Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-29 / 22. szám

oldal - hetedik oldal - hét

HÁZASODJUNK? NE HÁZASODJUNK? — tűnődött hajdanán egy ifjú, s a bölcs Szók ratész imigyen válaszolt: „Cselekedjél tetszésed szerint, a- kármire szánod is magad, egyformán megbánodl“

A mai ember nem táplál hamis illúziókét a házassággal kapcsolatban. Az utóbbi 30 év során világszerte tapasztalható a párkapcsolatok elbizony- talankodása. A házasság — mint életre szóló kapcsolat — kudarca már nem számít szégyellni, titkolni való tragédiá nak. Sokkal inkább olyan nem törvényszerű, bár nem is ritka Jelenség, amellyel egyre inkább reálisan számolnak az emberek.

Az egyik legelső „házassági Ideológia“ megfogalmazója Platon volt, aki azt hirdette hogy eredetileg kétneműek voltak az emberek, ám Zeusz kettévágta őket, s azóta a félemberek megszállottan keresik párjukat, aki csakis az a bizonyos egyetlen, t> másik „fél“ lehet.

Az igazi társat megtalálni ma

málni. Goethe például törvényesítette volna az öt évre szóló próbaházasságot. Schopenhauer 1823-ban azon a véleményen volt, hogy szerinte egy fiatal nőnek egy férfi nem elég, így két férfivel lépjen házasságra, s később, miikor a nő már hervadni kezd, két férje egy fiatal nő bevonásával egészítse ki a házasságnégyest.

Marx és Engels házasságkritikája szembeállítja egymással a polgári és & proletárházassaját vendéglőik, bárjaik, klubjaik vannak, ahol szervezetten segítik az ismerkedést, barátkozást. A szuper markelek polcain seregnyi „for one“ (egyszemélyes) feliratú készétel, konzerv várja az elszánt egyedülélőket, akik fennen hirdetik, hogy az ember teljes önmegvalósítása csakis egyedül élve oldható meg. Úgyszintén az önkéntes, a szabad, az intenzív erotikus élményeket adó szerelem, amelyet csak addig érdemes fönntartani, a- míg az a friss élmény magasfeszültséget képes adni. Utána szakítani kell, mert jobb egyedül élni, mint elszürkült pár- kapcsolatban.

Annak viszont csak az amerikai pszichológusok a megmondhatói, hogy a „singles“ önbizalom 45—50 éves koron túl milyen rohamosan -megfogyatkozik. Legtöbben szorongjak, bizonytalanok lesznek, kétségbeesetten igyekeznek tartozni valakihez. Közismert víkend depressziójuk egyre kínzóbb, s a karácsonyi ön- gyilkosságok csaknem kivétel

sem könnyű, sőt sokak szerint

— a nyughatatlan és többet is szeretni képes emberi természet ismeretében — eleve lehetetlen. Mindenesetre senki sem tudna egykönnyen ismerősei köréből akár csak három igazán jó, megalkuvástól mentes házasságot felsorolni I

Napjainkban a házasság világválságának tünetei — a gyakori válás, a különélés, a külső kapcsolatok titkolt vagy nyílt, keresése és fenntartása

— a társadalmi rendszerektől mondhatni függetlenül, nyugtalanítóan sokasodnak.

Különös, de a válások száma a világon éppen az Egyesült Államokban' és a Szovjetunióban a legmagasabb. Ezt követi Svédország, az NSZK, Hollandia és Magyarország. Elgondolkoztató, hogy Magyarországon — a századforduló óta

— több mint huszonhatszoro- sára emelkedett a válások száma.

Világszerte csökken e< házasodási kedv. Magyarországon különösen a 25—35 éves férfiak korcsoportjában — az ötvenes évekhez képest — mintegy 30 százalékos a csökkenés. Svédországban például ugyan ezen idő alatt a felére csökkent a házasságkötések aránya. Rjurikov szerint pedig e< Szovjetunióban a 20—40 közötti férfiak és nők egyhar-ma- da nem él házasságban.

