Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-17 / 16. szám
EGY NAP ÉLMÉNYE Budapesten járva — színház, mozi nézőben — mindig a bőség zavarával küszködöm. Hová, merre? A bő választékból mit megnézni a néhány nap alatt? A mozikban vetített 5-6 új magyar filmből több is érdekel. A színházak műsorán is nagyon sok kívánatos darab szerepel: hazai és külföldi szerzők művei. Nincs mese, meg kell rostálni a kínálatot. Űrkény István: Pisti a vér- zivatarban című darabja az első helyre kerül; Witold Gombrowicz Operettje a vegyes kritikák, a „nagy por- kavarás“ miatt érdekel, aztán a filmek... Angi Vera, Az erőd. Ot napba több élmény nem sűríthető bele. Talán már ez is sok lesz, megárt az éhes gyomornak! Pistipistipisti Ki az a Pisti? A'ki a háborúban gyilkos és áldozat; aki előbb tüzet vezényel, majd beáll a kivégzendők sorába. Aki lombikban nevelkedik, láthatatlan és mélységes tisztelet övezi. Aki férj és egyben feleség is. Aki feltalálja a rák ellenszerét, és aki gyárigazgató... Ki az a Pistipistipisti? Aki vérzivatarokat él át, és boldog békeidőket. Akit megtaposnak, és aki másokat tapos. Aki küzd és aki bízik. Ezek mind-mind pistik. Mindannyian pistik vagyunkl Leegyszerűsítve: jő pistik és rossz pistik. A helyzet, a Gobbi Hilda a Pisti a vérzivatarban című darabban kor, az érdek tesz minket Ilyenné vagy olyanná. Bennünk lappang minden emberi és állati ösztön. Már-már kivetnénk magunkból ezt Is, azt is, de még mindig pistik maradnánk: lombik pistik, akitől még láthatatlan formában is félni kellene, vagy épp akit még láthatatlan formában Is óvni, félteni, szeretni, dédelgetni lehetne. Pisti az ismerősünk. Pisti a barátunk, Pisti a testvérünk. Pisti mi vagyunk! Én, te, ő. Tükörbe se kell néznünk, csak egymásra. És pistik mindenkor voltak, mindenkor vannak és mindenkor lesznek. Örkény István nem hiteget, nem mindenáron optimista. Nem bizonygatja, nem szépítgeti a dolgot: pistik leszünk mi mindig. Aki véghez vitt már ezen a bolygón elég gaztettet, ocsmányságot, aki hozott már létre örök értékeket, örök csodáloivalót, aki kutatja a rák elleni gyógyszert és neutronbombát gyárt. Afrikában, Európában, Amerikában, Ázsiában... Pisti — a színpadon — magyar közegben, a magyar múlt, jelen napjaiban él, cselekszik, elbukik és újjászületik. Pisti, magyar Pisti. Annyira magyar, mint a Tóték őrnagya, mint a Macskajáték Orbánnéja, akiknek Moszkvától New Yorkig mindenütt volt mondanivalója, mindenütt meghódították a színházlátogató közönséget. A tíz évvel ezelőtt írt Örkény-darab, azt hiszem, mindenkihez szól. Pistit nemcsak Magyarországon érti meg a közönség, hanem Közép-Európában, sőt szerte a világon is megértenék. Biztos vagyok benne, hogy bárhol viszik Is színpadra az Örkény-darabot, a nézőtéren U- lők közül nagyon sokan megtalálják a maguk Ptsti-fi- guráját. Az örök Pistit, aki él és élni fog, hogy küzdjön, elbukjon, újjászülessen, megint küzdjön, öljön, ö- leljen, elbukjon és újjászülessen... Hogy Pisti irtsa Pistit! Hogy Pisti szeresse Pistit! Már-már úgy tűnik, ez lenne a pistik életének értelme, célja. Már-már ügy véljük, Pisti sosem tud felnőni önmagához, mert mindig szerepet játszik, sosem éli a maga életét Egyszer tevékeny, egyszer félszeg. egyszer kimért — mint a darabban — mindig helyezkedik. És a végén — itt árul csak el Örkény némi optimizmust — házasságot köt a lenni ige jövő idejével. Hogy hazugság és szerepjátszás nélkül, egyedül, egy személyben élhessen. Pisti — talán így — viheti valamire! Élmény volt a Pesti Színházban „Pisti“. Élmény és öröm. Nemcsak azért, mert a fenti gondolatokat juttatta eszembe, hanem azért is, mert olyan színészeket láthattam, mint Gobbi Hilda, Halász Judit, Garas Dezső, Tor- dy Géza. .. Az erőd Adva van egy kapitalista ország. Valamikor mostanában. És van egy remek szervezőkészséggel megáldott nő, a- ki a régi erődöket helyreállítja, bérgyilkosokat [zsoldosokat) toboroz és gazdagokat hív meg birodalmába, a- kik jó módúkban unatkoznak. „Játsszunk háborúsdit! Életre — halálra!“ — jelszó címén. Az unatkozó milliomosok befizetnek egy bizonyos összeget, igazi fegyvert, igazi lőszert kapnak a kezükbe, és megtámadják az e- rődben a szintén igazi fegyverrel és lőszerrel felszerelt „védőket“, zsoldosokat. Negyvennyolc órán keresztül szabad a lövöldözés, a gyilkolás, a kínzás, az erőszak minden válfaja. Ez törvényesen engedélyezett játék. Aki meghal magára vessen. „Ha nektek ez kell, egyétek és vegyétek“ — gondolja magában a háborút szervező asszonyság. És megkezdődik a harc. Az unatkozó milliomosok szabadon választanak maguknak egyenruhát. Van, aki jenkinek öltözik, van, aki SS-mundért, mások meg szafari öltözéket választanak, öreg úr és fiatal csitri !ánv, aki azért jött csak ide, hogy megerőszakolják őt. Ropognak a fegyverek, elhullnak a támadók közül néhányan, a milliomos támadók kapitánya egyszerre kivetkőzik emberi mivoltából és Auschwitz SS-legényei- nek brutalitását lepipálva saját katonáját lövi agvon — gyávasága miatt. Ekkor értik csak meg az „unatkozék“, hogy ez valóban háború, ez valóban élethalálharc. Fogságba esnek, majd ők ejtik fogságba a zsoldosom kát. Egyszerre mindenki elveszti a fejét, m'ndenki elfelejti. hogy ez csak „játék“: ölnek, rúgnak Aki előbb még szelíd mosolyú, bájos tekinteti! szép lány volt, abból egyszerre fenevad lesz, a veszélytelen öregúrból gyilkos, a zsoldosból életéért könyörgő „gyermek“ ... Csak helyzet kérdése ki, hogyan cselekszik Öt öltk-e meg, vagy ö gyilkol. Hogy „játszik-e“ vagy vele „játszanak“. Aztán letelik a negyvennyolc óra, a halottakat eltemetik, a vendégeket szélnek eresztik, és megjelenik a rendőrség, hogy letartóztassa a rendezőségeket. mert „túl sok a halott“. De nagy luxus lenne az Ilyen remek szervezőkészséggel, zsoldos tapasztalatokkal rendelkezőket börtönbe dugni. Ott a helyük az Állam kö= lönleges alakulataiban. Ott szükség van az ilyen tapasztalt emberekre. Mert, akt a bitőfára már nem jó. az Államnak még hasznos szolgálatokat tehet. Hernádi Gyula és Színetár Miklós filmje jő — igaz, egy kicsit erőszakolt — alkotás. Azért megérte megnézni! Operett Az Operett nem operett. Műfaját a színház sem „állapította meg“, de szerintem, ha szabad azt mondom: dráma. A divat történelem — mondják a darabban. A meztelenség szemérmetlenség, bűn. „Mi lenne, ha a cselédség rájönne, hogy a ml seggünk is pontosan olyan, mint az övék?!...