Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-23 / 4. szám
IM > % Egy liter borért Keresem a falut. A hagyományőrző, a régi falut, apáink, nagyapáink faluját. Nem találom. Nincs. Pedig a térképen még nagyon sok falu, község van föltüntetve. A régi falu, a Nagy Lajos-féle Kiskunhalom már nem létezik. Zsúptetős, hosz szúkás házak, szérűs udvarok, tehén-, lóistállós portát mér nem találok. Egy-két köcsög, korsó, festett tányér maradt csak a padlásokon, meg néhol rokka, szátva, köpülő — a kamra rejtett zugában. De ez Is már csak elvétve található. Az é- lelmes Ifjak, a városiak „kirabolták“ a falut. Elvitték őslsé- gét, a hajdani életformát idéző munkaeszközöket, használati tárgyaikat. Elvitték a múltat. Egy liter borért, öt-, tíz koronáért, vagy csak egy köszönöm szépenért kapható volt minden. Es a parasztember szívesen adta, sőt, az Idegen után dobta: „vigye, nem ér az a köcsög, mángorló már nekem semmit, csak a helyet foglalja a házban“ S nem értette, mire lesz Jó az a sok kacat a városiaknak, a fiataloknak, amelyet már ő sem tud, nem akar használni. Nem értette, és nem Is nagyon töródött vele. Egy volt a fontos: hogy nála ne maradjon, ne idézzen múltat, gyötrő, tépő, fájdalmas emléket. Palást (Pláétovce) községben kérdeztem egy hetven éves bácsikétól: — Hová lettek az agyagköcsögök, tányérok, korsók? — Volt vagy húsz Is belőlük, de egyszer gondoltam egyet, fölmentem a padlásra, lehoztam mind, darabokra zúztam és behánytam a patakba. Minek foglalja ott a helyett? Egy másik bácsíkának Is fölteszem a kérdést: — Jött a városból az unokám, elvitte mind egy szálig. A kemencére nem ül fel... A kétezer-száz lelket számláló Palást házalt, portáit úgy ö- lelik minden oldalról a hegyek, mintha valóban palástot vonnának a falu körül. Két patak-folyócska — a Korpona és s látva — találkozásánál a XIII. század derekán telepedhetett le az őslakosság, mert ebből az időből származik az első Írásos emlék a faluról. A falu krónikája azt mondja, hogy II Endre király egyik tisztjét hívták Palásti nevezetűnek, aki harcos bátorságáért kapta ajándékba a települést a királytól. Már akkor Is, akárcsak évszázadokon keresztül földművelő nép lakta a falut, akik emberfölötti munkával művelték meg a dimbes-dombos nehéz talajt, és természetesen pásztorkodtak Is a hegyi legelőkön. Igazi földművelő, paraszti életforma volt hát jellemző a falura évszázadokon keresztül — annak rendje és módja szerint. Aprócska házak, egyszerolyan Istállók, pajták, zsellér- meg cselédlakások, több urasági kastély- szerű hatalmas épület, látástól vakulástg munka... Apáról fiúra szálló kiszolgáltatottság ... Aztán egyszer csak főtt a front-, végigvonult a falun a borzalom.. Aztán eltelt néhány év, megkezdődött a szövetkezetesítés, megindult a közös munka ... Az asszonyok levetették a cifra pruszlikot, az „emberek“ a vászongatyát, többé senki sem födte be a háza tetejét zsúppal. A faekét, fa villát összevágták tüzelőnek, vagy szétáztatta az e^ö, a hó az udvaron. A sárral, lótrágyával Kieresztett „padlót“ valódi padló váltotta föl, a kemencére többé nem ült föl a macska, mert az nem adott meleget, nem sütöttek benne kenyeret, kalácsot. így a teknőre, teknőlábra sem lett többet szükség, a boltban vásárolta mindenki a kenyeret, tejet, vajat, s kiszorult a sajtár, a köpülő is a lakásból. Nem kellett már az agyagköcsög, a hatalmas méretű zsellértál sem, se a görgős korsó, amelybe még nem is olyan régen a legkisebb gyerek vitte az aratóknak a vizet. A guzsalyra, szátvára, rokkára sem volt már szükség, az új lakást senki sem akarta elcsú- fítan1 a rongyoskával, házi szőttessel. Ezzel együtt elmaradtak a népszokások Is. Minden, ami évszázadokon keresztül a falué a paraszt emberé volt Szinte hihetetlen, hogy napok alatt ellökte magétól ősiségét, szokásait hagyományait. Ami még imitt-amott megmaradt, ma már csak nagyítóval keresve lehet megtalálni, hosszas faggatózés után kitudakolnl. Nem szívesen beszél senki a letűnt világról. „Élő64 bizonyítékok Palást utcáit járom. Két kísérőm Is akadt: Oroszlány József és Veszély Mihály pedagógusok. A két lelkes tanító