Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-20 / 8. szám
10 f|l8Eíg ANTON BÁLÁZ IAz alábbi részletet a szerző tavaly megjelent A múlt árnyai című regényéből fordítottuk le. A regényben a fiatal szerző dokumentumok alapján azokat az eseményeket dolgozza fel, amelyek a döntő februári napok előtt és alatt befolyásolták az emberek életét, s amelyek hűen tükrözik az emberekben élő évszázados vágyat. Persze, mint ahogy az alábbi részlet is mutatja, a győzelem azonban nem hullt magától az emberek ölébe.] Üveget és négy poharat halászott elő a kredencből. Kettőt szlnültig töltött, a másik kettőbe pedig csak cseppecskét, hadd emlékezzenek a fiúk is erre a napra. Az asszony épp akkor tette az asztalra a vasárnapi ebédet, amikor valaki erősen megkopogtatta az ajtót. Megrezzent, nyugtalan lett: régi világ íratlan törvénye falun, hogy vasárnapi e- béd alatt még a szomszédok sem zavarják egymást. Nem illik Ilyenkor jönni, bármilyen sürgős is a dolog. Letette az üveget, de arra már nem volt ideje, hogy kimondja: beljebb, nyílt rögtön az ajtó és Beiio már ott állt a küszöbön. Belehunyorgott a szürkeségbe és megkérdezte: — Otthon vagy, Jozo? — Otthon. — Kerüljön beljebb, bátyó! — szólt az asszony, ő pedig érezte, hogy mennyire átjárja a hideg februári levegő, s hogy a keze szinte remeg. Beiio átlépte a konyha küszöbét, becsukta maga mögött az ajtót, majd az asztalra nézett, ahol már párolgott a tyúkleves. Elnevette magát, az asszony pedig: — Legjobbkor jött, bátyó! — Bizony nem éppen, drága lányom-... Hirtelen nagyon melege lett, megérezte, hogy Beiio bizonyára nem jó hírrel jön ebben az időben. Ügy látszik, még sem lesz az olyan egyszerű, mint ahogy hitte. Külö- ben sem tudta valahogy elhinni az egészet, még akkor sem, amikor a fagyos még pihenő rögöt morzsolta a tenyerében. Az e- nyém? — kérdezte. Ügy látszik, mégseml Beiio már mondta is a magáét: — Csak jojóhoz jöttem. — Hát akkor csak üljön le, bátyó — szólt az asszony és már húzta is a széket az asztal alól. — Nem, nem ülök le... gyere ki velem egy pillanatra az udvarra — mondta és már vissza is fordult, s indult az ajtó felé. Látta felesége meglepett, riadt tekintetét, megvonta a vállát és Beiio után lépett. Megcsapta a hideg, de kis idő múlva már forró hullám öntötte el. Beiio merőn, fürkésző tekintettel mérte végig, majd megkérdezte: — El van téve még a puskád? — Puska,... milyen puska? —De hiszen tudod, szólt Beiio ingerülten — a felkelésből való ... — Mi? ... Micsoda? — kérdezett vissza amaz meglepetten. — No, hát megvan vagy nincs? — Hát ... hát megvan, persze, hogy meg- vanl — bólintott végül is nyugtalanul. — Hát akkor miért nem mondod egyből... Veled aztán egy életre megvert a sors, nehéz veled szót érteni, Kleman. No, jó, hát akkor hallgas' ide: gyorsan öltözz fel, vedd magadhoz a puskát és gyere át a községházára. — A községházára? — kérdezett vissza, és érezte, hogy milyen meglepett képet vág. — Hát hová máshova? Mi van... te talán semmit sem tudsz? — Mi van, mi van? Van talán valami? — Perszehogy! Különben is, mi a fenének szednénk újra elő a fegyvereinket? — Hát akkor mégis igaz? ... gondolhattam volna. — Micsoda? Mit -tudsz? — nézett most Beiio meglepetten. — Hát... hogy visszaveszik tőlünk a földet... — Csak, ha