Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-30 / 5. szám
8 DM Judit és a Kékszakállú szerepét az egyik szereposztásban Nyina Tyerentyeva és Georgij Szeieznyov énekli. A hódító Kékszakállú A moszkvai Nagyszínház hatalmas színpadának két melléktermében különféle díszletek körvonalai homálylanak. Az egyiken a felirat: Budapest, 1971. E kulissza a moszkvai Nagyszínház budapesti vendégszereplésére emlékeztet. Ugyanabban az időben a Magyar Állami Operaház társulata Moszkvában vendégszerepeit és előadta Bartók Béla A Kékszakállú herceg vára című operáját is. Most a moszkvai Nagyszínház művészeinek előadásában kerül műsorra a XX. századi operairodalom remeke. Az előadást Miké András, a budapesti Operaház főrendezője, Ferencsik János az Operaház nyugalmazott főzeneigazgatója és Forray Gábor vezető díszlettervező közreműködésével vitték színre. Amikor lassan felgördül a függöny, a színen az éj sötétjébe burkolózó ódon vár látható, falában hét vasajtó, amelyek az önfeláldozó szerelmes nő kívánságára egymás után tárulnak fel... A múlt év végén az alkotás megkezdte útját a szovjet operaszínpadokon is: bemutatták a rigai Opera- és Balett Színházban, majd a moszkvai Nagyszínházban. Judit és a Kékszakállú szerepét itt olyan neves művészek ének llk, mint Irina Arhipova, Jelena Obrazcova, Jevgenyij Nyesztyerenko. A zenekart a moszkvai Nagyszínház vezető karmestere Jurij Szimonov vezényelte. „Bartók e művét régóta ismerem — mondja Arhipova. — A Magyar Állami Operaház felajánlotta, hogy vegyek részt a zenedráma budapesti előadásán. Sajnos, akkor nem tudtam elfogadni a meghívást, most azonban nagy örömmel hallottam, hogy az opera nálunk is színre kerül.“ Az együk próba után Mikó Andrással beszélgettünk: „Kimondhatatlanul boldog voltam, amikor megtudtam, hogy Moszkvában is bemutatják A Kékszakállú herceg várát, és engem kértek fel a megrendezésre,“ — emlékezik. — A Nagyszínház köztudomásúan igen tekintélyes együttes és viszonylag ritkán hív meg külföldi rendezőt. Ezért megvallom, nagy felelősséget éreztem, hogy Bartók egyetlen operáját méltóképpen állítsam színpadra a Nagyszínházban.“ Ma már tudjuk, hogy a közönség és a kritika egybehangzó véleménye szerint a magyar vendégművészek kitűnően megbírbóztak a feladattal. A szovjet zenekedvelők számára, akik Bartóknak számos szimfonikus és kamaraművét hallották már, izgalmas felfedezés az opera. A Kékszakállú bemutatója — mint egy szovjet zenetörténész emlékeztet rá — fél évszázados ismeretlenség betetőzése, hiszen Bartók Béla már 1929-ben nagy sikerre) vendégszerepeit a Szovjetunióban. „A Nagyszínházzal való kapcsolataink immár hagyományosak és termékenyek — folytatja Mikő András. — A szovjet és a magyar művészek több alkalommal működtek közre kollégáik előadásain. Ennek legfrissebb példá ja, hogy beszélgetésünk idején Jnrij Szimonov Budapesten vezényelte a Carment.“ J. Nyikolin Mikó András Jelena übrazcovával és Irina Morozova rendezővel _______ Húszéves az Irodalmi Szemle. Sőt, már több is néhány héttel, hiszen az első száma 1958 utolsó negyedében látott napvilágot. Aki gyűjtötte, beköttette a két évtized alatt megjelent Szemléket, annak a könyvtárában jelentős helyet foglalnak el a polcon És nemcsak ott. Az irodalmi életben Is. Nem kevés az, amit vállalt, amit elvégzett, amit végez az Irodalmi Szemle. Szocialista nemzetiségi irodalmunk nélkülözhetetlen fóruma, szervezője, tehetségek, egész nemze dékek nevelője, kibocsátója, önismeretünk gyarapítója, más irodalmak közvetítője, anyanyelvűnk védelmező je. Értékteremtő és értékrendszer alakító műhely. Nem beszélve arról, hogy egy olyan olvasóközönséget kapcsolt be széllé mi életünk vérkeringésébe, amely negyven évig nem vehetett a kezébe Itteni magyar irodalmi folyóiratot mert „— e meghatározás tényleges zi, hogy a szám megközelítette vagy elérte egy jó irodalmi folyóirat szintjét. Bosszantják őt is, mint minden szerkesztőt, a