Időt és fáradságot nem kímélve a hatvanas évek végén összegyűjtötte a falu néprajzi hagyományait, és érdekes-értékes múzeumot hoztak létre. Az összegyűjtött anyagot az érdeklődők 1977 májusában láthatták — és több ezren meg ts nézték a hét év alatt —, majd kiszorult a régi kastély épületéből, és most a sportpályához tartozó épület egyik nedves, nyirkos szertárában kapott — állítólag — Ideiglenesen helyet. Állítólag, mert a hnb Illetékesei megígérték nekik, pontosabban • CSEMADOK vezetőségének, hogy rövidesen egy üresen maradt parasztházat bocsátanak a rendelkezésükre, ahol Illő környezetben újra megnyithatják a kiállítást. Az összegyűjtött tárgyak között nagyon sok értékes holmi található: szépen festett, kecses (vu köcsögök, kancsók, hatalmas zsellértálak, drótozott tálak, nagyoD szép kuglufsütő, faeke, saraglyatartő, szátva alkatrészek, bordák, nylstek, köpülő, rokka, teknőláb, |árom, favílla (kétágú egy darab fából elkészítve), cséphadaró... És szebbnél szebb ruhák, kendők, tökötök, hímzett párnák... Szép, szép minden, csakhogy a közel két év — amióta Itt áll halomra rakva a sok minden — jobban megviselte, tönkre tette őket, mint azelőtt az évtizedek, évszázadok. Már tegnap Is késő lett volna a gyűjteményt megfelelő helyre vinni. És úgy tudom, nem holnapra Ígérték a segítséget (I).- Hogyan folyt a gyűjtés? — kérdeztem a kísérőimet.- Egyszerűen. Kijelentettük a hangszóróban, hogy akinél még található Ilyen régi „ereklye“ az ekkor és ekkor tartózkodjék odahaza, elmegyünk érte. Volt aki előkészítette, letisztította a nekünk szánt tárgyakat, mások meg azt mondták, nézzünk körül a padláson, és amit taláíunk vigyük. Szívesen adta mindenki, Ingyen. Később hozzánk csatlakozik egyik kísérőm fia, az !f). Oroszlánv József ts Másodikos vevvészha Ugató. Tőle kérdezem: A macskák a iáslauáu kuporognak, nem a meleg kemencén — Egy mai húszéves számára érdekes ez a gyűjtemény? Téged érdekel, mond ez neked valamit? — Apám ereklyéknek nevezte előbb ezeket a tárgyakat, ruhákat ö ötvenkét éves, s ha neki már ereklyeszámba megy, nekem mégtnkább 0 még emlékezhet ezeknek a fölhasználására, velük folytatott munkára, de én csak a könyvekből, ftl- mekbó. ismerem azt az életformát, amelyekhez ezek a tárgyak kapcsolódtak. És bármennyire nincs is múzeum — kiállításiéi-' lege ennek az összezsúfolt gyűjteménynek, mégis tisztelettel, ha mondhatom fgy, meghatódva lépek be a szertárba. Minden tárgy, minden eszköz többet mesél, többet mond el nekem az akkori életről, mint bármilyen részletes elbeszélés. Meg az még kézzél fogható, szemmel látható valóság „Élő“ btzo nylték, gyökér a ml korosztályunk mélybe, múltba nyúló gyökere. S gyökerek nélkül mit ér a fa, mit ér az ember. Szánkázás - mezítláb Egy lőckerltéses, kis ablakos házat, portát pillantok meg Az eresz alatt fölaggatott kukorica sárgállik. A „fálájja“, a pitvar sárral van föleresztve, és ahogy a háziasszony, a hét venktienc éves Pásztor Erzsébet néni beljebb Invitál, látom hogy a mennyezet még gerendás A pitvarból egv kis boltív alatt a kemencéhez lehet (ütni, amelv szintén frissen van föl eresztve: kívülről belülről. — Az aprócska kemencenylláson úgy lehet csak bemászni mint macskának az egérlyukba: sehogy.’ De azért én valahogt mégis bebújtam gyertyával a kezembe és megtapasztottam a re pedéseket. Mikor kibújtam, úgy éreztem magam, mint sk’' agyonvertek, de Ilyen fiatalon már csak nem kérek meg más* erre a munkára — mondja huncut mosoly kíséretében Er zji néni. — Ha lakodalom van a faluban, még mindig ebbm i kemencében sütik a lakodalmas kalácsot. — Erzsi néni, hogyan teltek réges-régén a télt napok, és ték? Meséljen erről! — Ilyenkor, télen már a földeken, az udvaron nem lehe tett dolgozni, hát szőttünk, fontunk. Reggelente az asszonyok elmentek a templomba, a térflak megetették az állatukat, meg sütötték a masinában a krumplit, mire hazaértünk, már készen Ilit a reggeli Jő házi kenyér, kifagyott szalonna, sült krump II. Aztán nekiültünk fonni, szőni. Mamika főzött. Ebéd után ment mindenki a maga dolgára. A lányok naponta kipucolták a lámpákat. A férfiak megrendezték