engedjük. De most már nem adjuk. Ezért is hívtalak. — De . .. — Ne félj. nem leszel egyedül. — Nem, nem, csak ... csakhogy megrohadt a puska tusa, amikor azon az első télen a kőrengeteg között' hagytam. Beiio most is szigorúan végigmérte, de aztán mégiscsak elnevette magát. — Hát mondd, mit is csináljunk veled, Kleman? Hozd el úgy, ahogy van. Udvarra kell mennetek. — Udvarra? — Igen, át kell vennünk a csendőrlaktanyát és ahhoz tapasztalt férfiakra van szükség ... No, akkor igyekezz! Megforuldt és elindult az udvaron át az utca felé. Csak amikor már eltűnt Duricá- ék háza sarkánál, rázta meg a hideg. Visz- szaszaladt a házba. — Történt talán valami, jozo? — kérdezte riadtan a felesége — az egész tested reszket. — Csak a hidegtől, Aniéka... Azonnal mennem kell. — Most..,, amikor az asztalon az ebéd? — Azonnal... hiszen mondtam! — szólt türelmetlenül, mint ahogy az már jóságos természetéből tellett. — Hiszen épp most akartuk... — mondta az asszony és csendesen lehajtotta a fejét. — Majd. Aniöka .. . Majd később — mondta most megint nyugodtabbarr és megfogta, de azonnal el is engedte meleg könyökét. — Hát mi is történt tulajdonképpen? — kérdezte még az asszony, de ő már nem szólt semmit, mert lényegében maga sem értette egészen a dolgot. Igaz, a bányában már pénteken is sok mindent összebeszéltek, de akkor tele volt a feje azzal, hogy mi minden vár rá odahaza, így aztán valójában nem is tudott odafigyelni. Csak ez a tábla, az az áldott föld járt az eszében. És most? Beszaladt a szobába, magára kapta a kabátot, sálat a nyakába, vállára felöltőt, kucsmát a fejébe és gyorsan visz- sza a konyhába. — Készíts valami harápnivalöt gyorsan a zsebembel — mondta az asszonynak és kiment a behavazott udvarra. Gyors tekintetet vetett az istálló felé vezető részére. Csak a tehénlepények vezetnek a fehér hóban az istálló felé Hát már soha sem lesz ebből egy rendes tehetős gazdaudvar? Hiába nyfitték halálra magukat az apja meg az anyja is? Hiába vergődött el a bátyja a tenger mögé, hiába veszett oda az ólom- bányába, minden hiába való? Az én fiaimból sem lesznek gazdák, emberek, akikben az egy kis tisztességes megélhetés mellett még legalább valami tisztelet is él a világ iránt? És én pedtg már azt hittem, hogy minden rendben, hogy győztünk, hogy még iscsak sikerült győznünk. . . Most már szivében a félelem tüskéjével újra csak eszébe jutott az egy hónappal ezelőtti nap, amiyor a vonatról hazamenet Jakab megállította és azt mondta, hogy jöjjön át este Beűóékhoz. Fontos. Éppenhogy csak kinyitotta az ajtót Benónál. már mondták is: Akarsz egv részt a püspöki birtokból? Még magához sem tért, már vonszolták is az asztalhoz és mutatták a térképet a parcellákkal, Jakab pedig magyarázta, hogy összesen ötvennyolc parcella van. A majoriak ötvenkettőre tartanak igényt, e- zért aztán téged odatettünk a többiek közé a maradékra. Partizán voltál, ültél 's, ha akarod, ráírunk erre a kettőre, ez körülbelül kiteszi azt a négy hektárt, amit igényeltél. Sokáig nem szólt semmit, mert nem tudta levenni tekintetét a térképről. És ha a szeme odatapadt, hogyan szakította volna el a gondolatait?! Közben Beiio tovább beszélt: A földekért járó ár elfogadható, másfélévi termés terményben. Fizetni akár tíz év