Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-04 / 36. szám
10 (IM Peter Gregory* UÁZIAT6X Ismeretlen kínai költő Megkérdeztem a jázmint, mi az élet. A jázmin suttogni kezdett, s hegy mögé bukott a nap, a kanosából elfogyott a bor, mire a végére ért. Salomé Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják: „A nö csak a férfi testét akarjaI“ Végső célja a fej. Orfeusz Tudtam, mi fog történni, ha hátra nézek, de mégis hátra kellett néznem, hogy lássam. Heródes Mindig is szerettem a gyerekeket. Csupán a rendkívüli körülmények okolhatók. A birodalom érdekei meg egyebek. Ismétlem, mindig szerettem a gyerekeket, én, Heródes király, személyeden. Sába királynője Még soha nem éltem át nagyobb gyönyört mint Salamon királlyal. Egyedül csak ő látta a lábaimat. Es mégis akart engem. Spartacus Mennyi kereszt a Capuába vezető út mentén, mennyi kereszt ...de hogy feszíted keresztre a dacot, gőgös Róma, hogy feszíted keresztre a dacot, ha több a rabszolga, mint a fal? Démoszthenész En, ki kiskoromtól dadogok, kavicsokkal a nyelvem alatt a tengerparton tanultam beszélni, igyekeztem túlkiabálni őt, s a tömeg elé lépve később rájöttem, hogy az emberi nyelv csak dadogás, de akkorra már a leghíresebb szónok voltam, ami annyit jelent, hogy mindenkinél folyékonyabban tudtam dadogni. Napóleon Ne mondjatok nékem semmit a dicsőségről, a harc és a hatalom veszélyeiről, a sors, az emberek és a hölgyek kegyeirőlI Csak kétféleképp halhat meg a harcos: halálos seb vagy lassú méreg által. Leopardi Híres versekben énekeltem és sóvárogtam a halált, de mikor ránk tört a pestis — elsőként futottam el a városból. A halált idéző versek írásánál ugyanis a legfontosabb, hogy az ember éljen s egészséges legyen. Walt Disney Ilyen a világ: olykor a kőfalak sem állnak meg, máskor egy birodalmat is föl lehet építeni spenóton. Ludwig van Beethoven Azt, hogy mi a zene, ne kérdezzétek azoktól, akik, ha meghallják a sors kopogtatását, máris rohannak ajtót nyílni Jack London Mindig erősebb voltam ellenfeleimnél, ezért nem csodálható, ha beadtam a derekam, 'amikor az erőm önmagam ellen fordult. Tóth László fordításai m i A kutya a pitvarban feküdt. Fejét a kinyújtott mellső lábán nyugtatta. Az aprócska ablakon sötétség szűrődött be a helyiségbe, egészen betöltötte azt. A szobában is sötét volt. Minden teli volt árnyékkal. , A kutyát'az egyenletes lélegzéséről vette csak észre. Figyelmesen megkerülte. A kamra kilincse egy kicsit megcsikordult, de a kutya tovább fújtatott. Csendesen bétette maga mögött az ajtót, és jobb kezével tapogatózni kezdett a sötétben. A baljában azt a kést szorongatta, amelyet még valaha a nagyanyja vett a vásárban; annyi idős lehetett, mint most ő. Különben meghalt a háború előtt, de ez a kés megmaradt utána. Még szürkület előtt megélesítette. Az anyja kétszer is megkérdezte, miért feni annyit azt a kést, de ő nem mondta meg, hogy miért. Nem szólhatott neki az öreg Poétákról. Kék kerékpárja van, és ezen hordja mind a három falu postáját. Mindenről tud, ami ezekben a falukban lejátszódik, bár nem pletykás. Itt a ml falunkban ér véget a szolgálata. Többször ts már úgy berúgott, hogy a garádnak dőlve feküdt, és kereste a kerékpárját. A múltkor