nyilvánvaló szerkesztési baklövések, nyelvi és nyomdahibák Is, amit Varga Imre mond: megszei- vezik a számot, és a beválogatott anyagok nem férnek el, torlódnak, elhúzódik a tördelésük, vagyis akadozik a folyamatosság. A fölragasztott lapok száma kilencvenhat, a kész összeállítást kell megbontani, ha nem fér rájuk. Éppen ezért jó lenne, ha néhány oldallal bővíthetnék folyó! ratunk terjedelmét, — Én akkor sem örülök, amikor megtervezünk egy számot, és a fölkért munkatársak nem végzik el idejében a munkát. Egy koncepció teljessége kerül veszélybe — mondja Tóth László. — Örülök, amikor a lehető legkövetkezetesebben sikerül megvalósítanunk eredeti elképzelésünket. és az olvasó visszhangja igazolja. hogy elértük célunkat. Imre, mivel sem ők maguk, vagyis a szerkesztők, sem pedig a szerkesztő bizottság, melyet írók alkotnak, nem tudja felelősséggel megítélni, értékelni a beküldött tudományos jellegű írásokat. A kapcsolat elősegítené, hogy a lap még inkább a közgondolkodást képviselje. Az Irodalmi Szemlében gyakran jelennek meg fordítások, elsősorban a szlovák és a cseh Irodalomból. Ojab- ban és ezt örömmel állapíthatjuk meg a szerkesztőkkel együtt egyre többen fordítanak nálunk más nyelvű irodalmakból Is, oroszból, lengyelből, spanyolból, angolból például, ami — sok más pozitívum mellett — hozzájárul világirodalmi tájékozódásunk fölerösí téséhez. Irodalom és olvasóközönség nem fejlődhet, nem gyarapodhat ön magába zártan. A szerkesztőség egyik célja: fordítókat neveint; többet kö zölnl a világirodalomból, olyan anyagokat természetesen, amelyek bennün két is gazdagíthatnak. Éppen ezérl HÜSZÉVES AZ IRODALMI SZEMLE Látogatás a szerkesztőségben . értelmében — ez ideig még nem is volt,“ mint Fábry Zoltán írta „Ideje már bizony“ című lapindító cikkében. Az Irodalmi Szemle 1972 óta a Madách kiadó lapjaként jelenik meg, addig a Szlovákiai írók Szövetsége adta ki. Példányszáma 3 500—4 000 között mozog, a havi megrendelések szerint. Érdemes megemlíteni, hogy a tájszámokból 1000—1500 példánnyal több fogyott el, néhány önkéntes lapterjesztőnek is köszönhetőn. Az olvasók 80 százaléka előfizető; sajnos, hogy a lapárusokhoz még ma is talán a Szemléből érkezik a legkevesebb, mindössze két-három példány. így aztán gyakran gondot okoz a lap beszerzése, még az előfizetőknek is, ha valamelyik számból több példányra van szükségük. Remittendája nincs a Szemlének, vagy ha van Is olykor, elenyésző. Irodalmi és kritikai folyóiratunkat Komáromban (Komárno) nyomják, 1977-től jobb minőségű papíron és a korábbinál szebb köntösben jelenik meg, tetszetősebb a tördelése is. Viszont általában ugyanannyit késik, mint a múltban. Fölösleges mondanom. ezt a régi szépséghibát ideje lenne már eltűntetni, lassan a 2000. évben járunk, és félő. hogy az irodalmi lapok közül a Szemle hagyja el utolsóként ezt az évezredet, ha nem javul e téren a helyzet. Örökös beszédtéma ez a szerkesztőségben ts. amely olyan, mint minden szerkesz tőség, ahol nem az a fontos, ami a szobákban látható, található, hanem az. ami a lapban. Az Irodalmi Szemlének tíz éve Dtiba Gyula a főszerkesztője, két költőnk, Tóth László> és Varga Imre pedig a szerkesztője. És aki az első pillanattól, tehát húsz éve a szerkesztőséghen dolgozik: Sára asszony, azaz Friedmann Sarolta, aki — Duba Gyula szavával élve — eszményi titkárnő és gépírőnő egy személyben. Pedig már túl van a nyugdíjkorhatáron. Tőle szokták megkérdezni a külső munkatársak, ha csak őt létiák a helyiségben: — Nincs itt senki? — Én most még véletlenül sem véthetnék ilyen hibát — amiért persze sohasem haragszik Sára asszony —. mert „benn vannak“ a szerkesztők. és a főszerkeztő is. Első kérdésem hozzáluk: — Mikor örülnek, és mikor nem? Duba Gyula akkor OrOI. ha úgy érA munkatársakkal kapcsolatban szó esik a „hátországról“, amelyről kevesebbet beszélünk, noha mindenki elvárja, hogy a szerkesztőség jól szervezze meg a számokat. Kevés