Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-13 / 46. szám
........................ ( M ™ Keszeli Ferenc: Jakov Grobarov: ...és kirajzolódnak a falnak rücskei, örvényei az arcbőr parlagénak. Homokszemcsék az esőverte fényben, hol szügyig ér a barázdált beton. Osztozkodunk a hideg köveken és járunk tovább a vizen kosztümökben. Már jég rian s a túlsó part meg egyre távolabb.. ■ Szitási Ferenc: Két lélegzet között elégtek a szavak. Kinyílt a vers kapuja: bocskoros emlék a fakilincsen. A gyapjas hullámok benövik a fákat. Csontos kezek. Vörös téglák — nem bilincselte meg a kőműves marka. Mtnd belép .önérzet nélkül a falba. Mázik István: Ki az őszből, halvány őszi ködből jössz hozzám mint bánatos dal jössz hozzám a hóllókiáltozással a mélyllla csenden át a köztem és köpted tornyosuló köd alatt hoz az eső hüs suhogása képek rémlenek fel.,. S aztán új egek és hajnalok lucskos jelei a tájon s messze a leterülő lombok közt eltompuló hangod D ecemberi reggel — és egyedül vagyok. Kellemes ez így, bár érzem csontjaim ropogását a hidegtől. Kénytelen vagyok kimenni az utcára, mert egész éjszaka nyomasztó álmok gyötörtek. Nem tudtam, hogy az álom közönséges, vészterhes és unalmas lehet. A piacra mentem virágot venni anyámnak, aki évek Óta csupán képzeletemben él. Nem is sejtettem, hogy teljesen pucér vagyok. A piacon sok volt az ember és . a zöldség. Odaléptem az egyik zöldség árushoz, és megkérdeztem, amilyen hangosan csak tudtam: — Hol a virág az anyámnak? Kiabálásom annyira megijesztette a kofát, hogy félelmében a kilós után nyúlt, s már éreztem is súlyát a hátamon. Elestem. Az emberek körülvettek, és szemtelenül vitatkoztak, kérdezősködtek, ámítgatták egymást, hazudoztak, lökdösődtek. Eszméletemen voltam, mégis mozdulatlanul fekve színleltem az ájulást. Nekem jó volt, így hát vártam. Az emberek magyarázkodtak, én meg csak hallgattam. — Részeg — mondta az egyik. — Szerencsétlen — tette hozzá a másik. — Fogatlan — mondta a harmadik. — Halott... szép ... bolond ... pimasz ... beteg ... Egyikük sem tudhatta, hogy fel tudnék állni, mert nem vettem virágot anyámnak. Ez örökre titok marad előttük. Oldalra fordultam, hogy jobban halljam megjegyzéseiket. — Helyet! Helyett Nem látják, hogy a fiú mindjárt hányni fog? — figyelmeztette a jelenlévőket egy asz- szony, aki észrevette mozdulatomat. Kínlódva fojtottam vissza a nevetést. Egyesek azt javasolták, hogy ki kellene hívni a mentőket, míg mások a tűzoltókat meg a rendőrséget akarták mozgósítani. Ve nekem volt igazam. Hallottam, amint két öregasszony sopánkodott, milyen kár engem ilyen fiatalon, a jelenlévők sajnálkozásának kiszolgáltatni. Az öregasszonyok hozzám léptek, felemelték, vagyis inkább én magam segítettem nekik ebben. Majd két oldalról karon fogtak, és átvezettek a tömegen. Közben csipkedtek és kérdezgettek, de én csak hallgattam. Mivel az is a játékhoz tartozott, hogy behunyt szemmel járkáljak, fogalmam sem volt, merre megyünk. Az utcák végtelenül hosszúnak és üresnek tűntek. Éppen eltűnődtem, milyen szép is volna egész életünkben csak így fárni-kelni, étel, ital és kölcsönös üdvözlések nélkül, amikor a két öregasszony megállt. Hallottam, amint kulcs fordul a zárban. Bevezettek egy szobába, és ágyra fektettek. Ecetet, fokhagymát, kénsavat és ürüléket szagoltattak velem. Végül felnyitottam a szemem. — Ostoba! — érzékenyültek el mindketten, szemük könnybe lábadt. — Hogyan tehetted?! — Mit „hogyan tehettem"? — Hogyan tehetted? — ismételték meg kórusban. — Nem tudom — védekeztem —, nem tudom miről van szó! — Ho-gyan te-het-ted, hogy a pi-a-con tel-je-sen mez-te-le-nül sé-tálj? Végignéztem magamon, és elvörösödtem. — Hát meztelen volnék? — kérdeztem. — 'Meztelen — bizonygatták az öregasszonyok, majd a szekrényhez mentek, s egy első világháborúból maradt egyenruhát húztak ki