Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-18 / 38. szám
- fsag 9 KULCSÁR FERENC ROVATA Korcsmáros László Indulj- versem Versem légy ktcst jel íz és szín arasznyi létemen IndulI versem figyeld ml bomlik el az avaron ismét értelmetlenül indult versem Indulj versem oszlass ködöt homályt mely múltat és fövöt fed a filozófiáktól tekints alább életünk tünö szépségei meséi felé indulj versem Indulf indul} versem hagyd el a földet röpítsd ki sorsunkat a csillagok közé de tért vissza ha ott sem leled amit itt a porban már évezredek Óta keresünk hasztalan Indulf versem csatába rossz angyallal K. A. Írásai alapján az „ldö bohóc“-ának mondanám magát. Hol az Idő bohóckodik magával, hol maga az Idővel: fől-földobják váltakozva a csörgősipkát, s az minduntalan a pocsolyába esik, s ezért mindketten pi- tyeregnl kezdenek. Az idő szeméből a szürke reménytelenség hamisgyön gyei peregnek, a maga szeméből pedig az elmaszatolt képzavarok pata kocskája csörgedez. £s ez bizony 1- dőnek és embernek nem a legtermékenyebb viszonya. M. M. T. Elképzelhetően és „magabiztosan“ rossz helyesírásával csak a versei vetekedhetnek. Ilyeneket hiába küld „többször“ is, nem „füzetünk“ érte. De azért, saját verséből idézve: NE ZÚGJ CSENDESSEN NÉ- MAN / AZ EMBER NEM HAGY TÉ GED ÁRVÁN. RÖG. önérzete dicséretes dolog, elbizakodottsága annál kevésbé. Visz- szatetsző ugyanis — ennyi és ilyen teljesítmény után —, hogy követelőd- zik és még enyhén cinikus is. Mert valóban „nem maga az első“, és a javításokat „szerkesztői válaszként“ kell felfognia, mivel 200—300 emberrel nem folytathatunk költői magánlevelezést. Amellett a lécet is föl kell tenni egy bizonyos magasságra, minimum egy ifjúsági magasugrő-baj- nokság szintjére. A különbség csupán annyi, hogy aki leveri a lécet, de tehetségesnek és fejlődőképesnek bizonyul, nem esik ki a játékból, hanem megkapja a bizalmi szavazatot. A mi esetünkben mi ezt csupán így nyilváníthatjuk ki, joggal számítva arra, hogy bizalmi gesztust bizalmi gesztus követ: elgondolkozásra ösztönzést elgondolkozás. Ellenkező e- setben megtörténhetne, hogy évekig várhatna az „első közlés“-re. HARMADSZOR. Harmadik —> makacs — nekirugaszkodása, enyhe iróniával szólva, nem kevésbé „kevésbé figyelemreméltó“. Tündéri „bíboros* lelke egy sosem volt világhafnal harmatában fürdőzik, eszméletét hamis ideák „gőze“ burkolja, úgy is mondhatnánk, lévén komáromi, ahogy a derék Vitéz Mihály mohdotta volt: kanosaiul, festett egekbe néz, ezért, folytatva az Idézetet József Attilával, nem lehet „a való világ varázsainak mérnöke“. Egyelőre nem. Ha továbbra is írni akar, azzal kell kezdenie, hogy mindent abbahagy — amit eddig csinált. Tudnia kell, mikor lép rögre és mikor kőre, mikor porba, márványra, vízbe, mikor ga* néjra és mikor fűre, mikor virágra, avarra, jégre, mikor élőre és mikor holtra. A színeknek végtelen sok változatát ismerjük, miként a költészetnek is, de ezek megismételhetetlenül igazak és valók, ha — ha válóban igazak és valók. Ez lenne a cél: igazinak és valónak lenni. PILLANAT. Minden, amit eddig írt, tulajdonképpen Ady Endre költészetére vezethető vissza, talán mondani sem kell, az eredetiség, az Ősforrás hitelesítő pecsétje nélkül. Csak a külső jegyeket „mentette át“ a maga számára, s így a káosz ősködében hadonászik és jajveszékel, de csöppet sem drámaian vagy tragikusan, sokkal inkább komikusán, mert hiszen amit mond, azt a senki mondja; egy soha nem létezett vér- és léleknélküliség dobálózik el-elkapott szavakkal, amelyből nem épül sem rend, sem értelem — hiányzik a gyökere. A költőnek csak és csakis önmagából szabad kiindulnia, abból a természeti és társadalmi emberi lényből, amely minden Idegével, minden gyökerével egyszeri módon táplálkozik ebből a