az állatokat, mamika meg etette a disznókat — Bzt csak ó csinálhatta. A gyerekek gyű) tóst kötöztek, csomóztak, és mire beesteledett, már mindenki a szobában ült Szórakoztunk, beszélgettünk az estt félhomály ban. Míg csak koromsötét nem lett, nem gyújtottunk lámpát Én még ma ts sötétben üldögélek esténként. Erzsi nénitől átveszi a szót a lánya, a ötvennégy éves Fábián Pélné, aki néhány perccel ezelőtt érkezett látogatóba az idtsanyjához: — Ilyenkor, kora esténként az öregek elbeszélték a régi dolgokat, a háborúkat, ml gyerekek meg szájtátva hallgattuk. Aztán, ha már teljesen besötétedett. lámpát gyújtottunk, az asszonyok megint nekikezdtek fonni, szőni. A férfiak kukoricát morzsoltak, sót ha apám már azt Is megcsinálta, hát ol„Nem tudjuk megfelelő helyre tenni az összegyűjtött tárgyakat“ vasgetott. De a gyerekek unták magukat a hosszú téli estéken, nem mehettek ki játszani, úgy mint- most, hogy egész nap szórakoznak, mert nem volt cipőjük. Mamika azt mondta, mehetsz, ha akarsz, de mezítláb. Úgyhogy bent ücsörögtünk egész nap. Ha már semmi új játékot nem tudtunk kitalálni, édesapám fogta a harmonikáját, zenélt rajta, ml meg az asztalba kapaszkodva táncoltunk. Erzsi néni közbevág: —> Tudja, fiam, szerényen éltünk ml annak idején, de higy- gye el, azért akkor Is boldogok voltunk. — És tessék mondani: találni még a maguk portáján köcsögöt, rokkát, faekét vagy ehhez’ hasonlókat? — jaj, édesem, nem kell az már nekünk, elvitt mindent a* unokám, nincs már azokból semmit — Valamikor honnan szerezték be az agyagedényeket? — Bakabányáról (Pukanec) jöttek árulni a fazekasok. A nagy fazék egyszer töltve búzával, a tányér kétszer töltve búzával, ez volt az ára. — Nem sajnálja, hogy már nincsenek meg? — Mit sajnáljak rajtuk, úgysem használnám őket! Hó alatt a tollú Véletlenül toppantunk be Krizsan Józsefók nyárt konyhájába, ahol épp tollfosztó van. Három Idős nénike meg a házlasz- szony üli körül az asztalt. Egyikük a hetvenöt éves Maris néni szemüveget visel, de a keze még fürgén, gyorsan mozog. — Mikor, hány éves korukban fosztottak először tollat? — Tízévesek se lehettünk még, amikor az asztalhoz ültettek. Anyánk elénk tett egy nagy cseberben tollat, és addig föl nem állhattunk, míg az ki nem ürült. Persze értettünk a huncutsághoz, mert az udvaron a hó alá temettük a tollat, ha már nem akaródzott fosztani. Oszt csak tavasszal, amikor a hó elolvadt, derült ki a turpisság. Elnadrágolt bezzeg érte az a- pánk. — Kollégák vagyunk — mondja a háziasszony együtt dolgoztunk a szövetkezet szőlészetében. Ott említettem, hogy sok nálam a tollú, jól jönne a segítség, meg rokonfélék ts vagyunk. — És kapnak a tollfosztók mákos kukoricát a munkáért?— kérdezi az egyik kfsérőm. — Már arra se emlészem, mikor főztem utoljára mákos kukoricát, már az nem divat, pedig valamikor azt volt szokás adni Majd valami pörköltet melegítek nekik. A néniket a régi tollfosztókról az ott énekelt nótákról faggatom. de egyik Is, másik is csak azt hajtogatja, hogy már nem emlékszik semmilyen dalra, „régen volt az“, Tollfosztó-száz év múlva? Szép volt, régen volt, Igaz se volt. Pedig igaz volt, de még mennyire igaz! Ezek az „utolsó mohikánok“, az utolsó, néhány évüket taposó kedves öregek, az összegyűjtött néprajzi anyag még mind ezt bizonyltja. És ott a baj, hogy mi, mai fiatalok mindenre már csak noszttalgiáva! tudunk visszagondolni, nem pedig Igaz szeretettel. Hogy ki tudnánk a múltból menteni a szénéi az örök emberit, az 4rték"t ami i>nv..rvk .= havunkra „Mi nem mehettünk széukuzai, mint a .u„..k. mert nem volt cipőnk“ vállhatna. Azt, hogy mi is leüljünk olykor-olykor „szőni“, „fonni“, „tollat fosztani“ — beszélgetni hallgatni, figyelni egymást. Egymás öröhiét, egymás bánatát. Hogy ml Is tudjunk a nap! rohanás közepette figyelni egymásra, hogy tudiunk gver- mekiesen — felnőttként isi —. huncutkodnt, hogy találjunk Időt alkalmat a meséknek, és találjunk ki meséket is: Igazakat, szépeket, tanulságos kedveseket Amit maid a jövő század „tollfosztóiban“ tovább lehet adni. mesélni Zolczar János Fotó: a szerző „Eh gyökér nélkül mit ér a fa ... ?.
