Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-04-25 / 17. szám
Már Jócskán elhagytuk az Osztyapenko-szobrot, szép. napsütéses időben futott Zsigulink az M-es balatoni úton, amikor az első hír- ügynökségi jelentések tud tára adták a világnak, hogy az olasz terroristák elrabolták Aldo Morot. (Ennek már öt hete.) Világjáró, vendéglátó riporter-kolégémmal el tűnődtünk a világ különbö ző pontjain folyó terrorakciókról. Takács Pista még megtoldotta olaszországi él menyeivel, de most útban Kaposvár felé nem tudta lekötni az érdeklődésemet a fenti hír. Sokkal jobban érdekelt az út, a város, amelybe néhány óra múlva megérkezünk, s a városban működő Csiky Gergely Színház, amelyet az ország legjobb társulaténak tartanak a szakemberek. Faggattam is ütitársamat a siker titkáról, de ő makacsul hajtogatta, hogy az esti előadás megtekintése után világos lesz előttem minden. Ebben maradtunk. A Balaton már ilyenkor kora tavasszal is csodaszép. Tarajos hullámok csapkodják a balatonszárszői partokat, amikor végigsétálunk a parton. Nézelődéssel ütjük el az időt délután két óráig, míg kinyit a József Attila Múzeum. Elbandukolunk a part közelében lévő vasútállomáshoz, kérdezősködünk az idősebb vasutasoktól: Hol dobbant utolsót a költő szíve? Csak körülbelül tudják megmutatni a helyet. A távolban fölbukkan egy vonat. „Tehervonati“ — ejtjük ki egyszerre, amikor már közeledik a szerelvény. És ezzel az egy szóval kimond- tunk mindent. Megnézzük a szép múzeumot, majd irány Kaposvár. A dunántúli kedves városka kora este hangulatban fogad. Épp csak annyi Időnk maradt, hogy lerakjuk a holminkat, máris rohanunk a színházba. A vasútállomás tőszomszédságában, az 1911- ben épített hatalmas színházra bizony ráférne a felújítás. Bizonyára el is végzik a kaposváriak olyan gondos pontossággel, mint azt hatvanegynéhány éve közadakozásból megtették. Ma este Szigligeti Ede Liliomfi című darabja van műsoron. A szerző polgári foglalkozását tekintve mérnök volt, de csakhamar felhagyott a „tisztességes“ élettel, és beállt színésznek. 1834-et írtak akkor. A magyar színházi élet csecsemőkorát élte, amit Szigligeti így jellemzett: „Mi előítélettel voltunk, kedves hazámfiái, a színészet iránt, elég legyen említenem, hogy apám ügyvéd, midőn hallá, hogy KOMÉDIÁS lettem, azt írta, hogy feljö Pestre és főbelő (ami azonban, hála isten nem történt meg, csak vaktöltés volt) és megtiltó keményen, hogy nevét merjem használni. Így lettem Szathmáry Józsefből előbb Szigligeti, azután — ki ánabaptizált, magam sem tu dom —, Szigligeti Edvárd Később évek múlva megbé kültem ugyan apámmal, és bár unszolt, nevemet vissza nem cseréltem többé.“ Így lett a Szathmáry mér nőkből előbb színész, majd drámaíró, és 1873-ban a Nem zeti Színház igazgatója. Da rabját, a leggyakrabban ját szott magyar vígjátékot 184r' decemberében mutatták be először, s azóta is mindig sikerrel Játsszák. Miért? — tódul ajkamra önkéntelenül 3 kérdés. A kaposvári bnmu tató megtekintése után töbl okot fölsorolhat az ember mert a Liliomfi pontosan és iól megírt darab, meri fúr rangos cselekménye ma is érdekes, szórakoztató meri a komédián kívül korrajz is és végül mert kitűnő lehe tőségeket ad a szerepformá Helyey László és Réti Erika a Liliomfiban lásra ... Folytathatnám még tovább, de azt hiszem, fölösleges. (Ma nem ritka az olyan új darab, amelyre1 a fent felsoroltakból alig illik rá egyik, másik jelző és mégis játsszák.) S ha mindezzel a rendező, a színészek olyan kitűnően tudnak élni, mint a kaposváriak, akkor hosszú