múlva is lehet, hát mit gondolsz, Jozo? Ekkor végre megszólalt: Azt könnyen kifizetem. Akkor rendben van, írd be a jegyzékbe, Stefan, Hát így volt. így lett az övé a föld és két napja már a tulajdonában volt: kimérték, beírták a kataszterbe. Jó termékeny föld, a legjobb minőségű, ami megfelel répának meg búzánaík iS. Meghozza a hektáronkénti tizennégy mázsát is, nem úgy, mint az ő kövecsese a hegy alatt, ahová Záhumensky lassan mindüket kiszorította. Talán egy kicsit drágább lesz, gondolta akkor, de három éven belül mindenképpen kifizeti. Milyen örömmel ballagott hóna alatt a karókkal, olyan volt mitha berúgott volna. No, nem mintha ivott volna, ivott a bányából jövet, sőt még a mérnökkel is, de... Milyen rendes ember Is volt az a mérnök és a többiek is, egyre csak azt mondogatták: Az olyanok, mint te, megérdemlik. Még az apjára is emlékeztek sokan, sőt a bátyjára is, és akkor ő hirtelen kimondta: Az én fiaimnak már nem kell a nagyvilágba menni kenyér után. Aztán erre ittak is, és sok minden az eszükbe jutott, úgy, hogy amikor az utolsó szál karóval a kabátja alatt hazakerült, nagyon megszerette a feleségét, mennyi, de mennyi terv járt az eszükben reggelig. És akkor az asszony: JoZo, most már akár többen Is elférnénk együtt, többen is megélnénk a családban, és amikor ő azonnal kapcsolt, belesúgta a fülébe: Hiszen valaha te is akartad, hogy egy kislányunk is legyen, emlékszel rá? Már hogyne emlékezett volna, azon az éjszakán minden az eszébe jutott, körbeszaladta képzeletben az egész világot, marokra kapta akár a rögöt. Nem, most már nem engedi. És akkor itt van, ni! XXX ... És akkor is a föld miatt volt.., és akkor is az Udvar felöl jöttek... Ezért Beűo rögtön így: előbb Udvarra megyünk, de ehhez férfiakra van szükség I A keze lecsúszott a puskatusra, aztán a kéz megérintette a vasat és ez a kéz egyszerre fér fi keze volt, olyan férfi keze, aki képes megvédeni, amit kapott Képes leszek rá? Tudta, hogy szavakkal ezt nem lehet kifejezni. És akkor ő, Kleman József is kilépett a fagyos hideg februári napba. Forította: NÉMETH István Dénes György versei MINT A SZÉP LEPKE Azi égboltról lepattogzott már kék szemed zománca, mint megfakult, sarokba rejtett vázádról ifjúsága. A múlt hebeg, a múlt kiált s jajnak is vélheted, körénk sűrűivé hallgatnak az ágak velem, velem, veled. Elkárhozunk? Bolond beszéd, csak porrá válunk, mint a szép lepke, ha befonta egét röpte arany szalagjaival. A földön tovább csillagzik az éj, kalász zizeg, csapong a dal, a tárt világban fiatal szivek gurulnak szerteszétt CSAK PÁR VIRÁGGAL LEIT SÖTÉTEBB Köd gomolyog a fák alatt, a fák alatt kihűlt az élet, csak pár virággal lett sötétebb, de erről szólni nem szabad. Hallgatni kell: belül a táj a lélek tükrén felragyog, kívül a föld halott, halott, nyűgözi rettentő szabály. Ott jártunk /nem tudom mikor] a bokrok szegte út porában, habszegfü illegett a nyárban s vígan fütyült minden bokor. UTAT SÖPÖR A SZÉL Szél, szél, de milyent Zubog, mint fedő alatt a víz, Üzekedik, sóhajtozik, utat söpör földön, égen. Söpörjön utat bennem Is vágyaim decemberében, fürösszön jégikrás vizében, hiszem, lekével fölhevít. Csapdnssa arcom, homlokom, korbácsolja hátam, mellem, kényszerttsen énekelnem ez az erőszakos rokon. nm
