Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1979-10-02 / 40. szám

- IM 9-----------A A l A JÓK KINCSE kor használt, ha orvoshoz kellett szál* lítanl valakit. Hinták, parádés és ke" vésbé az, s az egykori parádéskocsis - bár molyós, mégis becses - ruhája, ka- lapja. Itt a hám, a kantárral, gyeplő­szárral, szügyelővel, nyaklóval, rúdszíj' jal, marlővaí, haslóval, hátszíjjal, tar* tószíjjal, farhámmal, húzószíjjal. Az e* gyik sarokban fújtató, amellyel a ko* vácsműhelyben az izzó vasat hűtötték, kezdetleges permetező, amellyel filoxé» ria ellen permeteztek, borona, széna» gereblyéző, s nagyon sok minden, a- melyről a laikus csak találgatni pró­bálja, mire is szolgáit elődeink életé" ben. Szövőszék, guzsalyok, többféle ve-« tőfa, amely egy függőleges tengely kö­rül forgó ráma, annyiszor rakták fel az oldalára a fonalat egymás után, ál­talában két szálával, gombolyagból, a» mennyi fonál a vászon szélességéhez kellett. Így válnak a néma tárgyak beszé­dessé, pontos képet adnak a környék népének verejtékes munkájáról, élet» revalóságáról, leleményességéről. Ren­dezve! bizonyára még többet mondaná­nak, értékük nagyobb lenne. Lőrincz Lajos elvtárs megsárgult, té­pett szélű iratokat mutat, a múlt szá­zad nyolcvanas éveiben írták, majd ta* laj- és kőzetmintákat láthatunk, hely- történeti valamennyi. Vizsgálódni, né* zelődni kevés pár óra. Rohanó vilá­gunkban is hosszabb tanulmányozást ér­demelne ez az anyag. Kifelé jövet Bencze Jánossal, Kollár Sándorral, Valkovics Lajossal, Gubík Józseffel találkozom. Néhányan a lel­kes gyűjtők közül, s néhányan azok közül, akik életüket itt dolgozták vé® gig. Számukra még valóság volt, ami nekünk már történelem, ezért érzik a különbséget, ezért ragaszkodnak oly­annyira a kastélymúzeum gondolatához. Mert még nem múzeum, de kévésén múlik, hogy az legyen. Ezek a kincsek mindannyiunkéi. Elődeink, őseink, apá­ink, nagyapáink alkotó hétköznapjaiba nyerhetünk általuk betekintést. Gon­dozzuk, ápoljuk, óvjuk hát őket, hogy még sokáig tartsanak és emlékeztesse­nek. Bsnyák Mária A lett sorsa, munkája felnőtt kori» ra eljszólított arról a tájról, ahol gyermekkorát töltötte, csak az érzi, milyen különös, várakozó érzés ismét Közeledni a kedves helyhez. En­nek az érzésnek a varázslata fogott al, amikor a lévai (Levlce) járás egyik kis falujához, Nyírhez (NJtrovce) közeled­tem, s már feltűntek az egykori major első házal. Odaérve szinte minden ház, minden tenyérnyi hely a feledés mé- , lyébőí felbukkanó régi történeteket, megszépült emlékeket Idézett Ilyen* kor kissé szorongó érzés találkozni a valósággal, hiszen a mindennapok egy* szerűhbek, keményebbek az elszállt 6- vefctól megszépült múltnál. S furcsa volt szembenézni a régi kastéllyal Is, amely húsz évvel ezelőtt még mon­strumnak, igazi elvarázsolt kastélynak tint a szememben, s bár mär akkor Is az állami gazdaság irodái „tanyáztak“ benne, a gyerekek szemében továbbra is kastély maradt, amelyről oly sok le* gendát meséltek neKHnk szüléink. Az ember mindig magához méri a világot, valószínűleg azért látszik most Jóval kisebbnek, szerényebbnek az egykori kastély, ’Ami viszont belli, helyiségei* ben látható, az minden túlzás nélkül csodálatos és hatalmas gyűjteménynek mondható. Vagy tíz évvel ezelőtt történt, hogy a zsellzl központtal működő állami gaz­daság igazgatója, Gregor Mátyás elv* társ egyik látogatása alkalmával felve* tette, mi lenne, ha összegyűjtenénk a major területén még fellelhető régi munkagépeket, munkaeszközöket, hin­tő