Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-27 / 9. szám
í T etten siettek a kopár erdő irányába. A Duna vizét vékony jégréteg borította. Itt-ott letört egy-egy darab, és sebesen úszott azúrral, mintha beérni akarta volna az erdőbe igyekvőket. Száraz, dermedt gally pattogott a lábaik alatt. Az öreg válláról rámásfűrész lógott, a fiatal, aki pedig a fia volt, sulykot és nehéz táskát cipelt. Traktor közeledett. Fát vittek valakinek. A sofőr lassított, üdvözlésül megemelte a fejfedőjét. — Valamikor nem volt ilyen összevisszaság az erdőben . — szólalt meg az öreg. — A= gak ... tele kiközösített tűzifád val... A fiú szótlanul ballagott. Motorosfűrész bűgása hallatszott a közelben. — A szövetkezetiek... — mondta a fiatalember apja. — jónapot... — köszöntöttek a favágók. — Hogyan, ti már hajnalban kijöttetek?... — A, dehogy ... —Nem sokkal előztük meg magukat... — Motorral jöttünk. — Motorral? — Akár én is vegyek már egyet. — Még kerekezni sem tud... — mondták az öregembernek. — Megtanultam a múlt nyáron ... — szólalt meg az öreg. — Amióta nyugdíjas vagyok... Elnevette magát. A ritkás bokrok felé pislogott. A sötétben, ganajszínben meghúzódó bokrok felé, majd azon túl is, a föld felszíne fe= lé, mindenen túl. Eszébe jutott, hogy nem fejezte be a mondatot. Legyintett. A futballpályán tanították meg kerekezni, a tizenéves gyerekek. Sokáig tanult, végtelennek tűnő időn át, de megtanult. — Irigylem az időseket... — mondta az egyik favágó. — Van is mit irigyelni raj= tűk... — mondta epésen az öreg. Aztán másra terelődött a szó: — Megnéztük a fáit... — Nos? ... — Rendre való jószágok, van közöttük egy, amelyikből teknőt is lehetne készíteni... — Szerszámok nélkül nem boldogulhatok vele ... Legföljebb takaros vályút, ha csinálhatok belőle ... A favágók hallgattak. — Volt olyan idő, hogy nem lehetett kapni... — szólalt meg az öreg. — Régebben ... VAJKAI MIKLÖS: KETTESBEN Az oldalt Filep István illusztrálta — Ügy. — Most van. — Most van minden. Előnek gondja nincs... — Tengernyit lehetne a múltról áradozni. — Ügy. — Meglett ember voltam: jött a tél, ruha meg alig, élelem alig, munka meg semmi. Egyszer: már tavaszra fordult az idő, de a szántóföldre még nem lehetett ráhajtani az igavonót, jött hozzám a Balázs Pál, mondja, hogy mennék-e keríteni. — Megyek... — mondtam. — Elmegyek, de valami tisztességes ételt ám adjanak, mert nagyon oda a bensőm a téli koplalástól ... Így is lett, mentem én a Balázsék- hoz; ások, ásogatok, készítem a gödröket tucatszámra, egyszer csak, megjelenik a Pali: — No, lesz-e abból az ennivalóból valami?... — kérdeztem. — Lesz, lesz... — mondta. Nem mondom: hozott is szépen, egy megrakott tál tepertőt, no, ezt mindet elfogyaszthatom, mondta. Azzal megfordult és visszasietett a gazdasági udvarba. Aztán allg= hogy belekezdtem az evésbe, már Jött is Verőn, ennek a Palinak a nővére, jött nagy dirrel-durral és kikapta a kezemből a tálat, és elszaladt véle, és elé öntötte a tyúkoknak ... — És maga? — VSllamra tsttem a szerszámaimat és hazamentem. — Így volt. A többiek álldogáltak, igyekeztek a csöndet megtörni. — Ideje munkához látnunk... — mondta az öreg. Elköszönt. Az erdő szélén, közel a befagyott Ingoványhoz három fa állott. Az egyik fának kivételesen vastag ágai voltak. , Törzsnek is beillettek volna. A fiú a közeli pásztorkunyhóból nagyfűrészt hozott ki. Az öreg egy korhadóban levő fatönkön üldögélt. Gödrök tarkították a területet. Ott állt mellette a fia, de nem vette észre. Egyre közelebb jött hozzá a legelő, egyre közelebb, egészen a szívéig: ott megállt, megnyugodott, újra elterült, mint régebben. Az öreg fölnézett: — Szántóterület volt ez valamikor ... — mondta. — Nekünk is volt itt másfél hold