talajból. Farkas István E világon E világon pártatlan nem lehetsz, se ártatlan. Ha a légynek se vétesz, áruld csak el, mi fékez? Gulyás János Szerelmek között D. és 0. Téged vlrágénekek altatnak. Téged kávéházi szerelem altatgat. Neked méhek láttán a könnyed pereg. Neked fájnak a le nem mosható rúzsjelek. Hozzád gonosz madarak repülnek. Hozzád holt csillagok útja vezet. Te a most is csókot kérő vagy. Te csakis bűn mellé csalogatsz. Téged kedves szavainktól elriasztottalak. Téged árvaságod nővéremmé avat. Farkas István Becsapta-e Jákobot Lábán ? Az ágyasházba lefátyolozva lépett az apja vezette menyasszony. Szeretkezett vele Jákob hafnalhasadásig, nem spórolva férfierön és indulaton. Nem egyedül tea arcát elfedni volt hát csak lepel a remekmívű fátyol Mert hol olyan sötét és szerelmes, kt Ráchelért epedve évekig teát az ágyban föl nem ismeri? Rusznyák Margit TAVASZI MENYEGZŐ Azt mondják, a tavasz az újjáéledés ideje. Számomra azonban többet jelent. Ha nagyon egyedül vagyok, sétálni Indulok, s ilyenkor szokatlan ajándékok, táncok és énekek szállnak-lejlenek felém földből és égből. Apró kiskutyám hol előttem, hol mögöttem nyargal, boldogan, mintha Ö is látná a csodát. Mert hiszen csoda a cseresznyefák és szilvafák tavaszi fehér és rózsaszín ruhájaI Mintha menyasszonyok lennének, titokzatos, vert csipkés fátylakkal, s fejüket lágyan tartva várják vőlegényeiket, akik férfias zöldben hajladoznak az ég alatt. A násznép aranyból szőtt kelmében hullámzik körös-körül, csak néhány idősebb fenyő csóválja a fejét. Am a csínytevő szellő leinti őket, s az Ifjú pároknak átadja nászajándékát, a messzi rétekről hozott virág- és mézillatot. Körben madárseregék éneklik a nászdalt, és a Nap, mint aranyglőriás szerzetes, megáldja a menyegzői népet. És elkezdődik a tánc, a színek kavargó- •fénylő forgataga. Énnekem ezt is jelenti a tavast. FODOR KATALIN RAJZA Strieáenec Sándor Szinte naponta találkoztam vele, Péct, a szikár cigányember, amióta csak az eszemet tudom, vasgyüftésből tengette életét. Koszos, barna zakójában, kócos haffal, egykedvűen ült a bakon. A szabad emberek nyugalmával nézett a rohanó világba, s néha unottan kiköpött az útszéli kövekre. Nem tudom, mennyit jövedelmezett a vas- gyűjtés Péclnek, tény, hogy minden este elballagott a falu legközelebb eső kocsmájába, hogy ott megtisztuljon. Már amilyen megtisztulást nyújthat a falu e borgőzös szentélye. Ilyenkor Sári egy nyírfához kötve pihent, amely magányosan sóhajtozott a „gödör“ útszéli oldalán. Gödör. A község lakosai a falu szégyenének tartották, itt volt ugyanis a cigányok fellegvára, a pérő. Rozsdás bádoglemezekkel összetákolt viskók, mocskos, meztelen, zsivajgó lurkók, nagyhangú cigányasszonyok s egypár unatkozó kutya. A valamikor népes péróban már csak néhány család lakott. A többiek beköltöztek a faluba, s élték a falusi ember rendes életét. Akik pedig ott maradtak, a világ minden kincséért sem váltak volna meg őshazájuktól. KölyOkkor ómban gyakran elnéztem Sárit ahogy ott búsul a nyírfa árnyékában. Ha megunta az ácsorgást, leheveredett a poros fűbe, amely egyben táplálékul is szolgált. öráktg elnéztem, amint ott feküdt, némán viaskodva a legyekkel. A szemét fürkésztem, amely olyan volt, mint egy sötét, mély tó a deres határban. Ilyenkor, az én gyermeki logikám szerint, istállóról, abrakról és htntóról álmodott, mivel még sohasem érezte az Istálló trágyaszagú melegét, s talán még sohasem lakott föl. A szekér is, amelyen öreg kályhákat meg a töb bl rozsdás lomot szállította a városba Péci, rozogái zörgő alkalmatosság volt. Kerekeinek nyikorgása már messziről elárulta kö zeledtüket. Volt valami Sári szemében, amit akkor nem érthettem, s most évek múltán is csak sejthetem. Egy szikra a búskomorság pislogó