Kát, népművészeti értékeket, a major egykori lakói, béresek, cselédek, nap­számosok életének tartozékait. Igaz, a huszonnegyedik órában ugyan, de gyors iramban hozzáfogtak Gregor elvtárs öt* leiének megvalósításához. Nem volt néprajzos és nem volt szak* : előadó, de a major lakói, s egykori la­kói, akik azóta beköltöztek a faluba, megértették, miről van sző, hiszen né­pe életét csaK az ismerheti meg igazán, aki már találkozott múltjával, aki tud­ja, honnan indultak elődeink. Lelkeseb­ben még hivatásos néprajzos sem gyűjt- hetne, olyan önzetlenül hordták, ami még a padlásokon megmaradt, a gaz­ból szedték ki a szekerek részeit, rak­ták össze; hozták az egykori cseléd­könyveket, igazolványokat, munka- könyveket, kommenciősleveleket. Mi­csoda tömeg gyűlt össze ezekből! Nyikorog lépteink alatt az évszáza­dos falépcső. Hej, nem is olyan régen még bizony keveseknek adatott meg, hogy felkerüljenek ide, az akkor még egy egészen más világot elzáró üveg­ajtó mögé. Gőzgép A kastély Van még Itt gyüjtenivalój elég Lőrincz Lajos elvtárs, a Zselízl ‘Álla­mi Gazdaság nyíri telepének vezetője kezében megcsörren a kulcscsomó, egy mozdulat, nyílik az ajtó (hát ilyen egy­szerű?!), s nincs idő emlékezésre, mert lenyűgöz a látvány! Kísérőm, ügy lát­szik, érti döbbenetemet-csodálkozáso* mat, mert eltelik néhány perc, amíg magyarázatba kezd: — örülünk, hogy Ilyen gazdag anyag gyűlt itt össze, örülünk, hogy az el­múlt századok történelmének egy da­rabját sikerült megmentenünk utódaink számára. Nagy gondunk, hogy nincs, aki rendezze a tárgyakat, konzerválja a fát, aki úgy gondozná ezeket a kin­cseket, mint a sajátját. Viszont azt sem szeretnénk, ha elvinnék innen, széthor­danák, mert ez itt érték, ahol tudják, ml miért volt, mihez milyen legenda fűződik. Még hogyha félreeső is ez a major, egy lelkes szakember útba ejt­hetné, s munkához láthatna itt! A szájhagyomány szerint, ha valaki a határban leszűrt egy vesszőt, forrás­víz buggyant fel a földből. A gerencsé­rek, azaz fazekasok addig ügyeskedtek, amíg olyan plntes korsókat formáztak, amelyek hosszú ideig jéghidegen tar­tották a forrásvizet. S lám, itt a kor­sók, kisebbek-nagy óbbak, vajon hány verejtékező, szomjas béres emelte szá­jára ... S itt a fazekak is, a széles fe­nekű mázas fazék, a szűk mázatlan két füllel, mindegyik más és más étel tá­rolására szolgált. Körülöttünk, szekrény tetején, aszta­lon, polcon, földön, falon vagy kétszáz kitömött madár és állat, valamennyi a környező erdők, mezők, rétek lakója, vagy volt lakója. Mert nincs már kék­varjú, s nincs hermelin, nincs borz sem, s bizony már csak itt láthatják a gyerekek őket. Van Itt füleskuvik, szé­kicsér, bíbic, csuszka, barkós cinege is, amely ma már mind védett, illetve vé­dett lenne, ha még egyet-egyet láthat­nának belőle a környéken. A legérdekesebbek persze a munka­eszközök: görbe oldalú szekér, amely­nek jellemzője, hogy oldalai a kere­keknél1 kissé felfelé ívelnek; szánok, külön teherhordásra, külön személy­szállításra, amelyet a majori nép ak* Egy gazdag élet bölcsessége (Katiikésäi Pablo Nerndára) Hetvenöt éves lenne, ha élne, de szeptember 24-én volt hat éve, hogy eltávozott az élők soréból Pablo Ne­ruda, Latln-Amerlka népeinek mal na­pig legnagyobb hatású költője. Köl­tészetét már életében a klasszikus Jelzővel Illették. Nemcsak munkássá­génak emberközpontúsága, hanem politikai állásfoglalása is lenyűgöző. Egées életében az Emberi boldogság­éit küzdött, « demokrácia humaniz- mtteát hirdette, s amikor a Chilét