göldünk. Gyönyörű, nagykalá- szú búza termett, öröm volt aratni. Csépléskor nagyvigyáz- va engedhettük a garatba, nehogy befulladjon. Sok volt közötte a tövis, de mindig kibö- ködtük, amikor olyan volt a vetés... Megérte. ' Három esztendeig ment így. Háromszor volt gyönyörű termésük, és aztán jöttek az árvizek. Megpróbálták még néhányszor, de mindig közbeszólt az ördög. Régen volt. Minek is erről beszélni. Ügy hallotta, hogy befásft- ják az egész legelőt: tíz év múlva égig érő jegenyék állnak majd itt, és ahol most üldögélnek, fatelep lesz. A jelenlegi taligaüt helyett széles kövesút vezet majd idáig. Egy nemzedékkel később már senki sem emlékszik arra, hogy mennyit dolgoztak a békaku- ruttyolóban, és hogy felesleges volt minden igyekezetük, verejtékük, senkit sem érdekel majd. Enélkül is jut elég kenyér az asztalokra, enélkül is élet az élet. Felállt. A fiú már eltakarította a kivágásra ítélt fák körül a gazt. Elindultak a hatalmas és vastag fa irányába. Mázik István {Karcolat/ —• Lajos bácsi, pénzt adnak! — Kiáltotta fel a fiú, a magas építőállványon dolgozó kőművesmesternek. Lajos bácsi lenézett a fiúra — olyan picinek látta — majd visszakiáltotta: — Jól van fiam, rögtön jövök, de még előbb befejezem a munkámat. XXX — Lajos bácsi átszámolta a havibért és aláírta. Kissé bólogatott, aztán megjegyezte: — Elvtársi Kevés ez a pénz ezért a munkáért — összeszorította a száját, mellkasa hullámzott az idegességtől, majd folytatta: — Ebben a hónapban sokkal többet dolgoztunk, mint a múlt hónapban és... A könyvelő ellenőrizte a fizetési szalagot, utána félénken, udvariasan megszólalt: * — Az adó rendben van... — közelebb hajolt a szalaghoz — a túlóra is jól van kiszámítva, a családi pótlék szintén benne van... Felemelte a fejét. — Úgy látszik kedves elvtárs, hogy a bökkenő az akkordbérben lesz. Ezzel forduljon Kovács elvté"shoz. Lajos bácsi átment a másik irodába Kovács sz íróasztalnál dolgozott, Lajos bácsi köszönt, majd megjegyezte; — Kérem... Kovács elvtárs nézze csak ezt a fizetési szalagot, nem stimmel... Kevés azért a munkáért, a múlt hónapban is rosszul volt kiszámítva. — Odanyújtotta a papírszalagot, keze remegett. — Tessék... mondta elrekedő hangon. Kovács végigcsúsztatta ápolt kezét a papiroson, aztán számolni kezdett: szorzott, összeadott... kis idő múlva megszólalt: — Igen... igen, tévedés. Sajnos, már megtörtént, most már késő. A jövő hónapban elszámolom a különbözetet: ne haragudjon ... nem tehetek róla, magas a munkáslétszám és nem bírom egyedül... Lajos bácsi dühösen elkiáltotta magát: — A betyár szentségit!, majd minden hónapban ezt csinálják .. ilyen baklövéseket Pedig tudják, hogy a munkámat mindig becsületesen végzem, nem szólhatnak semmit, hiszen ismernek ... Lajos bácsi szomorúan bámulta az ablakon át a magas építőállványt, amely veszélyesen nyújtózkodott az ég felé. Aztán még odamondta: — Mindig veszekednem kell a jogos pénzemért. — Megfordult és köszönés nélkül kiment az irodából. Lefelé ballagott az utcán, ősz felé járt az idő. A fákról lehulló sárga színű levelek ropogtak a bakancsa alatt. Még megállt, csodálta az emeletes házakat... „Ezen Is dolgoztam“ — gondolta, „azon is“. Elmosolyodott. „Mégiscsak szép ez a mesterség“. De amikor kezét a zsebébe csúsztatta, s a pénzes borítékot megérezte ujjai között, elvörösödött. „Szóval becsaptak!“ XXX Elterpeszkedett a széken az állomás kis vendéglőjében. Szeme már csillogott az italtól, de azért csak rendelt: — Még egy felet kérek, főúri Figyelte az óráját...“ Idő van bőven, csak fél óra múlva indul a vonat" — gondolta. Érezte, hogy a teste zsibbadni kezd... Nézte az Ide-oda járkáló embereket. „Ezek is utaznak, mint én...“ Az újabb féldeci erősen megrázta... „Ah! Elég ebből a nyavalyából.