Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-17 / 16. szám

* ♦ COLETTE NYUGTALANSÄG gye, azt mondták neked, hogy amíg távol vagy, én magányosan élek, a bánat és a hűség magányában, s sze­memben türelmetlenség és várakozás pi­lleg ...? Ne higgyed! Nem vagyok egyedül, hűséges sem vagyok. Bs nem te vagy az, xktre várok. Ne berzenkedj! Olvasd el ezt a levelet, ilvasd végig! Szeretek ellenszegülni neked, Imikor távol vagy, és semmit sem tehetsz ellenem, csak ökölbe szoríthatod a kezed, vagy összetörhetsz egy vázát... Szeretek neked így ellenszegülni, veszélytelenül, s szeretlek a távolság ködében egészen ki­csinek, ingerültnek, ártalmatlannak látni, mintha kutya lennél, én meg cica, ott fenn i fán... Nem is várlak. Ugye, azt mondták ne­ked, hogy én, mihelyt a nap kel, sietek széttárni az ablakom szárnyait, mint azo­kon a napokon, amikor idelent sétáltál a asorban az erkélyem lábáig üldözted hosz- szú árnyékodat? Hazudtak. Ha sápadtan. kissé még az álom kábulatában felkeltem ágyamból, nem azért keltem, mert lépteid visszhangja hívott... Milyen szép a szőke néptelen fasori Egy száraz ág, egy szal­maszál sem áll száguldó pillantásom út­idba, és árnyékod kék vonala sem járja már a szűzi homokot, amelyet csak a ma­iarák apró karmai karcolnak. Csak éppen vártam ... Azt az órát, a nap első óráját, az én órámat, amelyet nem isztok meg senkivel. Te csak annyi időre kóstolhattál bele, amennyi kellett, hogy fö­ladjalak, s elragadjam tőled azt az üdesé- get, azt a harmatot, amely rád pergeti az iton a mezőkön át és magunkra zárjam a zsalukat... Most a hajnal csak az enyém, ís csak én ízlelem egyedül, rózsaszínben, gyönyörben, mint érintetlen gyümölcsöt, a- nelyet az emberek a fán hagytak. Ezért a hajnalért válók meg a párnáimtól és az ál­maimtól is, amelyek néha nemcsak az e- hyémek, hanem a tied is... Látod-e? Alig ’bredtem, máris elhagylak, elhagylak, hogy háruljalak... Megmondták-e azt ts, hogy déltájban né­ha mezítláb lemegyek a tengerig? Megles­ek, ugye? Bs jeldicsértek előtted, hogy nagányom elutasító és makacs, s hogy cél nélkül és némán járok jel-alá a jövényen sajnáltak ts, ugye, amiért lehorgasztott jö­vel bolyongok, majd tekintetem hirtelen fürkészővé élesedik s feszülten les... mer­re? ... hová? ... Kit keresve? ... Ű, ha most hallhatnál! Ha hallhatnád, mint kaca­gok, olyan kacagással, ahogyan te sose hal­lottál kacagni. Hiszen a jövényen, amelyet í hullámok fodroztak fel, nyoma sincs már ________ a te játékaidnak, szökdeléseidnek, ifjú he­vednek, nem hallani a szélbe fúló kiáltá­saidat, és karod csapásat sem törik meg már a dagadó hullámok egyenletes csigá­ját, amely előbb jelágaskodik, aztán meg­hajlik, jelgöngyötödik, mint egy átlátszó zöld levél, és végül elenyészik a lábam előtt . . . Téged várni, téqed keresni? Nem. itt nem ihol semmi nem őrzi emlékedet. A tenge’ nem ringatja a bárkákat, a sirály, amely u hullámok tarajára kapaszkodva halászol' és szárnyalt verdeste — elröpült. A vörös szikla, amely úgy hasonlít az oroszlánra, ibolyaszínűen hosszabbodik meg az ostrom­ló vizek alatt. Lehetséges-e, bogy te szeli hitetted meg ezt a néma oroszlánt, mezte­len talpaddal tiporva