“ — teszi föl a kérdést Himaláj herceg. Akkor rájönne, hogy a szolga Is ugyanolyan ember, mint ura. Rájönáe, és forradalmat csinálna. Elűzné az urakat. Ezért kell a hangot adó, uralkodó társadalmi osztálynak diktálni a divatot, ezért kell cicomásán, fényűzően, merőben eltérően öltözködni. Hogy a különbségek minél jobban szembe- tűnőek legyenek, minél jobban érezze a szolga, hogy ő Szolga és az úr Űr. Mert más különbség nincs em-- ber és ember között, csak a ruha. Mert a divat is nagy úr. De jaj a divatnak, amikor valaki meztelenségről álmodik! Amikor se ilyen, se olyan ruhát nem akar viselni. Se szolgait* se úrit! Csak a meztelenséget kíván ja. A testet, az egyforma „segget“ megmutatni. Ez már lázítás, ez már maga a forradalom. A meztelenség, az egyenlőség forradalma, jaj a divatnak, jaj a divat diktátorainak! Jaj a hercegeknek és a báróknak, lesöpri őket trónjukról a meztelenség forradalma! Én gyakran eljátszogatok a következő gondolattal: Megszületik két kisgyermek. Pucérok, nincs különbség a kettő között, egy jeggyel, számmal kell őket megjelölni, hogy megismerje sajátját az anyja Aztán nőnek, növekednek. Egyiket szebb, parádésabb ruhába öltöztetik, a másiknak szerényebb, dísztelenebb lesz a viselete. Már messziről rájuk nézve különböznek egymástól: ennek jobban, annak rosszabbul megy a sora. Aztán az egyik nyakkendőt ölt a másik meg olajos munkaruhát. Melyikkel fogunk kezet előbb??? A Vígszínházban látott darabot Vallő Péter rendezte. Főbb szerepeit Tahi Tóth László, Bárdi György, Halász Judit, Hegedűs D. Géza, Peremartoni Krisztina, Balázs Péter játsszák. , Angi Vera A film utolsó képsorai lebegnek előttem: 1948 Magyarországának egyik útján autó robog. Benne Angi Vera, a tanfolyamot végzett, tudatlan, tiszta lelkű fiatal lány és az iskolában szerzett barátnője, a régi mozgalmi harcos ül. Egyszerre feltűnik előttük egy széllel szemben kerekező biciklis. Tapossa a pedált, alig halad előre, s egyre kisebb az autó és közte a távolság. A kerékpáron egy volt osztálytársuk, egy ledorongolt, bátor szavú, a kialakuló új rendszerben őszintén hívő parasztasszony. Angi Vera nézi, hogyan kínlódik az asszony. Segíteni szeretne neki, taposná helyette a pedált, vagy beültetné őt maga mellé, de az autó elrobog: nincs megállás. A biciklis elmarad. Azt hiszem, ezzel — tömören — el Is mondtam a film történetét, mondanivalóját. Hadd egészítsem ki azonban egy rövid jelenet részletesebb ecsetelésével. A tanfolyamra az ország minden részéből fiatalabb- -idősebb nőket vonnak össze egy Iskolába. A nők a zuhany alatt állnak, fürödnek, mosakodnak. Nem tudnak betelni a gőzölgő víz, a tisztálkodás örömével. Ügy érzik, nagyon sok rajtuk a mocsok, amely a háború és a háború előtti embertelen évek alatt rakodott testükre tornyosuló réteggé. Most eljött az ö idejük, hogy megszabaduljanak ettől, hogy tiszták, szépek, kívánatosak, emberek legyenek, a maguk szépségében mutatkozzanak. Huncutkodnak, kacérkodnak szerelemről beszélnek, nézik, bámulják egymás testét. Es ekkor beront közéjük a régi harcos, talpig felöltözve — ő ült később Angi Vera mellett az autóban —, és megszidja a tisztálkodás mámorába belefeledkező lányokat-asszonyokat. Szégyenteleneknek, szemérmetleneknek nevezi őket. Kedvüket szegi abban, hogy érteimé van a zuhanyozásnak, a „tisztálkodásnak“ (testileg, Pap Éva, aki Angi Verát keltette életre lelkileg), és ha rajta állna, fürdőruhát húzna rájuk: abban mossák le a koszt a testükről. Aztán tudjuk a történelemből, hogy fürdőruhát kellett viselniük — és úgy „zuhanyozni" — azokban az években a „fürdőzőknek“ még a fürdőszobában, a zuhany alatt is! A film alkotói a művészet eszközeivel Igyekszenek ebben a filmben leleplezni a szocializmus tiszta eszméit deformáló jelenségeket. Zolczer János Fotó: archív