Dr. Szilágyi Vilmos „A há= zasság jövője“ című kötetében az úgynevezett fejlődési válságot említi. Napjainkban megnőttek azok a terhek, amelyeket £■ társadalomhoz való alkalmazkodás ró az emberpárra, megnőttek a férj és a feleség, a szülő és gyermek egymás iránti kötelezettségének terhel, mégpedig anélkül, hogy mindezzel a személyiség teherbíró képessége is lépést tudna tartani.

Bár a közfelfogás ma is általában elítélendőnek tartja a házasságban élők — kivált a nők — félrelépését, fontos válságtünetnek látszik a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok terjedése. Az Egyesült Államokban egy széles körű kérdőíves felmérés arról t£<= núskodik, hogy a megkérdezett 30—50 éves férjek 60—70 százaléka, a. feleségek 30—40 százaléka megszegte a házasr sági hűséget. Svédországban pedig a házasság mellett fenntartott kapcsolat olyannyira mindennapos, hogy 1970 6t& a „házasságtörés“ megszűnt jogi fogalom lenni, tehát nem is szerepelhet válóokként.

A házasság intézményét különben megszületése pillanatától kritizálják, és egymást érik a különféle utópisztikus ötletek. miként lehetne jobbá forságot, hangsúlyozva, hogy a „patriarchális jellegű polgári monogámiát föl kell váltania a nemek egyenrangúságán és a kölcsönös szerelmén alapuló szabad kapcsolatnak. A kommunizmus megsemmisíti a polgári házasság két alapját, a nőnek a férfitól és a gyermeknek a szülőtől való, magán- tulajdonon Elapuló függését.“

A kommuna sző hallatán — kézenfekvő gondolattársítással — mai torzonborz hippikre, fé- keveszett szexorgiákra hajlamos gondolni az ember. Pedig az első — lényegében a maiakhoz hasonló jellegű — kommunákat ai XIX. század első fe= lében alakították áz utópista szocialista eszmék hatására. Akkoriban több tucat ilyen kísérleti jellegű közösség alakult, főleg Amerikában, ám többségük igen rövid életű volt.

Az 1960-as években tömegével alakult nyugati kommunák száma az utóbbi egy-két évben erősen visszaesett (1971- ben az Amerikában létező kommunákat közel kétezerre becsülték).

„Széthullik a család“ — állapítja meg Edward Shorter kanadai professzor egyik könyvében, napjaink egyik sajátos jelenségére irányítva a figyelmet. A kommunakísérletek csődje után Nyugaton a férfiak és nők egyre nagyobb része kíván tartósan egyedül élni. A család gazdasági fölépítése már nem a régi, férfi és nő önállóan dolgozik, kü- lön-külön képes önmagát és adott esetben gyermekét is eltartani. Ezért aztán vagy eleve nem kérnek a házasságból, vagy az első, válással végződő kudarc után — mint ezt fennen hirdetik — & függetlenséget választják, és nem kívánnak újabb együttéléssel kísérletezni. Amerikában kialakult a szociológusok által Singles- -mozgalomnak nevezett jelenség, amelynek létezésével és megváltozott igényeivel egyre inkább számolni kell.

Az USA statisztikai adatai szerint 215 millió amerikai közül 15,5 millió él egyedül. Kisebbségről van tehát szó, ám a növekedés üteme elgondolkoztató: a 35 éven aluli magányos amerikaiak száma 1970—1977 között 137 százalékkal emelkedett. 1976-ban az újonnan létesült háztartások közül csupán 174 000 volt házé spároké, a többi (549 000] egyszemélyes volt.