belőle, és az ágyra dobták. Megragadtam, és harapdálni kezdtem a zubbony ujját. Az öregasszonyok kikapták a kezemből, és kínkeservesen felöltöztettek. Később játszottunk valamit az öregasszonyokkal, s ők olyan ügyesek voltak, hogy mindig csőbe húztak, folyton csak vesztettem. Diadalmas képpel vigasztaltak, mondogatván, fiatal vagyok még, és nem kell emiatt bosszankodnom. Nem bírtam tovább. Sírva fakadtam. Az öregasszonyokat ez olyan mélyen sérthette, hogy kiebrudaltak, s az utcán találtam magam. Decemberi reggel — és egyedül vagyok. Nem rossz így, bár érzem csontjaim ropogását a hidegtől. Kénytelen voltam kimenni az utcára, mert nyomasztó álmok gyötörtek. Nem tudtam, hogy az álom közönséges, vészterhes és unalmas lehet... és virágot sem vettem a- nyámnak. NEDUCZA NÄDA fordítása ■BMK T'IHIi’BÉIB ■■ilT» • M egálltunk a kantln előtt, és onnan bámultuk a hollókat. Sűrű nagy fellegekben gomolyodtak a gyár ötven méteres azbesztégetői körül. A kékeslila láng föl-föllobogott Köd pergett alá. A madarak újabb és újabb rajokban közelítettek. Szürke, semmirevaló nap volt. Sem ősz, sem tél: amolyan felemás évszak. Néhány munkás vattakabátban Imbolygóit a sárral futtatott úton. Emmával és egy jókora, fekete férfival a kantin előtt álltunk. A férfit Láncz Jánosnak hívták, és a bányáról mesélt. — Tél lesz — szólalt meg Emma. — Tél — tűnődött az a másik. Emma felém fordult, és azt mondta: — Jól fütsön be, uram ... Legyintettem. — A hollók... — bökött uj- jával az ég felé Láncz János. — A hollók havat éreznek... — Megrázza Gergely apó a szakállát, nem igaz ...? — Így Emma, ez a tömött, rozsdaszín hajú, negyven körült asszony. Bólintottam, és belódultam a kantinba, és megreggeliztem. Később Emma Is bejött. — Fázom — mondta nyers nevetéssel. Hallgattam. — Ügy fázom, ahogyan a nők fázni szoktak... A kantinoslány kipislantott a kicsi és rácsozott ablakon. Vékony és magas, ijesztően fiús képű lány volt. — Rágyújt? — kiáltott be az ajtóban álló Láncz János. Bólintottam. Jöjjön. Legyünk a kazánházba. — Hallottam, hogy történeteket ír az újságokba. Bólintottam. — Aztán igazak-e azok a történetek? — Ki tudná azt megmondani — mondtam bosszúsan. — és ön, ön tényleg bányász volt? ... — Azt írja meg egyszer .,. — mondta Láncz János, ez az izzig-vérig munkásember. — Majd egyszer. — A bányát. — Ogy— Tizennyolc voltam, amikor odakerültem és harmincnyolc, amikor otthagytam. — fis? — Csak annyit: ott voltunk lenn, s több száz méternyi föld és szikla volt fölöttünk, s eszünkbe sem jutott, hogy rettegjünk ... Pedig tudatosítottuk, hogy a mélyben vagyunk. — Érdekli mindez? — pillan tott rám. — Természetesen. Ügy bámult rám hatalmas szemével, mint egy mozdulatlan polip. — Meséljen. — Ha majd megírja, feltétlen szóljon az egerekről. — Az egerekről? — Nagyon jól kijöttünk velük. Az esetleges gáz miatt nagyon fontosak. Etelt is vittünk le nekik. Egyszer úgy megtelt a zsebem egérrel, hogy megették a teljes tízóraimat. — fiz talán fontos adalék lesz — mondta. — Ügy. Léptek, közeledtek. Láncz János felállt, ajtót nyitott, de senki sem érkezett. — Azt hittem, hogy Emma jön. — Emma? Csak nem a szere tője? — Nem. Űjabb cigarettát vett elő. ~ Dilis az a nő. — Azt hittem, hogy a szere tője. — A férje együtt volt velem a szénmedencében. — Nocsak... — Nem nagy eset. Ha eset leg ír majd rólam, ezt az egyet ne írja meg. — Ne? — Ne. Hallgattam. — fiz o nő is vele volt, aztán sok bajt okozott annak az em bernek ... Szegény Józsi, kény télén volt öt felzárni a nyolca dik emeleti lakásukba, hogy ne rontsa a hírét. — Csalta? — Rendre. — Most már nincsenek együtt. Jobb ez így. Négy gye reke van, s látja, mind a négy gyermekotthonban van. Hallgattunk egy sort. — Jöjjön — mondta kénysze redett nevetéssel. Jöjjön megnézzük a hollóinkat. köröznek-e Lesz-e Gergely-napra hó... wtmi