fejére? Ez a homok úgy ropog, mikor megszikkad a nap hevé­ben, mint az égő selyem, amelyet te elta­postál és feltúrtál — lehetséges, hogy ma­gába szívta volna a tested illatát és a ten­ger sós páráját? Ilyen kérdéseket ismétel getek magamban, mikor delente kint sétá­lok a fövényen és hihetetlenül lehajtom a fejem. Néha azonban hirtelen hátrafordu­lok és körülnézek — mint a gyerek, akit megijesztett a mese, amelyet sajátmaga ta­lált ki. Nem, nem, te nem vagy itt — csak megijedtem. Azt hittem hirtelenében, hogy itt talállak, azzal az arckifejezéssel, amely olyan, mintha el akarnád rabolni a gondo­lataimat ... Féltem... Nem, nincs itt más, mint a sima föveny s úgy ragyog a lábam alatt, mintha valami láthatatlan láng vetné rá sugarait, pedig semmi, csak a gyöngyházszínü halacskák — kiszökdelve a homokból, visszahullva. Ismét előbukkanva — ezernyi csillogó csip­kével verik ki a homokpartot. Még csak dél van. S én egyre bántalak téged, a tá­vollevőt. Befutok a sötét szobába, ahol a kék napfény játszik a fényezett asztal tük­rén és a barna szekrény hasán; üdeségébe a pince és a gyümölcsösben illata kevere­dik, mert almabor forr a kanosában, és ma­roknyi eper hever egy árva káposztalevé­len... Egy teríték van csak az asztalon. Velem szemben az asztal másik oldala úgy csil­log, mint egy tócsa. Tudod, most már nem teszek rózsát a tányérodba, ahol reggelen­ként találtad lagymatagon. Feltűzöm maga­san a mellemre, közel a vállamhoz, s csak el kell kissé fordítanom a fejem, hogy az ajkamat simogassa... Milyen nagy az ab­lakI Te félig mindig eltakartad előlem s én mostanáig sose láthattam a klematitis csüngő virágjainak halványan mályvaszínű visszáját. Csendesen, nagyon csendesen dúdolgatok magamban... A legnagyobb eperszem, a legfeketébb cseresznye most nem a te szá­jadba, hanem az enyémbe olvasztja gyö­nyörét. Te úgy megkívántad mindig, hogy én neked adtam őket, nem gyengédségből, hanem csak jólnevelt illendőségből. Előttem az egész délután, mint valami menedékes függőkért, amely fönt még ra­gyogó fényekben úszik, de az alján már a bizonytalan, tószínű estébe merül. Ez az az óra — elmondták neked? —, amikor bezárkózom. Féltékeny begubózás ez, ugye? Kéjes és keserű merengése a magányos szerelmeseknek? Honnan tudhatnád? Mi­lyen nevet adjak az árnyaknak, amelyeket dédelgetek? Miféle tanácsadók sürgetnek? Bs meg mernél-e esküdni, hogy álmom a te arcod vonásait viseli?... Kételkedj csak bennem, te, aki rajtakaphattál, hogy kűny- nyezek és nevetek, te, akinek minden pil­lanatban csak csalódást okoztam, te, akit — mialatt csókollak — csendesen így szó­lítalak: „Te idegen!“ Mire leszáll az este, elárullak. De éjsza­ka találkozóra hívlak, s a telihold a ja tö­vében talál rám, ott, ahol egy fülemüle tu­lajdon hangjától megrészegedve oly mámo­rosán énekelt, hogy nem hallotta sem a lépteinket, sem a leheletünket, sem akado­zó szavainkat... Egyetlen napom sem em­lékeztet az előzőre, de egy holdvilágos éj­szaka csodálatosan hasonlít a másik hold- világos éjszakára... Hát száll-e már szellemed a téren át, a tengerek és a hegyek fölött a találkozóra, ahová hívlak, a ja tövébe? Bn úgy jövök vissza, ahogyan