A. „singles“ (egyedüliek) mozgalomban rejlő üzleti lehetőségek sem maradtak kiaknázatlanul. Az amerikai nagyvárosokban egyre-másra épülnek az úgynevezett „singles házak“, az egyedülállóknak

nélkül a magányosok közül keRendezett magánéletnek a társadalmi megítélés szerint ez számít, amikor a családi állapotot pecsétes írás szentesíti. A svédeknél ez a szabad együttélési forma az utóbbi 15 év alatt 1 százalékról 12 százalékra nőtt.

A jövőt tekintve — érthetően — mégsem ez a megoldás az igazi, mert a jogi rendezet lenségnek éppen a születendő gyermekek látják a kárát.

Á házasságkutatók arra a következtetésre jutották, hogy a házasságnak mint intézménynek van jövője, de csak ak= kor, ha a - patriarchális'•zártság helyett szabadon alakítható," gazdásági kényszertől nem kötött, pusztán érzelmi elkötelezettségre épülő kapcsolattá képes alakulni, amely mindkét partner számára optimális függetlenséget és fejlődést lehetőséget ad.

A házasság az élet egyik lehetséges formája. Mint dr. Lukács Tibor írja „Szerelem, házasság, család“ című könyvében: „A házasság nem kikötő, nem rendeltetés, nem sors, nem a férfiélet háttere, a női lét tartalma. A házasság csak olyan lehet, amilyenné teszik' azok az emberek, akik élik. A házasság nem valami egyszer s mindenkorra meglevő állapot, amihez az egyes embernek csak alkalmazkodnia kell, hanem egy mindig újonnan teljesíthető feladat.“

A házasság a szocializmusban a szabad, egyenlő jogú nőnek a szabad egyenlő jogú férfival kötött kölcsönös, szemé= lyes vonzalmuk, szerelmük erkölcsi tartalmára alapított, valóságos, tartós családalapítást célzó emberi közössége, amelyet a társadalom meghatározott formában szentesít, és házastársi kötelezettségek és jogok révén támogat.

S ami a jövőt illeti, végezetül ismét Engels szavait 1= dézzük, aki „A család, a magántulajdon és állam eredete“ című könyvében optimistának mutatkozik: „Minthogy a mo- nogám család tökéletesedett a civilizáció kezdete óta-, méghozzá Igen észrevehetően, a modern korban ezért legalábbis sejthető, hogy további tökéletesedésre képes, míg csak a két nem egyenlősége meg nem valósul. Ha a távoli jövőben a monogám család nem lenne képes betölteni a társadalom igényeit, akkor lehetetlen előre megmondani, milyen természetű lesz az, amely követni fogja.“

A Magyarország nyomán (rövidítve)

Egyik olvasónk, V. Geramiszov tollábái lapunk igen érdekes levelet közölt. Olvasónk teltette a kérdést, milyen lesz a jövő család, ja. Vajon a kommunizmusban a gyermekneve. lés a társadalom teladata lesz? Lesz-e kedvük szülni a nőknek, ha a gyermeket kiskorától togva a társadalom neveli. És nem válik-e szegényebbé a felnőttek élete, ha megfoszt, ják őket saját gyermekük nevelésétől? Mi lesz a családdal, ha elveszti fó összeforrasztö tényezőjét: a gyermeket?

Ilyen és hasonló kérdéseket gyakran találunk szerkesztőségi postánkban. A demográfiai témákról tartott előadásokon is mindig elhangzanak kérdések a család jövőjéről, a család új formáiról, arról, hogy nem tünik.e el a csa.

Iád mi következik „a család után.“

Nehéz megjósolni a család jövőjét. Elég pontosan elképzelhetjük, milyen lesz a család u- nokáink Idejében, vagyis ötven.hatvan év múl. va. Nagy vonalakban azt is elképzelhetjük, mi lyen lesz ükunokáink idején, vagyis a jövő század végén. De már azt. hogy mi lesz a XXV. században, olyan sürü homály fedi, hogy erről legfeljebb fantasztikus spekulációkat sző. hetünk.

Jelenleg a Szovjetunió demográfiai forradalmat él át. A családban végbemenő változások e furradalom döntő elemei.