megverte az öccsét, merthogy ellopta kerékpárjáról a pumpát. Azóta az anyja nem szíveli, így hát most jobbnak látta nem szólni róla semmit... Kitapogatta a fél hasáb szalonnát, a jobbjával megfogta, aztán áttette belé a kést és szelt egy darabot. A kés jó éles volt, könnyű volt vele vágni. A levágott szalonnadarabot az inge alá csúsztatta. Persze előbb becsavarta egy füzetlapba. Az öccse irkájából tépte ki, úgyis csak négyeseket hord benne haza... A falu mély sötétség alá temetve aludt. Lépésnyire sem látott maga elé. Kiért a poros útra, és elindult a felső határ felé. „De el ne áruld senkinek!“ — zúgott egyre az öreg Posták figyelmeztetése a fejében. Ilyenkor éjszaka senki sem merészkedik az utcára, még a kutyák is be vannak zárva a Ján Svákf Kei"' 1* pitvarokba, azok sem verik fel a fojtott csöndet. Már kiskorától fogva nagyon félt a kutyáktól, de most valahogy hiányzott neki az ebek figyelmeztető csaholása. Nagyon nyomasztó volt ez a csönd, a sötétségtől még jobban. Még a félelemnek is fekete volt a színe. Nem lát semmit, csak érzi. Legjobban a mellkasán, ahol a szalonna lapul. A felső határszélen megy át, majd a hídon, aztán keresztülvág Chríben Sufiava házikójáig. Hányszor megjárta már ezt az utat, mégis mindig teljesen ismeretlennek tűnik fel előtte. Az út ugyanaz, csak a félelem mindig más. Vicsorgatja sárga fogait és ettől egészen riasztó színű a táj ts. A félelem szinte testet ölt. A hold vicsorgatja sárga fogsorát, jélrelibbentl a sötét függönyt, és megkezdődik az előadás. Kigyúlnak a reflektorok, fényük egyenest a szemébe világít, és ö ott áll a színpadon teljesen egyedül. A nyelve gúzsba kötve, a reflektor elvakítja, egyedül csak a hallása nem mondja fel a szolgálatot. „Hände hoch!" A bábfigura felemeli a kezét. „Wer bist du?“ A nyelvén még mindig ott a gúzs, a keze madzagon ráng, a szeme vak. Csönd. A reflektorok csalódottan kialszanak. — „Komm hier!" A színész nem hisz a szemének. All a hídon, és vaksin pislog a gép fegyver fénytelen csövére. Á szalon na meg ott olvadozik az inge alatt és megsokszorozza a félelmét. r— „Srach nichts!“ ismétli a magáét a német. Sőt, még a gépfegyverét is félreteszi. — Ich bin gut Deutsch! A végén még a villanylámpáját ts felkattintja, és a saját arcába világít. Még a kétségbeejtően rút sárga fény sem tudja elcsúfítani a finom gyermekarcot. Joio néz az arcába, és meglepetten veszi tudomásul, hogy csupán annyi idős lehet, összesen tizennyolc, mint 0. — Meine Name ist Helmuth, — nyújtja a kezét a német. — Wie heisst du? foto nem tudja, hogy mihez kezdjen. Nyújtsa a kezét egy németnek? SohaI De a papírban. az öccse füzetéből kitépett füzetlapban ott a szalonna, elfogadja hát a feléje nyújtott kezet, és érzi, hogy bezsírozta a németét. Azt mondja majd, hogy a nagyanyjához megy a másik faluba. — Viszek neki egy keveset. Csak egy darabkát, a nagyanyámnak. Csak egy darabka szalonnát, nil — hangsúlyozza. A német hirtelen elneveti magát: — Nani. Nant, Paganini, fa, ich verstehe — nevet és hátba veri foiót. — Ich spiele Geige. Rángatja a kezét, mintha hegedűn játszana. Joio nem érti, és azt hiszi, hogy talán meghibbant. — Musik, ja, ja gut. — Bőrtokot húz elő a kabátjából, előszedi a