ígértem: kissé támolyogva, mert ha hátrahajtom a fejem, hiába kere­sem a kart, amely támaszt nyújt... Hívlak, mert tudom, hogy nem jössz ... Lehunyt szempilláim alatt játszom a képeddel, meg­szelídítem tekinteted színeit, a hangod csengését, kedvem szerint nyírom a haja­dat, szájad metszését finommá teszem, s éleseszüvé, derűssé, élnézővé és gyengéddé varázsollak: megváltoztatlak és megjavíta­lak ... Megváltoztatlak ... Porcikánként és aztán egészben, még a neved is megváltoztatom, amelyet viselsz ... Azután elmegyek, lopa­kodva, szégyenlősen, könnyedén, mintha ve­led léptem volna a ja árnyékába, s egy Idegennel távoznék ... Varannai Auxétl fordítása Dolán György: Illusztráció (tusrajz) SÖTÉT FHep István: Illusztráció (tusrajz) Kipukkadt az imbolygó felhő az égen. Hidegsége most szállingózott szerte a sokarcú, mohalepte falvak fölött. Az emberek is érezték, hogy rájuk telepedett valami, mellük re- dőire, mint drótokra, a fecskeraj. Egyszeribe nehéz lett a lélek. Az ut­cán alig-alig mutatkozott valaki. Ha nagy ritkán ttt-ott előkerült egy em­ber, az behúzott nyakkal, sietős lép­tekkel ment dolga után, nem tekint­ve se jobbra, se balra. Az asszonyok, ha át Is szaladtak a szomszédba, meggörnyedve, sietve tértek haza, gondosan betéve maguk mögött az aj­tót. Mint egy megfagyott göröngy, úgy hevert a domb alatt a falu, rit­kán mutatva az élet parányi jeleit magáról. A szobát a szünkén csüngő égbolt tói csak egy szalmatető választotta el. Az ember, aki mozdulatlanságá­val hasonlított a ház néhány bútor­darabjához, szívesen beléhajított vol­na keserűsége kellős közepébe egy fadarabot. Hej, ha az is szétrebben­ne, mint a fecskeraj szokása ilyen­kor. A feketére mázolt „csikőmasi- na“ tűzszemeivel ingerülten bámult a sötétbe, melyet az Idők kezdetétől szeretne már felgyújtani. A ház bel­sejének azonban a tízed részét sem világították meg a tűzszemeik. Arrébb a cigaretta bóbiskoló parázsa mint­ha hozzánőtt volna a ház gazdájának kezéhez, aki meggörnyedve a széken, lehajtott fejjel csizmája orrára me­redve ült az asztal mellett. Az aszta­lon egy savanyú színű kancsó félig borral telve. Nem ízlik már a bor sem, akár az élet Ilyen tájban. Kezét néhányszor végigjártatja borzas üs tökén. Kint a szekérnyomokban még hártyákban áll a víz, vékony jégré­teg szövi be, de az úton, az udvar­ban, ahová lép az ember, sarat kell taposnia. Január Is elmúlt már, s a télnek még hűlt helye. Volt ugyan már valami az idén, de az Is csak mutatóba jött. Eltakarodott, mint a tisztátalan lelkű ember. Á... ördög se látott még Ilyet. Azaz, hogy ő igen, mert az ott van mindenütt, a hol valami rossz kerül napvilágra, csakhogy gonosz praktikáival szomo- rítani tudja a szegény ember szivét. — Ej, de van is cimborája bőven e- zen a világon...