Honnan indulunk és merrefelé tartunk?

Az úgynevezett patriarchális családtól, vagyis a férj kifejezett családfői szerepétől a biarchlális“ család felé, amelyben többé-ke. vésbé egyenlő szerepet tölt be a férj és a fe. leség. A több nemzedékes nagycsaládtól a kls. család felé tartunk, amely csupán a házas, párból és gyermekeikből áll. A sok gyermekes családtól a kis létszámú -család felé. a magas születési, aránytól az alacsony felé vezet ez út Ezek a legtöbb változások. Hozzájuk kapcso- lúdik a családban végbemenő számos egyéb el. . •

a család jövőjét

tolódás: a szerelemben, a házasságban, a csa. Iádban, a nemi erkölcsben végbemenő váltó, zás.

Az átalakulások végül minden bizonnyal arra vezetnek, hogy a család és általában a szerelmi, házastársi viszonyok magasabb szinten szilárdulnak meg, kialakul e viszonyok többé- kevésbé általánosan elfogadott új modellje, nem úgy, mint manapság, amikor az elfogadott modell egészen más az európai nagyvárosokban, mint például a közép-ázsiai falvakban.

A jövő családja viszonylag kis létszámé lesz, kevesebb gyermeket nevel. A családban levő gyermekek számának csökkenése nem tarthat végielenségig. Határt szab-e ennek a tendenciának az a szükségszerűség, hogy az ország egészében biztosítani kell a népesség egyszerű újratermelődését, vagyis el kell érni, hogy a szülök nemzedékét legalább ugyanakkora létszámú nemzedék kövesse. Ha a demográfiai mutáló enné] a szintnél alább szállna, annak katasztrofális következményei lennének:

A jelenlegi halálozási arány mellett az egyszerű újratermelődés azt kívánja, hogy száz nőnek hozzávetőleg 220 gyermeke szülessen. Mivel nem minden nőnek lehetnek gyermekei, és nem minden nő megy férjhez, száz családra körülbelül 2B0 gyermekek kell jutnia, vagyis a társadalomnak átlag háromgyermekes családokra van szüksége.

)ú] tudjuk, hogy a három, és több gyermekes családok száma gyors ütemben csökken (1966-ban 38 százalék volt. 1977-ben 25 százalék). A jövőben i£ nyilván sok lesz az egyke, sőt lehetséges, hogy arányuk nőn! fog.

Ennek következeiében a társadalomnak arra kell buzdítania a családokat, hogy negyedik gyermeket is neveljenek. A családok többsége viszont a belátható jövőben mégis csak két- három gyermeket nevel.

LI-TÍERATURNAJ-A GAZETA

Emberi kapcsolatainkat,

melyeket szeretet, gyűlölet befolyásolják, rendszerint nagyon egyszerű alapelvek irányítják, melyekkel ugyan nem vagyunk tudatosan tisztában, de azért hiba nélkül alkalmazzuk. .„Ezeket az alapelveket .az .egyensúly •keresése jellemzi. Ha valakit szeretünk, s azt. látjuk, hogy az illető szeret valaki mást, akkor szeretetünket erre a másikra is kiterjesztjük. Ha kiderül, hogy akit szeretünk, már nem szereti többé azt a másikat, akkor •választhatunk: vagy továbbra is megőrizzük szeretetünket ama másik iránt, de nem szeretjük tovább . azt, akit eredetileg szerettünk, vagy — s ez a gyakoribb — mi sem fogjuk szeretni a harmadikat.

A negatív érzelmi kapcsolatokban sincs másképp: a- kit. nem szeretünk, annak szeretettjét sem fogjuk szeretni, s rokonszenvünk arra fog irányulni, aki szintén nem szereti azt, akit mi sem szeretünk. Kapcsolatainkban tehát őrizzük ezeket az egyensúlyi helyzeteket, és ha azok felborulnak, akkor érzéseink változtatásával igyekszünk visszaállítani az egyensúlyt.