vé- Kiáltásokon Allende Népi Egység Kor­mánya vette át e vezetést, egyik leg- bdaadóbb támogatója lett. Pablo Neruda, családi nevén Nafta- 11 Rloardo Reyes Basoalto, már a szü­lői házbői magával hozza az iroda­lom szeretetét, elsősorban édesanyja révén, aki tanítónő volt. A temucől gimnáziumban Gabriela Mistral egyen­geti a fiatal Neruda útját, az a Gab­riela Mitral, aki „lírájának magas­röptű gondolatiságáért és érzelmi mélységéért“ 1945-ben megkapta az irodalmi Nobel-díját. Pablo Neruda 1921-től kisebb-na- gyöbb megszakításokkal Santiagóban él. Itt az egyetemen elvégez három évfolyamot francia nyelvből és Iro­dalomból. Az első sikerek nyomán — ez egyébként szinte valamennyi latin- amerlkal országra jellemző — diplo­máciát szolgálatra jelölik. Burmában, Ceylonban, Indonéziában és Argentí­nában tevékenykedik. Buenos Aires­ben megismerkedik Federico Garda harcával, a spanyol forradalmárral, akihez mindvégig a legőszintébb ba­rátság fűzi. 1934—35-ben Spanyolországban tel­jesít diplomáciai szolgálatot. Két év múlva, a szabadságszerető spanyol nép hősies harca láttán érlelődik meg benne a Spanyolország a szívemben, himnusz a háborút viselő nép dicső­ségére című nagyhatású verse. Amikor a Chilei Kommunista Pár­tot betiltják, Neruda illegalitásba vo­nul, majd emigrációba kényszerül. Több magas kitüntetés és tisztség vi­selője; megkapja a Lenin-békedíját, 1971-ben Nobel-díjjal jutalmazzák munkáságát, 1949-től pedig a Béke­világtanács tag|a. Salvador Allende kormányzása Idején Franciaország chilei nagykövete. Pablo Neruda az Impresszionizmus­ból indul el, hogy aztán néhány avant­gárd kísérleten keresztül eljusson a szabad vers számára legkifejezőbb formájáig, s utolsó műveiben hatáso­san ötvözze a latin-amerikai folklórt sajátos szürrealista látásmódjával. Mi­ként előde, a cseh Ian Neruda, aki­nek nevét tisztelete jeléül felveszi, ő is igazi grandiózus költő: szereti ha­záját — nemegyszer tesz tanúbizony­ságot erről költeményeiben — s meg­halni is képes érte. A latin-amerikai költészetben az ér­zelmi megnyilvánulásnak hagyomá­nyai vannak. Pablo Neruda is ezt az utat járja sajátosan egyéni módon. Nem véletlen, hogy legjelentősebb al­kotása éppen a Száz szerelmes szo­nett, amelyben szabad vers formájá­ban szól érzelmeiről. Itt már nem az ifjúkor féktelen vágyai fejeződnek ki, hanem a békés révbe érés harmóniá­ja, az egyetlen asszonyhoz fűződő, nyugalmat és kielégülést nyújtó sze­relem Csodái. A magyar irodalomban csak a hat­vanas évek elejétől van jelen, közel tíz övi késéssel, mint sorstársai: Na­zim Hlkmet, Nicolas Guillén és Jan- nisz Ritszosz. Utazásai során többször ellátogat a szocialista államokba, többek kö­zött a Szovjetunióba, Magyarországra és hazánkba is. Chile, latin-Amerika és a világiro­dalom egyik legnagyobb költője rö­viddel a Pinochet-rezsim uralomra ju­tása után testileg-lelkileg megtörve a zaklatásoktól, meghal. Temetése ti­tokban zajlik, egyetlen . hozzátartozó jelenléte nélkül. Pablo Neruda egész életében a sza­badságért. az emberi boldogságért és a kizsákmányolás megszüntetéséért szállt síkra. Nem volt olyan társadalmi megmozdulás, ahol költeményeivel, amelyekre olykor-olykor ráillik az a- gitatív alkalmi vers jelző Is, ne lett volna jelén (például a kubai forra­dalom Ihlette a Hősi ének és a Ver­ses üdvözlet Santo Domingőhoz című költeményeit). Rá Igazán érvényes a mondás: „Nem azért élünk, mert meg­születtünk, hanem mert élni akarunk.“ VARGA JÓZSEF

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom