Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-16 / 42. szám

VARGA IMRE VERSEI Hésziodosz némafilmre BRí ^ í f'S ^ A 1 proDateive sí a lombok zöld lángjaiban fák ropogva égő karcsontjai az avarra zsír csepeg a dió kobakú faun illeszti fejét combjaid közé Diána gyönyörű agya kifordul a hóra a futni kész Teiresziasz sarkába mar a rím vijjog a bóra TlMOeAfláe Id k4á' ad f. Tte.v'ÖiSr mint ősszel távíródrótokon a fecskék szaporodnak okok okozatok mozdulnak lassan előre testemben a hótorlaszok Látjátok a holdat? Es azt a négy fát, hogy reszket a hidegtől? Borít­sunk fátylat rá, és ne beszéljünk töb­bet róluk. Ide vehetjük a párkányon viruló nárciszt is. Mert ebben az el­beszélésben a dolgokat ügy akarom elmondani, amilyenek valójában, és amikor a szem megnedvesedik, fejbe csapom majd magam és felkiáltok: „Ne komédiázzl“ Legalább egyszer az életben mindenki kimondja: íme az igazság. De egészében nem tárják fel: tartogatnak valamit a nagy nap­ra is. Nem kis öröm lesz, valóban, egy angyal rémült arcát látni, ami­kor megkérdi tőlem: — Hát ezt tet­ted? — Igen, ezt — felelném —, és még egyebet is. Nekem nincs szárnyam — mondanám —, az én hibám ta­lán? Elég a képmutatásból, ti itt fenn mindent évszázadokkal előre tudtok Ihány évszázaddal is? Haha­hat ), ti komédíáztok, és én szintén, aki nem azt teszi, tartsa fel a ke­zét. — De elkalandozom, pedig az ol­vasó a tényekre kíváncsi. Egyáltalán nem érdeklik a morális fejtegetések, unja a Paradicsomot, talán valamivel kevésbé a purgatóriumot, a pokol meg, micsoda vidámság, micsoda iz­galom! Nos, egyik nap a falu kávézójában azt mondtam: — Antonio úr derék ember. — Megtudta — ahogy előre láttam —, s ettől a perctől megnyílt előttem a szíve és a háza. Veletek is megtörtént már, hogy dicsértetek valakit, akit megvetettek? Megvetet­tem és irigyeltem Antonio urat, egy este, amikor hazafelé tartottunk Ban- tisék havonta esedékes vacsorájáról fsokat Ittunk, és egymást támogat­tuk!, ahogy a hídon mentünk át, már-már letaszítottam volna, de ahe­lyett így szóltam: — Gyűlöllek, vén majom. — Antonio harsány nevetésre fakadt, hahotázása elnyomta a folyó zúgását.. Koromsötét volt, csak a víz­esés derengett fehéren a völgy mé­lyén. Csaknem hajnalodon már, ami­kor a tanyára értünk. A felesége, a- lighogy meghallotta lépteinket, kinyi* tóttá az ablakot. A haja kibontva, há­lóinge alighanem selyemből volt. „Kérdezd meg tőle — mondtam ma­gamban, sötéten sandítva Antonióra —, kérdezd esek meg, mit csinált ma éjjel, kiről álmodott... Biztosan másokról álmodikLejött hozzánk, főzött egy kávét, aztán így szólt: — Aludjon itt, Sam, nagy szél van oda­kint. — Feltámogattuk a falépcsőn az álmosságtól elbambult Antóniát. Bementem a vendégszobába. A pap­lan lágy domborulatairól Enrica mel­le jutott eszembe. Amikor Enrica né­hány perc múlva bekopogott, és úgy is írhatnám, a melle megjelent a szo­bámban, én éppen egy párnával zsör­tölődtem: „Miért alszol Antóniával, hiszen büdös, és olyan a lábszára, mint két törött váza? Nem láttad azt a fekete fogát, amelyik úgy kirí a többi fehérségéből...? A hajszálait megszámolhatod: egy, kettő, három, négy... valid be, minden este úgy alszol el, hogy vezeklésképpen azo­kat számolod. Egy éve szeretlek, de ha elgondolom, hogy minden valószí­nűség szerint sírnál, ha reggel a híd lábánál szétlapítva találnák meg An­tóniát, legszívesebben úgy megverné­lek, imádottam, hogy ktserkedne a vér a testedből, amely testet satöbbi, satöbbi.* — Itt egy takaró, ha fázna — szó­lalt meg Enrica. A szomszéd szobá­ból áthallatszott Antonio horkolása. Elkaptam Enricát, megcsókoltam: nem szólt semmit, beleharapott a számba. Elétérdeltem, a köntösét si­mogattam, és — aki ismer, el se hin­né — sírtam. Egy évvel később, miközben a föld­jeit jártuk, Antóniából kirobbant: — A feleségem megcsal... — Nem vá­laszoltam. Antonio a főidre szegezte a szemét, így valamelyest összeszed­hettem magam az első rémület után. Ez az ember naggyá nőtt, a hangja, akár a vihar. No, gondoltam, most állj elébe, nézz a szemébe, ha mersz. A felesége karjai közt egyszer azzal dicsekedtél fő a karizmaidat csodál­ta), hogy puszta kézzel úgy össze- morzsolnád Antonio kobakját, mint egy tököt, most meg csak itt kos- latsz mellette. Antonio folytatta: — Bizonyítékom ts van, tudom, hogy tegnap írt egy levélkét... Kinek? U- gyan kinek? — Fám nem ts gondolt, sőt, könyörögve kért: — Ha kiderí­ted, ki volt a címzett, kapsz tőlem egy lovat. Aztán meghallottam a házaspár szóváltását a szomszéd szobából. An­SKKB SMH9MM tonlo hangja el-elfulladt. Este a va­csoránál láttam, hogy időnként me­rőn figyeli Enricát, apró vaddisznó- szemével. Hogyhogy a hídon nem ju­tott eszébe engem eltaszítani? A ne­vet akarta kiszedni a házasságtörő asszonyból. Ogy rémlik, szitkozódott is. Azok miatt az átkozott szekerek miatt, amelyek nyírfatörzs-terhükkel ott haladtak el az úton, sok mindent nem hallottam. Hajnalt háromkor An­tonio hangja el-elfulladt. Este a va- ban. Enrica halk szóval próbálta esi* títani, többször is a nyakába csim­paszkodott. Enrica ilyen ravasz, túl­ságosan az. Antonio elvesztette a fe­jét, poharakat tört, a falhoz vágott egy széket, s Enrica vallani kezdett. A férfi korbácshoz nyúlt. Meg sem fordult a fejemben, hogy közbelép­jek. Az az igazság, hogy Enricávdl egyre ritkábban találkoztunk. Egy év alatt megfakul még az olyan szere­lem ts, mint a miénk. Enrica kissé meghízott, és komoly dolgokról kez­dett beszélni. Lábujjhegyen kioson­tam a folyosóra, és belestem a kulcs­lyukon. Nem láttam Enrtcát, csak a felszarvazott férjet láttam, kezében a korbáccsal. Ogy kell neked, gondol­tam, hozzámentél, most fizess. Kel­lettek a földjét, a cselédek, a hin­ták? Jó volna, kedvesem, ha szere­lem is volna, meg mtnden egyéb ts, ugye? Abban mindenesetre bizonyos voltam, hogy a kedvese nevét,vagy­is az enyémet, ki nem ejti a száján: ez így szokás. . : Enrica azonban megszólalt: — Tudd meg hát, ki az. „Megőrült?" — gondoltam, s ösz­tönösen a szobám felé igyekeztem. Elhangzott a név: Renato. Ki az a Renato? A, a gazdatiszt szőke, sá­padt fia. Jó ötlet az égimeszelő. An­tonio elkergeti a családjával együtt, és kész. Kitűnő ötlet, csakugyan. Be­bújtam a paplan álé, és hálásan gon­dolva a szeretőmre, azonnal elalud­tam. Két nappal később Bantiséktól tar­tottunk hazafelé, s velünk volt Re­nato Is. A ftú torkaszakadtából dg- nászott. Elmondjam úgy, ahogy volt? Antonto nagyon keveset ivott, én még nála Is kevesebbet, a vacsora alatt mindketten csak Renato poharának, ieletöliögetésével foglalkoztunk. Reg­gel Antonio megkérdezte tőlem: — Kitalálod-e, ki a csábító: Alnokul azt válaszoltam: — Ez a rögeszméd, kedves Antonio... — Mondj egy nevet, találgassI — Renato — mondtam én. Sokáig baktattunk még a csillagos ég alatt, egyetlen szó nélkül. Anto­nio azonban időről időre megismétel­te: — Esküdj meg, hogy szeretsz .'.. — Mielőtt elmentünk Bantisékhoz, Antonto közölte: — Meghívom Rená­tát ts. — Mit kellett volna tennem? Ti talán félrehívtátok volna Renatót, és figyelmeztetitek: „Fiacskám, ma este ne menj ibolyát szedni, vagyis el ne gyere Bantisékhoz. Nem isme­red őket, rosszul éreznéd magad!“ Képmutatók vagytok. Amikor Renato tetemét kihozták a tanyára, nagy volt a siránkozás. A híd mtnden évben megkövetelt a ma­ga áldozatát, mondogatták. Egész éj­jel nem hunytam le a szemem: az udvarról felhallatszott Renato apjá­nak, anyjának és testvéreinek a si­ránkozása. A temetést Antonio fizette, ezt sejthettétek, én állandóan mellette voltam, és ezredszer mondtam el az esetet mindenkinek: — Tudjátok, egy ktcsit be voltunk csípve. Renato föb Olt- a híd karfájára ... Hosszú hónapok múltak el az eset óta, Renato sírjához sem jártunk már ki vasárnaponként. Enrica megsápádt és lefogyott. En nem szeretem a sá­padt nőket, egészen mást szeretek, egyébként pedig Enrica hallani sem akart rólam. Sebaj, Antóniával hosz- szú estéket töltöttünk együtt a ta­nyán. Egy beszélgetéssel, legalább egy beszélgetéssel azért tartozott ne­kem Enrica. A szőke legény egy ki­csit mindnyájunk lelkiismeretét ter­helte, nem gondoljátok? Valamelyik reggel egy fiókban vé­letlenül rábukkantam egy köteg le­vélre, szerelmes levelekre... Nosza rajta, találjátok ki — mondaná An­tonio —, kinek a levelei voltak? Ki­találjuk: Renato szerelmes levet Ért- rtcához. Már-már elhatalmasodott rajtam a düh, aztán mégis az értelem győzött. Jobb így — gondoltam, átadván An­tóniának a levélköteget —, legalább Antonto a Paradicsomba jut. MERLE MÁRIA fordítása Gyurák Éva illusztrációja Gerstner István tusrajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom