéletes szervezés, valamennyi eshetőség számbavétele a siker záloga. Percnyi pontossággal ismertük a programot, betéve tndtuk valamennyien. A költségvetés szerint az expedíció valamennyi tagjának 6000 márka részvételi díjat kelleti fizetnie. Én nem pénzben, hanem 25 pe- hellyel bélelt kabát-nadrág együttessel „fizettem“. Amikor aztán Nepálból megérkezett az engedély, indulhattunk. Katmanduban, az Everest lábánál átéltünk még néhány feszült légkörű drámai napot, mert tulajdonképpen ott kellett eldönteni, kié vagy kiké lesz a dicsőség, ki mehet fel egészen a csúcsra. Mert mindnyájan nem mehetünk. Ehhez nem volt elegendő oxigénpalackunk, sem elegendő ser- pánk (teherhordó). Ugyanis velünl egyidö- hen egy francia expedíció is indult a csúcsra és ők többet kínáltak a serpáknak, mint mi. Nem tudtunk dönteni: valamennyien egészségesek voltunk, és tel akartunk jotnl a csúcsra. Herrligknffer úgy határozott, hogy a végső döntést az alaptáborban, 5400 méter magasságban hozza meg. Már útközben oéhányan „kidőltek“, négy hét után erőt vett rajtuk a lemondás, igyekeztek bennünket is meggyőzni arról, hogy térjünk vissza, nem sikerül feljutnunk. Herrligkoffer döntése igy hangzott: aki az alaptáborból 75 kiló terhet felvisz egészen a 3-as számú táborba, amelyet 7200 A ha i újságolvasót rendszerint nem érdekli, hogy jut el a riporter a tett színhelyére, pedig ez hŐ- Izgalmasabb. mint az út célja. Különösen kalandos körülmények között jutottam el nyáron a Majgas-Tátrába, a nemzetközt ifjúsági találkozóra. Evekig a Nitra — 2tar — Zarnovica — Donovaly — Ruiombe- rok vonalon jártunk, ezért a kollégával gondoltunk egyet: ezúttal teszünk egy kis kitérőt Árvába. Visszafelé jövet elővettük az autóatlaszt, és társaságunk egyetlen hölgytagja „kiderítette“, hogy Ha Niínáből letérünk Zuberec és Kva- Hány jelé, legalább ötven kilométert megtakarítunk és egykettőre Liptov- skij Mikuláson vagyunk. Az atlaszban ugyan az állt, hogy a Zuberec és Kvaőany közötti részt építik, mivel öt évvel ezelőtt adták ki, úgy véltük, időközben elkészült az út. A javaslatot annál inkább szívesen fogadtuk, mert fogytán volt á tóníf* nünk, és az idő Is sürgetett. A délutánt megnyitóra szerettünk oóltia megérkezni; a kollégának tudósítania kellett. Elindultunk tehát Zuberec félt, a- tólag azonban bántuk, amiért nem hallgattunk arra az arab közmondásra, hogy ha egy muzulmánnak kételyei támadnak, akkor megkérdezi a feleségét, hogy a véleményével ellenkezőképpen cselekedfék. Zubere- cig minden föl ment, itt azonban társaságunk szebbik része úfabb ,/aqyo- gó“ ötletére elindultunk Roháőe felé, ahol minden út végződik: tovább már csak a lengyel határ-átkelőhely nélkül. Szerencsére a ,/ia Zverovkem menedékháznál még idejében rájöttünk a tévedésre, visszafordultunk, és Zuberecnél letértünk Kvaőany, felt. A kalandok sora azonban ezzel még nem ért véget. Zuberec után a kolléganő újabb tanácsára elfelejtettünk letérni, és elindultunk egy földúton. Eleinte még úgy véltük, hogy es íz a bizonyos út, amelyet építenek, de amikor felértünk a hegytetőre, akkor vettük észre, hogy az út egy kőbányába vezet. J anuártól anuárig Ismét visszafordultunk, és most már a kereszteződésnél jól letértünk. Egy tanyát elhagyva azonban váratlanul az útnak vége szakadt, tovább már csak turistaösvény vezetett, íz út szélén pedig tábla hirdette, hogy behajtani tilos. Vissza már nem fordulhattunk, mert a tartályban mindössze néhány csepp benzin lötyögött. Hajtottunk tehát tovább az alig másfél méter széles hegyi ösvényen felfelé. Utólag az atlaszból derítettem ki, hogy közel 1H00 méter magasba kapaszkodtunk fel, a Sivy vrch u- gyanis, amely mellett elhaladtunk, pontosan 1805 méter magas. főbbről alattunk óriási szakadékban a Rajőianka patak tekerödzött. Hátborzongató volt lenézni. Az embernek önkéntelenül ts az a gondolata támadt: mi történne, ha megcsúsznánk. A meglepődött turisták a homlokukra mutogattak, ami „nemzetközi nyelven“ azt jelenti, hogy a fejünkben nincs minden rendben. Arra már gondolni sem mertünk, hogy mi lesz akkor, ha elfogy a benzinünk. Se megfordulni, a dombtetőre pedig még idegen segédlettel iS nehezen toltuk volna fel a kocsit. Közben már azt is elhatároztuk, hogy mit mondunk a rendőröknek, ha esetleg feltartóztatnak, amiért tiltott területen tárunk. Azt mondtuk volna, hogy riportra megyünk a kvaőanyl szövetkezet elnökéhez, holott azt sem ■udtuk, van e Kuaianyban szövetkezet. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor valóban Kvaőanyba, civilizál! helyre értünk. Pár szál hajlat kóny- nyebbek lettünk. Szerencsésen beér- >ünk Liptonsky Mikulásra. A benzinkút előtt tíz méterrel bedöglött • esi. Annyi bal legyen, bedögölhetett hamarább isi- Ekkor tudatosítottuk igazán, menynyire igaza van a jó öreg közmondásnak: Járt utat járatlanért el ne hagyj.