a jó novella, az egyik szerkesztő vélemé nye szerint azért, mert a prózatrók nagyobb vállalkozásokba fogtak, regényeket írnak, a másik egy erős prö- zaíró-utánpótlás hiányáról beszél. És mintha az eddig legerősebb műfaj, a költészet is kevesebbet produkálna. — A Szemle Kritika-rovata évek óta gyengélkedik, nem olyan, mint amilyennek, gondolom, a szerkesztőség is szeretné. — Minden kezdeményezés elfárad — mondja Duba Gyula. — Itt van a Tollhegyen rovatunk, amelynek visszhangja volt. Most mintha fáradni látszana. Így vagyunk a kritikával, megkezdtük, aztán ... Nagyon el tudunk fáradni. Ezzel kapcsolatban tervezünk a márciusi számunkban egy olyan an- kétot irodalmunkról, amelytől azt várjuk, hogy megmozgatja kritikai gondolkodásunkat. — Véleményem szerint túlfoglal- koztatottak azok. akik kritikát is írnak — veszi át a szót Varga Imre, — Szétforgácsolődlk az erejük. Kezdetben nagy lendülettel művelik a kri tlkát, később nem képesek folyama tosan dolgozni. Kevés a kritikusunk Csak látszatra sok. — Érdekes jelenség — mondja Tóth László —, hogy elapadt a szépirodalmi művek kritikája, ugyanakkor meg növekedett a társadalomtudományi művészettörténeti munkákat recenzá 16, értékelő írások száma. Egyébként azok a tematikus összeállítások sikeresek. amelyeknek a témája benne é1 a munkatársakban: szellemi és ku) túrális életünk Időszerű, égető kér dései. Ilyenkor látjuk, hogy jő érzékkel tapintottunk rá egy-egy problémára. Köztudott az Irodalmi Szemléről, hogy nem csak Irodalmat, illetve irodalommal kanrsolatos írásokat miblf kál. A főszerkesztő úev fogalmaz hogy a Szemle heterogénebb, mint egy löl szerkesztett Irodalmi lap. nem csupán azért, mert öt frőnemzedéket képvisel, hanem azért is. mert — szemléltető a példa — még futurológiával foglalkozó dolgozatot Is közölt. Tő lenne szorosabb kapcsolatba kerülni tudósokkal, jegyzi meg Varga ugyancsak hasznosak azok a szálak, amelyek szlovák, cseh és több külföldi laphoz fűzik az Irodalmi Szemlét. A Slovenské pohladyval, a Rombold dal és a szlovák vtlággirodalmi folyó irattal lehetne gyümölcsözőbb a kap csolat, mint mondják vendéglátóim, akiknek, sajnos, hivatalból nincs lehetőségük arra, hogy külföldre utaz zanak, hasznosítható tapasztalatokat gyűjthessenek. Pedig jó lenne megteremteni ezt a lehetőséget a szerkesztőség számára, hogy jobban kielégíthesse a saját és az olvasók szellemi érdeklődését, erősítvén így is a népek közötti barátság szellemét. — ön, mint főszerkesztő, hogyan terjesztené a Szemlét? Mit mondana róla annak, aki semmit sem tud róla? „Ha valaki érdeklődik egyrészt a szlovákiai magyar irodalom szfnvona la, problémakörei és útkeresései, más részt a szlovákiai magyar nemzetiségi tudat kérdései és elméleti megfogal mazása iránt, olvassa a Szemlét. Meg jegyzem, lapterjesztők is vagyunk, szerveztünk néhány, előfizetőket to- borzó kampányt. A szerkesztők több Iskolát meglátogattak, volt olyan, hngv 100—150 előfizetőt szereztek.“ Hogy ezek közül hány lett a huszadik születésnapját ünneplő Irodai mi Szemle Igaz barátja nem tudjuk De azt igen, hogy sok értelmiségi köztük természetesen pedagógusok ímég magyar szakosok Is] figyelemre sem méltatják, sőt. egyesek nem is tudnak róla. holott ebből a rétegből lehetnének többen olyanok, akik más rétegekhez is el tudnák juttatni — Jó hozzáállással, okos szavakkal — az Irodalmi Szemlét. Téves vagy legá lábbis elavult az a szemlétet, hogy az Irodalmi Szemle csak a legműveltebbek. a „magas Irodalom“ iránt fogékonyak lapja. Ha nem is minden Írásával, a mostaninál jóval több ember lapja lehet. Ss így egy szép példa is a kultúra demokratizálásának folyama tában. Nem ünneprontó szavak ezek, már nem ts lehetnek, hiszen a szüle tésnaD utkn vagyunk. A kézfogások után a főszerkesztő és az egyik szerkesztő visszatér a kéz Iratokhoz, a másik szervezni Indul Értünk, nekünk dolgoznak. A következő számokban újra találkozunk. BODNÁR GYULA