fénye mögött. Talán a leszámolás, a bosszú szikrája. A vén ló napról napra fogyott, soványodott. Keshedt testére az idő visszavonhatatlan pecsétet nyomott. Szánalmas látvány volt, amint lógó fej fel, baktat va vonszolta terhét, a motorok dübörgésétől hangos, forgalmas úton. Csak az a szikra, az ült makacsul szeme sötétjében, gyé- mántos fényében töretlenül, próbára téve az időt; lássuk, ki bírja tovább. Azon az estén későn sötétedett. A naptár a tavasz végét felezte, de a levegőben már a nyár mámoros illata csavargóit. A szürkületi csöndben zúgó cserebogarak korzóztak, megrészegedve a hársvlrág könnyű szagától. Mire Péci kitámolygott a kocsmáböl, az ég már ráterttette cstllagfoltos köntösét a falura. Péci dülöngélve Indult hazafelé a kihalt úton.' A tömény szesz és a sör megtette hatását, üveges szeme a szivárvány színeire bontotta föl a hold ezüst fényét. A tántorgó házak között az út szokatlanul hosszúra nyúlt, de bánta is 0, talán azt sem bánta volna, ha reggelig csatangol. A való világból vafmt kevés Jutott el a vén cigány ködfelhös tudatáig. Nem dalolt. Még csak jókedve sem volt. Rég volt már az. hogy hangosan vonult végig az alvó utcá kon, s akkor sem hagyta abba a harsány nátázást, ha néha-néha valaki az ágyából és magából kikelve megfenyegette. A gödörhöz érve, a nyírfa Irányába vette útját. Ezt minden este így szokta, mielőtt bebújt volna rozzant kunyhójába, megnézte, ott van-e Sári a helyén. Olykor részeg fejjel órákig beszélt hozzá, többnyire persze csak panaszkodott. Az volt Sári legnagyobb e ténye, hogy békésen végighallgatta a vénember káromló sirámait. Mint mindig, Sári most ts ott hevert a nyírfa tövében. Péci letelepedett a csupasz földre, nem messze attöl a fától, melynek lombjai közt az éjszaka rejtjeles fényét cikáztak. A templom órája lassan tizenkettőt ütött volna, ha lett volna ilyen. Mivelhogy nem volt, Péci észre sem vette, mint éri be a ma a holnapot, s mint válik az éjszaka sötétje szürke homállyá. Csak ült szótlanul, s hogy gondolt-e valamire, Isten a meg mondhatója. Tán reggelig ts ott gubbasztott volna, ha egy váratlan érzés talpra nem állítja. Bár csak egy méterre ült a lovától, mégsem vett észre semmi különöset. Csak most, hogy az éjszakából már kifelé járt az idő, s az értelme mind jobban megvilágosodott, csak most rémült meg hirtelen. Lassan közelített a fekvő állathoz, amely mtntha megmozdult volna. Péci öröme nem tartott soká. Közelebb hajolva hozzá, siralmas kép tárult elé, a szegény pára haláltusáját vívta. Remegő teste fájdalmasan megvonaglott, pofáján tajtékozó sárga hab — talán az élet utolsó jele volt. Péci először visszahökölt, aztán lassan haldokló lova mellé térdelt. Az élet szomorú. dolgai mindig hidegen hagyták. Annak idején anyja halálát is közönyösen vette tudomásul, s a cigánytemetések hegedü- szós pátosza sem csalt könnyeket a szemébe. Most mégis csillogó szemmel hajóit távozni készülő barátja fölé. A keserűség és a tehetetlenség árja egyre jobban magával sodorta. Aztán teljesen elhagyva magát, zo kogva borult az állat láztól csillogó testére. Búcsúzott. A naptól, a hótól, az esőtől, a széltől, mert az eső ts más fejére hull ezután, s a szél sem kapaszkodik töb bé a kabátjába, ha nem a Sárt vonszolta rozoga szekér bakján tölti majd napjait. Az utaktöl Is búcsúzott. A teherautók mérges sofőrjei sem főrmednelf rá többé, ha lassú döcögősükkel hátráltatja őket sietős útjukban. Sári, akiben már csak egy porszemnyi maradt abból, amit úgy hívnak, lélek, ma radék erejével rúgott még egyet. Egy utol sőt. ahogyan pontot szoktak lenni egy je jezet végére. Ha valaki épp arra járt vol na, talán fölfigyel a két haldoklóra, akik bői úgy szállt el a lélek, mint őszi délu tánon a kéményből a füst. Lassan, de örökre.