Kétségtelen, hogy minél felületesebb, minél alkalmibb érzelmi viszonyokról van sző, az egyensúlyelv annál inkább érvényesül. Munkahelyen, egy vállalati üdülőben eltöltött két hét alatt elegendő ez a módszer ahhoz, hogy kerüljük a konfliktusokat és jól kijöjjünk környezetünkkel. Életünk során azonban érzelmileg bensőségesebb, mélyebb kapcsolatok kialakítására is sor kerül, s ezek legkülönbje a szerelem.

Teljesen nyilvánvaló,

hogy a szerelmi kapcsolatban az egyensúlyelv csődöt mond: ha hirtelen beleszeretünk valaki másba, nem várhatjuk első partnerünktől, hogy rokonszenvet ébreszt benne az új „nagy Ö“ S viszont, ha ő választ magának új szerelmi partnert, ml sem fogjuk azt szívünkbe zárni. Bár akádnak érdekes kivételek: egy ilyen kivételről fr Dosztojevszkij „Örök férj“ című elbeszélésében, aki felesége szeretőit különös módon nem gyűlölte, hanem szerette.

A tipikus, hogy mély érzelmi kapcsolatok esetében nemhogy az egyensúlyt ke-' resnénk, hanem ellenkező-' lég, a szakadékot igyekszünk mélyíteni midazokkal szemben, akik azt a személyt szeretik, mint akit ml magunk. A dolog ott válik izgalmassá, amikor alaptalanul mélyítjük a szakadékot, s mindenkiben lehetséges veszélyforrást látunk, csábítót, aki csorbítja szenvedélyünk jogait a szeretett lénnyel szemben.

Látszólag a féltékenység tehát az igazán nagy, mély szerelem tünete, a kizárólagosság jogosult keresése.

Valójában egy szociálpszichológiai furcsasággal állunk szemben: ugyanis a szakadékot nem indokolt módon, a szeretett személyre törő fél és közöttünk mélyítjük, hanem eleve felborítjuk az egyensúlyt mai gunk és-a szeretett személy között, feltételezve, hogy szeretete másra (is) Irányul rajtunk kívül.

~ A féltékenység oka nem a szeretett személy viselkedése, de nem is egyszerűen valamilyen személyiségben elváltozás, kórtünet. Inkább emberi kapcsolatokban megnyilvánuló zavarról van szó, r olyan esetről, amikor nem akarjuk,, vagy nem tudjuk alkalmazni az egyensúlyelvet Pontosabban árról, hogy feltételezve, hogy szerettünk mást is szeret, igazoljuk magunk előtt bosszúságunkat, dühünket, elégedetlenségünket, s ezáltal konfliktust szítunk ott, ahol nem volna erre elegendő alap.

A féltékenység megszüntetése kapcsolataink egészének megváltoztatásától függ. Tisztáznunk kell magunkban, hogy a másiknak is joga van szeretni, s ez a joga nemcsak saját személyünk iránti szeretetben kell hogy kimerüljön.. A szeretet ugyanis — akárcsak az ellenszenv vagy a gyűlölet — sok gyökerű. Kapcsolatrendszerünk csak akkor lesz egészséges és normális, ha egyaránt helye lesz benne az egyensúlyképzésnek és az egyensúlyok felborogatásának. A kettő nem zárja ki egymást az embereknek sok tulajdonságuk van. Hiszen ha tudjuk; hogy miért szeretünk, s miért szeretnek bennünket, akkor elnézőbbek leszünk a versenytársakkal szemben is.

A féltékenység kis adagban orvosság; megóvja a kapcsolatot az elsorvadástól, túlsúlyra Jutva azonban megrontja' a kapcsolatot, és kipusztítja' a valóságos, türelmes, kölcsönösséget feltételező érzést, a szerelmet is.

Dr. CSEPELI György

E