“ — vetette a tűz szemére nagy keserveit az ember, de az csak egykedvű duruzsolással hu­nyorgott tovább a sötétség egyre mé lyülő szakadéikai felé. A nehéz ködből, hidegségből gyúrt Idő készült leszakadni és beropipan- tanl a háztetőket... Molnár Imre A FOLYÖCSKA A szertelenül cseperésző eső, a hirtelen jött és hosszan tar­tó olvadás végül is meghozta a maga eredményét. A kisváros esernyők alá bújt népe nem ismert rá a folyócskára. Messzi­ről kifutópályának vagy betonútnak tűnt. Közelről nézve a víz sarkait és a part menti felszínt borító asztagpomok is feltűnő hasonlatosságot mutattak a fenti dolgokkal. A keskeny híd, melyre nemrég szögeztek új fakorlátot, szin­te lebegett az ár tetején. A közepén megállva a felcserepedett folyócska szinte vonzza az embert, hogy lépjen és sétáljon e- gyet a földszínű vízpikkelyeken. Távolabbról tisztán látni a sötét színű csíkot, amely az eredeti medret mutatja melldön­gető büszkeséggel: „Lájátok, ennek az egésznek én vagyok a szerzője, belőlem nőtt az ár. Ez a barnaság, amely a széles víztömegből a legsötétebb a hegycsúcsok magasságát idézi. Nem messzi, a város szélén kanyargó autóúttól, melyet szintén bekerített az ár, hosszú rétek lapulnak a víz alatt. Nyaranta gondtalan napozó-fürdőző tömeg lepi el, a folyócs­ka partjait. Beleképzelni őket a dermedten lúdbőrző vízbe... persze jön még újra a nyár, de addigra mindenki elfelejti, hogy van más arca Is a folyócskának.. A réten egy kapufát támaszt könyökként a vízből kibukka­nó ferde felsőléc Hol a játék, a gyermekhad? Valahol ásító, elsötétült szobasarkak nyújtanak neki menedéket. Olyan ez, mint a rémuralom: „Minden szó, minden hatalom az enyém, csak az enyém!“ — suhogja, mormogja a vízen szánkózó szél, nyelven a folyó. Persze vannak hegyek is a környéken, me­lyeknek sziklahomlokát nem érintik az ár „messzire érő kar­jai“, hártyás újjal, s melyekről jómaga semmit sem tud. U- gyan ki Is merné azt az Igazságot az orrára kötni? Csak a rét sarkában álló, nyári Időben tehéncsordának delelőül szolgáló karám örül a víz átkaroló mozdulatainak. Bár eléggé nemtö­rődöm fajta, de legalább lefürdi a nyár hevét, a meggyűlölt tehénszagot és a pásztor emlékét. A feledéssel, a víz elmosta emlékekkel a korhadás is előbb beközönt majd. De kinek van kedve erre előre gondolni? A folyócska melletti utcákon csoportokba verődött asszo­nyok mondják a maguk Igazát. Nem télnek az ártél. Újságol­ják egymásnak a híreket, beszélnek a deszkadarabokról meg a szalmakötegekről, amit a víz sodort, ki tudja honnát magá­val. „Egész biztos, hogy valami ház vagy istállótető volt.“ — hagyja helybe valaki. „A tetőt elsodorja, a falakat meg, ha nem voltak erősen rakva, ledönti, szétmállasztja...“ Az ár egyre nő. A keskeny hidat már megemelte és lejjebb sodorta, csak egy öreg fűz törzse akadályozta meg, hogy e- gészen el ne sodorja magával. Az új korlát oldalra fordulva lebeg a vízen. A folyócska a mesebeli gömböc éhségével te­kint maga köré. Nyelni szeretné ezt a megriadtan bátorságot mímelő, gyá án hősködni akaró még szennyésebb áradatot, amely partjai mögött szitkozódik, s pincéi, kertjei elnyelése miatt őt átkozza. A parton állva várom, hogy az első elnyelt áldozat, az első vízbe fúlt hírével nyargaljon elő a szél. A víz tükrén már ar­cát, az esőcseppek építette tornyokban szemét látom felbuk­kanni. Az ár egyre nő. A víz már a fának is torkig ér. Beszélni sem tudnak már, csak nagyokat bólintanak zöldelleni készülő koronájukkal a törzsüknél összehordott igazságokra. ■"T ► /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom