Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-15 / 20. szám
nan 10 J inka a „hegyekből" való néhány barátnőjével a városban, ahol találkozott a folyó, kiszállt a vonatból és Itt végétért az útjuk: Kicsit remegő térddel ugyan, de átvergődtek a ragadós tömegen és büzlő várótermen. Amilyen gyorsan csak lehetett, maguk mögött akarták hagyni a nehéz visszahúzó fáradtságot és végre a kellemesebb dolgokra gondolni. A pislákoló város odadőlt egész a lábuk elé és felszikrázott a meghitt fényeivel, rájuk kiáltott csikorgó lármájával, susogásai- val: a levegő tele volt ugyan büzlő és csípő füsttel, ennek ellenére képes volt kitörölni tekintetükből a szabadon szálló felhőket, a zöld domboldalakat és a szétszórt házikókat. Ez a gőgös bérházakkal teH völgy négy hosszú éven keresztül az otthonukká lesz; igen lesz; sőt, lehet állandóvá is, mert majdnem valamennyien meg voltak róla győződve, hogy tanulmányaik befejeztével nem térnek vissza, hanem belesimulnak — a felismerhetetlenségig — a város széles utcáiba. Nem, Janka soha sem merte volna bevallani az anyjának és az apjának sem, hogy valójában örökre távozik és könnyed gondtalansággal igyekezett eltüntetni árulásainak a nyomait, de ők... ők jól tudták, hogy... Apja — legutóbb — a végkimerülésig hordta, vonszolta magával végig a hegyen. Máskor nem tudott előle eltitkolni semmit, most viszont makacsul hallgatott... és szaval nélkül a természet is haldoklóit, süly- lyedtek a hegyek, halódtak a színek. Milyen vétkéért ts bünteti? — Miért is hallgatsz Ilyen makacsul? — követelődzőit, holott maga ts inkább me- hekült volna a részvéte elől. Nézett maga elé és szemében csupán ez a tér volt és semmi más. az ő tekintete viszont messze, nagyon messze járt — Nem, nem akarom, hogy sajnáld,... bocsátotta el, de nagyon nehezen tudott beszélni. Nem tudott néki semmilyen más biztonságérzetet adni, csak azt, ami ott volt körülötte, amelyben felnőtt, amiben odaadta neki az életét safát életének a folytatását. Az anyja valamennyi eddigi lépését belerámolta a feneketlen bőröndbe; valamennyit, az első még imbolygó gyermeki léptéket és az öntudatos, szétvetett lábakkal megtett lépteik ts, csomagolta saját emlékeit, gondját, reményeit. — ... de anyu, ez telesen fölösleges, ezt én nem viszem magammal — védekezett lanka — úgy teszel, mintha legalább egy sarkkört expedícióra indulnék, pedig te is tudod, hogy a mai világban ez már csak egy ugrás. — Ma épp úgy, mint régen. Alighogy elhagyják a gyerekek a fészküket, már nagyon messze kerülnek a szüleiktől. Csak lói nézz szét magad körül! Nézd csak meg Irenát, Svatkát... és Helénát ts megnézheted. .. 0 aztán igazán az anyja egyetlenkéje volti Egyszeriben megértette, hogy mindent tudnak, viszont a könyörtelen hazugsáaok- ra még 0 sem volt elég vén, Így a maga mosolyával, elcsukló hangiával és távolodó tekintetével adta át nekik magát. 'Anyfa kitartóan integetett az iramodó vonat után. apja meg még a sapkáiét sérti vette le, kezét sem emelte fel, állt megbékélve, elveszve a messzeségben aprócskán az ódon hegyek ráncos homloka a- lőtt... Ezernyi falta elutazást, ezernyi megtérést, ezernyi halált, ezernyi keserüséaei láttak már és mégsem szakadtak meg bánatukban. Amikor a messzeség elnyelte szüleik apró figuráit az elszórt vasútállomásokon, ők továbbra Is ott maradlak és voltak. Nem mintha a város teljesen ismeretlen lett volna előtte. Még éltek az emlékezetében a gondosan előkészített utak, ame lyékre annyira készült, s amelyeknek any nytra örült, öblös nehéz szatyrokkal meg rakva fárták keresztül-kasul a várost, meg megrohamozták a csábító üzleteket, min dent fel kellett hajtani, hogy amíg csak le hét, ne kelben megismételni ezeket a ki rándulásokat. — Nem, lányom, ez az állandó zúgás már nem nekem való, Nem bizonyI — pa naszkodott az öregedő asszony a lábára, bedugult fülére, zúgó fejére, — hogyan Is *ud valaki ebben az állandó morajban egy általán élni? Janka szórakozottan hallgatta ' anyta szemértemes panaszkodását, és bár maga is csak idegen volt a városban,j míg az ányfa egyre csak a város árnyoldalait ecsetelte, S egyre inkább és egyre 1 fájdalmasabban óhajtotta, hogy megnyíljanak előtte a város titkát: képzeletében Imegfeleni már miniden színében és formájlfban... Es ezt a mélyen bevésődött k'épet hordta magával már azon a sáros úton ts, a- hol a szél még úgy hailttotta, mint a gyónóé fákat. Olykor még álmában is meglelem előtte, és nem tűnt el még aikkhr sem, tinikor reggel kinyitotta a szemét és elva- kította a ragyogó nap, elhódította a részegítő Imepő. Egyre csak arról a távolt életről álmodott, amelynek ritmusát ereiben' érezte, s amelynek apró részleteit csak a többé-ke- vésbé kényszerű és rövidke kirándulások eseményeinek a cserepeiből ralita össze. Napjai megteltek lassan eseményekkel és most már végre nem is volt idegen a városban. A város, amelyben találkozott a két folyó, végre kitárta előtte titkait: a csillagok helyett a függönyökön keresztül az ablakok pislákoló sárga fényeit figyelte és estéről estére elsötétített mozitermek mélyében figyelmesen követte a széles vásznakon a képek pepgö sortüzét. Az óvárostér fölött zengő harangok kondulásat, ahogy a hullámzó tetőkre ömlőitek, elmúlt korokkal ajándékozták meg. Gyakran megállt és hallgatta alázatosan az egymásba folyó legkülönbözőbb hangokat és kapkodva engedte át magát a legkülönbözőbb benyomásoknak. A felismerés erejével érkező első benyo mások azonban elillantak és a néppel teli utcákon tett első sétái mindennaposakká váltak, egyre kevesebb jelfedezni való a- kadt és ö — mint ahogy azt óhajtotta — észrevétlenül belesimult a többr arc köz* Elnyelve, befogadva, győzedelmeskedne. . Az Idegen eltűnt1 Most már a messziről, egyenletes ritmusanyja a levél végén. Emlékezett mindenre, sokszor eszébe is jutottak az otthoniak; de az ideje sok jelé vezetett, és ezek közül az egyik, a legfontosabb, azok felé az utak felé, amelyeken AleS Berg, „az első komoly ismerettség", járt, amelyben 6 is és a legbizalmasabb barátnője is oly nagyon hitt. Egy unalmas színházi előadáson történt véletlen ismeretség után minden este találkoztak, és ha csak egy percet is késett, már nyugtalan volt. Es bur Jana érzelmei ugyan tüneményes erővel lobogtak, nem égtek el alkonyaira: Ojra és újra találkoztak AleSSal, mert vágyott azután a meghittség után, amit a szüleitől való elszakadás után nem talált meg az új sorjázó benyomásokban. Csak most ennek a természetes, felületességmentes fiúnak társaságában fedezte lel a városi is. Nem íutó benyomások voltak már ezek, hanem rejtett felfedezések A korábban áttekinthetetlen, kusza, rendszertelen ösvények sokasága, az emberekkel telt dobozok, a keresztül-kasul szelt utak, járdák, terek, mind felöltötték a saJAN DVORAK: KÉP A VÍZ Az illnsztráciöt Fodor Katalin készítette ban érkező, dülöngélő, tüskék-görcsörtös 1- rással, írt levelek kedves, féltő gonddal rótt üzeneteknek tűntek. Tele voltak fölösleges féltéssel, bizalmas utasításokkal, meleg ölelésekkel... A forgalmas napok vágtájában csak átfutotta a sorokat, tudomásul vette, de azonnyomban meg is feledkezett a tartalmukról. Később eltelve és elfáradva a benyomásoktól, egyre több idői talált a számukra, meg-megállt a féltő ré széknél, beleélte magát a vázolt történe tekbe. Ott messze volt valaki, aki állandó an gondolt rá, és ez szilárd biztonságérzetet jelentett a számára. Támpontot. Felrótta magának, hogy levelei miért is olyan kurták és tényszerűek, de nem tudta magát rákényszeríteni az aprólékos tényszerű leírásokra és érzelegni sem akart, mert emlékezett anyja éles, átható tekintetére. Csak ne színlelj semmit, figyelmeztette anyja, még csak nyirkos kis párás pofika vagy, mindjárt elárulod magadat ha hazudsz — mondogatta a szeme. Különben úgy írt, ahogy gondolkodott, csak éppen egyre erősödő honvágyáról hallgatott. Arról sem írt, hogy miért is fogyatkoztak meg hegyi látogatásai... Hét hétre torlódott és mindig volt valami kötelessége, váratlan akadály, fontos körülmény, amely megakadályozta, hogy felüljön a v-onatra és hazamenjen. Megvan, amit akartál, de te tudod, hogy az otthon az otthon és mi mindig szívesen látunk, írta neki mindig az fát arcukat. Es aztán AleS Berg elvezette egy hegyes szögben végződő földdarabkára, ahol egymásba torkolt a két folyó; az egyik széles, lomha, nagy zöld mezők közt hömpölygő volt, csak nagy néha a tavaszi á- radások idején hagyta el a medrét elöntve az apró kis gézengúz füveket a maga gyönyörű olthatatlan vágyával, hogy eggyé legyen az ismeretlen terekkel; a másik pedig riadt, fürge, az ö hegyeik közül rohanó volt távoli házikók, feneketlen erdők, állatpaták és szívet facsaró magány emlékével a mélyében. — Hát itt harapnak egymásba — ismételgette mindig Ales, amikor figyelték, hogyan nyeli el a lomha, csúszó Elba a habos Orlicát. Ott a parton a kímarfult odvas fűzfa mellett ülve ők is a két. folyóhoz hasonlítottak. ö, a városban nevelkedett, az utcák, a terek által megnevelt, a széles bölcs Elbához hasonlított, Jana pedig a völgybe rohanó, kapkodásán hullámzó Orlicára... űzve egész ide erre a találkára. Mindig nyugtalanította őt ez a padokkal szegélyiett földrész, amelyben a város á- gyásokkal teli párkja végződött. — Miért mindig ide hozol el? — kérdezte szemrehányóan. — Azért mert ttt és véget a város és u- tána már ott a világ — mosolygott és igaza volt. Ott, ahová már el sem láttak, kezdődött a láthatár széles tengere. Feléje í- gyekeztek ők is, mert az álmok soha sem érnek véget. — Csakhogy én itt fázom... — A folyótól fúj a szél... — Folyókat akartál mondani, nem? — Nem a f oly óktól, hanem csak az e- gyiktöl, attól a szélestől — mutatott maga elé és a háta mögé beszélt. A visszhang töredezve verte vissza hangjukat. A helyből áradó szorongást olykor a termek kellemes zenétől zsongó melegsége váltotta jel egymást követő elnyúló léptekkel, meleg italokkal, zsibongó iskolatermekkel. .. — Itt lakunk — mutatta be AleS a kerek díszekkel — amelyekről az idő sem tudta letörölni a játékosságot —, ellátott magas bérházat, majd hozzátette: — Szeretném, ha egyszer feljönnél hozzánk... — Majd — védekezett. Odahaza még mindig nem szólt az ismeretségéről. — Ablakunkból ellátok egész a folyók közti félszigetre — csábította — gyönyörű a kilátás... és néha a sirályokat is megetetem. — En bizony csak hegy ekel láttam az ablakunkból... és az eget. — vallotta magáról, de az ö láthatára bizony ködbevesző volt. Egyre