Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-06 / 10. szám
Raffai Sarolta• NEUN (RÉSZLET) — Anya? — áll meg előttem hidegen, makacsul tartva, ha nem Is három, de másfél lépésnyi távolságot bizonyosan, ami az ő méreteit tekintve meglehetős térköz, de annyi baj legyen. — Beszélnem kell veled — mondom viszonylag nyugodtan. — Beszéltünk már. — Nem számít. Szemén fellobban, hogy pillanatokon belül kihunyjon a rossz, idegenül ellenséges fény, amelyet annyira megszenvedtem már. Szilárd talajt érez a lába alatt tudom. Tudom, tudom. Gúnyolódik. — Ogy értsem, hogy mindaz, amit mond tál,' sztornó? Ezért hívattál le? Csak hidegen, hidegen, hivatalosan. — Nem, Andrea. Kötelességem volt egyre és másra figyelmeztetni téged, értei mem és szívem szerint egyformán. — Elmosolyodik furcsán, elégedetten, de ez a derű számomra semmi jót nem ígér. A szívemet említenem se lett volna szabad. Ezt elhagyhattam volna. Kissé emeltebb hangfekvésben folytatom: — Kötelességem. .. érted? Nem nézhetjük tétlenül ezt az... önpusztítástl — Ha megkérhetlek, valamivel csendesebben, légy szíves — szakít félbe, s riadtan les körül. — Rendben van. Akkor így: nagyon kérlek, kislányom. — Nem szeretem a lírát — mondja elutasítóan. Tessék anyuci. Tessék. Egy szikrányit engedsz... minden fölborul. Megint hangosabb vagyok, immár szándékosan. — Nekem így Is Jó, kicsikém! Tehát mindabból, amit elmondtam neked, természetesen semmi sem töröltetik. Egyetlen szó sem. Elhúzza a száját. — Természetesen! — Mindezen felül van más is — mondom gyorsan, s most mintha megbicsaklott volna a hangom. Vigyázat, ezt nem szabad. — Más is? — csodálkozik a képembe. — A tarsolyodban! mondja diadallal, mert esze... esze van a kis nyavalyásnak. Mosolyog. — Lehet, hogy van még más is... nekem viszont mindössze három percem van a számodra — kopogtatja meg elegánsan kihegyezett körmével karóráján az ü- veget. Az óra kevés híján egyhavi fizetésembe került. Ostobaság most erre gon dolnom. Kisszerűség. Csoda, hogy zálogba nem vágta még. Vagy el nem adta, mint annyi mást. De ez is mindegy. Minden mindegy, csak pánikba ne kergessen. — Három iperc? Nem sok egy kicsit? — Ahogy vesszük. S én csak vigyorgok, mint a vigyorgásra tervezett viaszbábok, mint a reménytelenül ütődöttek a rács mögött... a labdát azért visszakapod. — Miért, hogyan vegyük? — kérdem ártatlanul. Nem zavartatja magát. — Ne húzd az időt, anyuci, moziba megyek. Várnak. — ifjúsági előadás? — Amit nem sikerült megfúrnod 1 — vágja a képembe győztesen. — Valóban? Hol nem sikerült? — Az Igazgatónőnél. Mehetek én is, képzeld! Meg se kell fogóznom, csak a szemét nézem. — Ne kiabálj. Elégedett. Fölveti a fejét, nagy söré nyét meglengeti... most elégedett. — Nem, dehogy — biztosít nagylelkűen. — Nem kiabálok. Csak szíves tudomásodra hozom, hogy egymaga mért ebben az intézetben nem áldoznak fel egy egész nevelőt Felügyelni! Bármennyire szeret néd ... bármennyire megfizetnéd. Bár az Igazgatónővel hosszan beszélgettünk, erről szó sem esett. Ilyesmiről so ha, sehol. De hadd higgye. Szóval gyanakszol. Gyanúsítasz. Egyszóval nincs az az alattomos lépés, amire — szerinted — képes ne lennék. így is jó. — Sajnálom — mondom könnyedén. — Az eltiltást megérdemelnéd ugyan, de ha nem, hát nem. — Én mosolygok. — Igazán sajnálom Csalódott: nyilván mást várt. Tiltakozást, könnyeket, ígéretet, fogadkozást... — Én is végtelenül sajnálom, de az idő múlik — s újra az órát kopptntgatja türelmetlenül. Te aztán tudsz uralkodni magadon, szívem. — Gondoltam, egy hétre boldogan hazajönnél — ajánlom nyugodtan és mosolygok. Még mindig mosolygok. — Én? — Igen. Egy kis kikapcsolódás nem ártana. — Hiszen apuci külföldön van. ő nem Is lesz otthoni — Nem. ö nincs. — Tréfálsz? — Nem tréfálok. — A hangom egyenletes, csöndes, visszafogott. — Az igazgatónőd biztosan elengedne. Nagyokat beszélgethetnénk .. . elvégre nem vagy már gyerek. Meglazítja a gallért a nyakán. Akár az apját látnám, amikor valamilyen kínos üggyel kényszerül szembenézni. Szerencsére ritkán ő kiválóan manőverez. De a leányzó ... — Nagyon Jó itt nekem. Kitűnően érzem magam — hadarja, s nem néz rám. Most nem — Épp az ellenkezőjéről győződtem meg. Zavarba jön. Ettől még vígan kivágja magát — mindig kivágja magát. Minden nemszeretem helyzetből... sikeresen. — Amennyit a tánárék tudnak az em- berrőll Csupa... ostoba nő. És különben is ... otthon sincs mit csináljak. — És itt... azonkívül amit kéne, de nem teszel... mégis, mit csinálsz? Elégedett. Félvállra ejti a fejét, s némi diadallal böki felém a választ szemtelenül, pimaszul, ám látszatra Igen-igen ked vés; — Kicsi anyucika-nyuszika... ez már magánügy. öEKSKsssem összeszorul a torkom. Hát mégis? Mégis meggyötörhet? Amikor már azt hittem, olyan, de olyan vértet gyűjtöttem magam köré .. valóságos sziklaréteget. — Drágám — negédeskedem álnokul — minthogy kiskorú vagy még, nem egészen magánügy. De nagyvonalú leszek: fölfog hatod így is. Tehát maradsz? — Maradok. — Rendben van, édesem. — Gyermekkoromból jól ismert selyemcukorka párnája a nyelvemen. Undorít. — Kérem a kö telező két puszit anyucika-nyuszikánakl És tartom az arcom féloldalt megemelve, lehunyt szemmel. Hol a bátorság, kisasz- szony?. Hisz csak a menyétke lát minket, meg ez az egérszínü portáslánvka ... nos, hol a bátorság? Merészelsz-e sadkonfor- dulni szó nélkül, s Itthagyni engem, a mint azt ágaskodó kevélységed diktálja? Nos? Két futó, pehelykönnyű érintés a két arcomon, nyakamban odacsapódó. nagy sörényének egyetlen, csípős kemény legyintés — Szial — kiált vissza a lépcső aljáról és trappol fölfelé. Ott azonban már senki sem vihog. — Köszönöm — bólintok a dülöngélő pult és dülöngélő fülke felé Nincs válasz. — Köszönöm — ismétlem halkan, s a v! lágosságnak tartva lassan, óvatosan lép kedek, míg nffnden más rendben megáll a talpán körülöttem. Nem, a tárgyak soha nem hagynak cserben, amint érintkezési felülelet találok ve lük. Se a kőpadló, se az ajtó, se a lépcsők S tdekint már bő zuhatagban ömlik rám a napfény — melenget. Jólesik. Vereséget szenvedtél... de ezt alig tudja rajtad kívül más. Az utolsót. Soha többé, senki által legyőzetnl..„ nem A har- mlncnyolcadlk évedet taposod. Benőtt a fejed lágya, láttál, tapasztaltál, megéltél eleget. Mindenesetre sokat. Annál sokkal többet, semhogy egy tizenhét éves lány elbánhasson veled. Hogy leteperjen, hogy rendre a képedbe köpdössön következmények nélkül, büntetlenül. Ma úgy érzed, elég erős vagy hozzá, hogy megvédd magad. A kocsi megint túlmelegedett: szellőz- ködjünk egy kicsit. így. Fiúkám, így. Engedelmes vagy és engedékeny, két nyitott ablakodon át finom légáramlat legyezget — jól van. Most balra kanyar, azután majd valamelyik mellékutcán kilopakodunk a városból. Ogy ismerjük már, mint a tenyerünket. Hanem a mai hosszú estére valami elkortyolgatnivalót csak viszünk haza, kispajtás. Megállhatunk szépen. Jó lesz nekünk a külvárosi boltocska is: gin, konyak, narancslé ebben az országban mindenütt kapható. De ha már bejöttem, föltankolok tisztességesen, a mi kis városkánkban még azt is tudják egymásról az emberek, kinek-kínek mócsing fő-e a fazekában vagy jóféle marhahús. De itt a kutya se figyel rám — s ez jó Itt nem a befutott Gál Tibor felesége. Itt egy soványka, még fiatalos, meglehetősen jól öltözött asszonyka vagyok mindössze, aki szemrebbenés nélkül fizeti ki a jókora összeget, s a kijárat üvegajtaját nagy óvatosan, lábfejjel nyitja, engedi vissza, miközben majdnem elpotyogtatja az üvegeket. Az értékes palackokat, úgy bizony. Akire az engedelmes, vajszínű, kényesfényes nagy gép teste türelmesen várakozik a délutáni napfényben, mindent magába fogad, elfogad: még az idegen férfi segítségét is. Miért ne buzgólkodhatna körülöttem