fényképeket, és hol a képekre, hol meg magára mutat. Felkattintja villany lámpáját. A lámpa fénye egy fiatal hegedűművész alakján pásztázik. A német nevet, és megint előbb magára, majd foíóra mutat, foto most már érti, hogy mit akar. A homloka csupa ránc. — Szóval te hegedűművész vagy? Zenész? Odahaza, Németországban a vonót ráncigálod, itt meg a gépfegy vert? Miért nem jöttél hozzánk is hegedűvel? — gondolta Joio, haragjában a szalonnáról is megfeledkezve. — Az esküvőnkön akár prímás is lehettél volna, jóllakhattál volna, bankókat ragasztunk a homlokodra, szilvapálinkát csurgatunk a torkodba, ha esetleg berúgsz, még az á- gyat ts megvetjük. Olyan finom tollas dunyhával... De így, tudod milyen ágyat vetünk neked? Talán már tudod is. Föld-ágyat. Föld ... fotót köhögés fogta el. A hegyek mögül tompa lövöldözés hallatszott. Csak sortüz, és semmi. A német abbahagyta a nevetést, a gépfegyverre mutatott, és kétségbeesetten, könyörögve szűrte ki a fogat között: — Ich schiesse nicht. — Még nem lőttél? Ojonc vagy még. Nem baj, lőhetsz még, akár rám is. — Ich spiele nur Geige. — A német megfordult, áthajolt a korláton és hányt. Joio már figyelemre sem méltatta. Keresztülvágott Chríben Su- hava házikójáig. Ott már várta Mackó szomszéd. A németet nem említette egy szóval sem, mert érezte, hogy valahol nagyon is érintették a történtek. Sűrűn esett. Eltakarta az egész égboltot. Máskor ilyenkor sütött a nap, most azonban a sugarait elnyelték az ólmos felhők. Joio a malom völgyén jött vissza. Nem akart találkozni a fiatal Hel- muthtal a hídon. A völgy közvetlenül a falunál .ért véget. Amikor kiért, Mackó kertjében egy csomó embert látott. Köztük rengeteg németet is, de a fél falu is ott volit. Ez épp kapóra jött neki, legalább észrevétlenül elvegyülhet az emberek között, és senki sem tudja meg, hol járt. Előbb csak be a- kart olvadni a tömegbe és eltűnni, mint a kámfor, de aztán a kíván csiság legyőzte. Mint a kutya, lerázta vizes haját, elvegyüli az emberek között, hogy lássa a cirkuszt. Egy német állt a gödörben és ásott. Előbb csöndben elnevette magát, mert valóban komikusnak tűnt fel előtte az, ahogy az az ember egy kézzel birkózik a nyú lós-tapadós göröngyökkel. De amikor meglátta, hogy annak az embernek valami piszkos rongyokba van bu- gyolálva a keze, és a rongyokon át üt a vér, ajkára fagyott a mosoly Amikor pedig a német felé fordult, kővé dermedt, mert abban az ártal lan gyermeki arcban felismerte Hel muthot. „No barátom, úgy látszik te már nemigen veszed kezedbe a vonót" — szúrt szívébe a fájdalom. — Miért ássa azt a gödröt? — kér dezle a mellette álló Anöi Metodikát — Magának. Tincseiből apró cseppek hullottak kabátja ujjára. Áthajolva a korláton még látta Hel muthot, és rosszul lett az egésztől Kiverekedte magát a körből, és mint kődarabok, koppanlak a tudatában a falubeliek megjegyzései: „Belelött a kezébe.“ „Megnyomorította az ujjait.' „Nem akart harcolni.“ „Inkább magába lőtt, mint másba!“ „Hm... Ügy is elegen vagyunk. Eggyel több vagy kevesebb ...“ Odahaza csaholással üdvözölte a kutya. Előbb felugrott a mellére, de aztán leült és a lábát, majd a lapoc káját vakargatta. Mackó kertjében eldördült a sortüz Németh István fordítása