jobban és jobban sürüsödoött a köd. A hegyoldalak málófélben levő és piramisba rakott télre való tűzijahegyek nyúltak bele a semmibe, és már az anyja hangját sem hallotta mindig... — Mi van veled? — vette észre szorongását és semmibe meredő tekintetét, AleS — hova nézel? Nem volt képes válaszolni, nem tudta beimllani, hogy abban a pillanatban, amikor a legközelebb kerültek egymáshoz, volt legmesszebb, és hogy, amikor kinyithatták volna együtt annak a lakásnak az ajtaját, amelyben ö, a fiú felnőtt, hihetetlenül messze szaladt tőle, haza, és rémülten látta, hogy a régi otthonát már nem találja, és hogy újra még nem tett szert, ö, AleS lakott ugyan valahol, de sohasem vágyott köny őr adomány okra. ■ Hagyta, hadd álljon ott zavartan- és köz ben szó nélkül elfutott mellőle. Vágyott egy levél után, amely megpróbálja újra rábeszélni, hogy térjen Ismét haza; egy for ró levél után, amely telt van bánatos sirámokkal. De a levél most csoddk-csoddja nem főtt Hiába hívta a postát és hiába sürgette bizonytalan szavakkal küldeményét. Nem ad hatiák neki oda azt, ami még nem létezett Hangulatának megváltozását barátnőt ts észrevették és a legrosszabbra gondoltak. — Ml van veletek? — üldözték kiván- csiskodásukkal. — Semmit — kiáltotta és szerette volna, ha ez valóban így van. Megingott alatta a föld. Eltelve óhajainak feszültségével az AleSsal való sétáin megfeledkezett arról, ami volt és csak maga elé nézett. De aztán egyszeresük belenézett a folyóba, érezte a folyó hűvös leheletét és a mélységben megjelentek az arcok. Apja. és anyfa jött vele szemben és egyre gyengülőbb hangon hívták. — Gyere, gyere, még várunk.... A hangok azonban elvesztek és az arcok lassan köddé váltak. Már nem volt képes ellenállni. — Hóm készülsz? Hiszen megígérted nekem, hogy..: — érte utol AleS az állomás előtt. — Engedj el, és bocsáss meg nekem, de haza kell mennem, mert érzem, biztosan történt valami odahaza — mondta és törtetett előre a városból szökő tömegen keresztül. — Csak képzelődsz... bebeszéled magadnak. Nem figyelt rá, csak futott előre. — Veled megyek — szegezte le AleS. Kis közt hagytak egymás között, ahogy leültek, de mtnél mélyebbre vájta magát a vonat a tájban, annál közelebb kerültek egymáshoz. — Ne félI semmitől sem! A hosszú zötyögös út után valóban ködbe léplek. Eléjük toppant, s mire észrevették volna, tele lett az arcuk, ruhájuk és gondolataik is vele. Az egész természet szürkésfehér calrangokra szakadva úgy ú- szott benne, mint a látomás. — En ttt eltévednék — rázkódott meg AleS a hide atő-l. , . . — Nem tévednél el — mondta és meginnia a kezét. Tántorogtak a szélben, amely hol előre hol hátra űzte volna őket, majd pedig be- lekaoott a fodrozódó habokba s végül az ég felé vette az útját. Az inkább csak érzett, mint látott, tisztulni vágyódó éq villanásai azonban kitartásra késztették őket; ■Rohant mellettük a fodrózó folyó, kilépett a medréből és körülölelte a testüket. — Halihői — rikkantotta el magát Janka, alighogy hallótávolságba értek a házukhoz és megállt. Akkor ts így szokott jelentkezni, amikor elveszve a baljós természetben meaérkezett a falusi Iskolából. — Halihó! Halihó! — válaszolt neki szinte egyszerre mind a két hana egymásba folyva, ania és anula hangja ts. — Halihói Halihó! — válaszoltak most már ők is mind a ketten eayszerre. és arra aondnltnk: itt az idő. hogy Ale< átléDje a küszöbüket, mert ■ immár egymáshoz tartoznak. NÉMETH István fordítása Ui mmmmmmmmmmmmmmmmmmamtob / BaNanuoHMi