valaki? Hiszen semmi sem történhet. Uvari- asan bólintok, bólint, szemében elismerést látok fölvillani, amint a kocsit nézi, még a fejét is megdöccenti hozzá egy kicsit, oldalvást, s ugyanúgy emeli meg csak egyik szemöldökét, mint valaha apám. Tekintete most engem keres. Fölmér, figyeli járásom, gerincem hajlását, amint a csomagtartóban matatok — kénytelen vagyok vele, ne kocódjanak egymáshoz ezek a nyomorult üvegek... szinte szégyenkezem miattuk. Bár honnan sejtené éppen ez a férfi, kinek-minek van szüksége ennyi italra? Hogy ilyen mennyiségre kinek, én se tudom. Bámul, meg se moccan, áll a járdaszegélyen. Nyilván mulat magában. Sikerült zavarba hoznia... nevetséges. Mindössze egy lecsúszni Induló, nyomorult palackot emelt ki összefogott karjaiból, te szamár. Betette a kocsiba, megbiccentette azt a konokul sötétbarna fejét, s félreállt. Mit gondolsz, hány ilyen vagy mutatósabb nőt láthat naponta? Ettől függetlenül bizsereg a bokám, az isten verje meg, ösztönösen húzom ki magam az ülésen, mint egyetlen fürt banán láttán megszédült majom, nem jó, nem így kell. Csak könnyedén, könnyedén. Lazítani. No lám. Berregtetsz egy kicsit, csak néhány másodpercig aztán elsuhansz. Ismeri a Pol- szki-pajt.ás a dörgést, kotródik, ha kell. Most pedig nagyon kell. Nagyon-nagyon. Aztán lassíthatsz, azután töprenghetsz hazáig, mi legyen ezután. No mi? Van még jó tíz éved. Esetleg tizenkettő. Egy örökkévalóság, ha szerencséd lesz hozzá. Még nem késő, próbáld meg másképpen. Csak hátra ne nézz, bírd ki, bírd ki, bírd ki... Nem nézek hátra. Kibírom, ha kell. Fodor Katalin: Körforgás (Monotípla j 1977 MICHAEL GUTTENBRUNNER: A szűz A kert ura a szűznek így kiált: Járulf a porlepte vándor elé nagy zarándokútfa után szent adománnyall Ijedten a szavaktól a fánál felszökell, s két aranyalmát tép a lombhomályból. Utána fehér rózsái tör tövises bokorról. ‘ vándor a padra ereszkedik, s látja, íme, jön. S e szűzi báj szigorú sugarában látja, amit a hosszú utakon sose látott. Az öröm vérhabja vágtat szívéig, ahogy a 'ány mindent átnyújt neki. De láttán a rózsának elborul; kelyhében olyan tiszta harmat ül, hogy irt áztat ja ót az adomány. Kalász Márton fordítása Fodor Katalin: Lépő nő fMonotipla) 1978 GUILLAUME APOLLINAIRE: Loreley Élt Bacharaehban egykoron egy szőke szép boszorka A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba Pörbe idézték s alighogy látta volt Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley Miféle mágustól ered varázslatod felelf Az életet meguntam a szemem átkozott Püspök ki belenézett az mind elkárhozott A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakövei a lángra csak a lángra a férfibűvölövel A lángjaidban égek gyönyörű Loreley Megbüvöltél most téged már más ítéljen el Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek Kedvesem itthagyott már elment messzire A halált szeretem s nem vágyom semmire Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem Magamra nézek és belé kell halnom érzem Szívem úgy fáj úgy fáj mióta ntncs velem Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsós vitézre Az őrüli nőt e három a klastromig kísérje Szemed remeg bolonaos Loreley meni >ehát Fekete és fehér lesz kolostori ruhád Ss úgy mentek tovább az úton mind a néqy Könyörögött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen A sziklafalra föl hadd másszak lovagok Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog A tükröm hadd legyen megint a folyam árja Aztán megyek az özveqyek szüzek kolostorába A szélben odafönt kibomló haja szállt Loreley loreley három lovak kiált A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz Szeretőm benne ül meglátott hív magához Szívem megédesül lenn szeretőm suhan Elörehajlik és a Rajnába zuhan Mert látta a szép Loreleyt a folyó habbjain A haja mint a nap rogyok a szeme Ratna-szln Vas István fordítása ti