“ „Több, mint tizenkét éve dolgozom az üzemben — tűző napon, esőben, fagyban... Mégis olyannak tekintenek, mintha csak tegnap léptem volna be... Talán azok járnak jól, akik jönnek, aztán ha büdös a munka, akkor továbbállnak . Megtőrülte izzadt homlokát. Egy részeg ember lépett az asztalához és megszólalt: — Sz . . . szabad ez a he ... — mér ült is a széken, mintha odaragasztották volna. Nagyokat fújt... Lajos bácsi jól megnézte a szomszédját. „Ki tudja, miért iszik?“ Sajnálta, meg nem is. „Szegény szerencsétlen, vagy gazember!“ Aztán újból belemerült a gondolataiba. ,,... csak minden két hétben utazom haza — több mint százhúsz kilométer — néha bizony három hét is eltelik: mesz- sze van .. Pedig a feleségem hányszor könyörgött — gyere haza, van elég munka a szövetkezetben, csak jobb lesz úgy... — de én megnyugtattam: szükség van a szakmunkásra ...“ Lajos bácsi megvakarta a fejét, s szinte hallani vélte az asszony szavait. — ... ez az utazgatás már nem neked való: ott van a kert is, azt Is gondozni kell. Nagyok a gyerekek, őket Is ellenőrizni kell, no meg itt van a ház is. Eleget utaztál, nem bírom már egyedül. — Lajos bácsi nem szokott cigarettázni, de most rágyújtott. Feje zúgott, megrázta magát. A részeg szomszéd már aludt, nagyokat horkolt. Kívülről belhallatszott egy mozdony fütyülése. Gyorsan hívta a pincért és fizetett. Közben a szeme megakadt a pénzén. Dühös lett — „becsaptak“ — jobban megfigyelte, meg-meg- forgatta a tlzkoronást, majd hangosan olvasta: — „Orava“ — ez aztán igen“ — közelebb hajolt — Vízierömű-építészet. — „Ide is elküldték egy évre“. Elmosolyodott. Felállt és menit kifelé a vendéglőből. Még hallotta, amint a mikrofon jelenti: Zvolen (Zólyom) felé a gyors, öt perc múlva indul... Egy percig sem feledve Csillagok viola-suttogása: este. Reánk hullt a tál. Szótlan bolyongok mint három királyok egyike, egy percig sem feledve a komor valóságot, a kafla tehenek melegét, a csonkká fagyott fák elvont vidékét, és népem sorsát, ö a panaszok sziklái alól induljunk el végre, ruházzuk vétkünk liliom-fehérbe, mint a három királyok egyike, egy percig sem feledve a valóságot... Az ablaknál gubbasztasz Az ablaknál gubbasztasz a széken: mormolsz csöndesen nyers fohászt, szél motoz a kicsiny üveglapon s tülköl rád a rohanó délután — A falak csöndjét neszeled homlokod sápadt hómezó, a szemed két hűvös tengerszem, lemerül benne a mélylila alkony. S még ki sem nyitom az ajtót, szétoszlik hangom az est lágykék akváriumában ... és megadom magam apám, gyönyörű ölelésednek Mihelvt reám hullik a csönd Mihelyt reám hullik a csönd, hiányodat sírom gondolatban — S hol folyó dagad az esteledöböl ügy állok ott mint útmenti-krisztus: mindig egyedül, áradó nyugalomban. Mint kalapos fák az apró madarat vigyázlak, 6 dal, s ringatlak a kristályos egyszerűségben, hol a szavak ízét neked kell megéretned... Mihelyt reám hullik a csönd hiányodat sírom, ó a hiányodat VI. változat Induljunk, kedves, ahogy felénk indult a tavasz, induljunk a rétre, a zöld ott még ránk kacag, a víz ott még csobog, a száraz margaréta felragyog és szerelmi csárdást járnak a fecskék. A rét megajándékoz majd virágjaival, és elfeledjük az elmúlást. Aztán koszorúba fonom á hajad, az égről a felhők is leomlanak ... Induljunk, kedves, ahogy felénk indult a tavasz. Sötét vadonban Sötét vadonban járok akár a szarvasok, bozótok közt ballagván szívem minden neszre felremeg. Mohaszagú holdsugár szüremlik a tájra. Dér ezüstlik, kék a gaz, az ég rongyai a hegy mögé hullanak. Ballagok az éj ösvényein, rámköszön néhány néma bokor, körös-körül lila csönd-örvények. Százados jármom zsákomban hordozom, fogódzom gondjaim árnyékában fürjhangú hajnalokba.