jövőt jósolhatunk a Liliomfinak. Egyébként Horváth Jenő m. v. azt is megmutatta ezzel a darabbal, hogyan kell vígjátékot rendezni: összefogottan, precízen előkészíteni a cselekmény csúcspontját, s gonddal bedobni a poént. Helyey László (Liliomfi)), Koltai Róbert (Szellemfi), Csákányi Eszter (Camilla) és a többi szereplő is tudatában volt ennek, kitűnő összhangban játszottak. Nem állítom — nem állíthatom! — viszont, hogy ebből az egy előadásból megértettem a kaposváriak évek során ái aratott sikereit, s azt, hogy a „legjobb“ jelzőre a függöny legördülése után azonnal egyértelmű magyaráza tot kaptam volna. Ezért is kerestem fel másnap reggel a színház egyik legismer tebb és legtehetségesebb tag ját Molnár Piroskát. Mond ja el ő, mi a titok nyitja? — Nálunk olyan társulat jött össze — kezdődik a vá lasz —, hogy tagjai között mind szakmailag, mind em berileg tökéletes a megértés. Tehetséges, igyekvő fiatalokból áll a társulatunk. Olyan igazgató-rendezőnk van — Zsámbéki Gábor —, aki vonzza, maga köré töFilm, színház és egyéb LILIOMFI ÉS EGY PORSZEM ZOLCZER JÁNOS magyarországi riportsorozata möríti az embéreket, lehetőséget ad mindenkinek. És nem őrlik fel energiánkat pitiáner ügyek — személyeskedések — csak azzal törődünk, ki hogyan dolgozik. Lehet, hogy ez furcsán hangzik — hiszen így kellene lennie mindenütt! — de ez a jelenlegi magyar színházi életben fehér holló. Eredményeinket is ennek a jó közösségi hangulatnak, a kitűnő alkotó szellemnek köszönhetjük. (A napokban szinte elletmondásként, meglepve ért a hír: Zsámbéki, Molnár Piroska, Koltai elszegődtek Pestre, a Nemzeti Színházhoz. (?1) Sajnos a beszélgetést nem tudtuk hosszabbra nyújtani, csakhamar megszólalt a színházi ügyelő hívószava: a művésznőt próbára kérte, mi pedig esős, lucskos időben megindultunk Pécs felé. (A pécsi élményekről a következő részben lesz szó.) Pécset elhagyva a homoki tanyavilág központja, Sze ged az úticélunk. A Tisza mindkét partján elterülő ősrégi alföldi város sokszor játszott kulcsfontosságú sze repet a történelem során (Itt gyűjtötték össze a Hunyadiak törökverő hadaikat Mátyás király többször tar tott Szegeden országgyűlést, s a szabadságharc ideje alati is derekasan helytálltak a városlakók meg a környék beliek. Aztán volt itt boszor kányégetés, többszöri árvíz, tűzvész, a város fennálása óta szinte minden emberöl- tőnyi idő alatt történt valami „rettenetes“ pusztítás. Legutóbb 1974-ben tartotta rettegésben az embereket a rakoncátlan Tisza. Azóta hatalmas betongátak közé szorították a folyót. A színház még ma is viseli az árvíz nyomait. Nem is e hatalmas kolosszusban lesz ma este a bemutató, hanem a Szegedi Nemzeti Színház Kisszín- házában. A néhány nappal ezelőtt bemutatott Sütő András darab, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című komédia második előadására igyekszünk. Az előcsarnokban jókora Sütő portré néz szembe az érkezővel. A kép alatt a darabban is „szereplő“ fura tákolmány: fenékbe rúgó szék. 4 már minálunk is jól ismert, romániai magyar szerző darabjait — Egy lócsfszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel — sorra bemutatták a magyar színházak. Méltatásként elég megjegyeznem, hogy még mindig telt ház előtt játsszák. A három dráma után most komédia következett, amelyet Sütő a drámák előtt írt. Ez érződik is a kétrészes komédián. Akárcsak Tamási Áron székelyes világa, Ez a mű mezőségi környezetben játszódik le. amihez, sajnos a díszletek nem igazodnak. Meglehetősen szűkre szabott a játéktér, a sok szereplőnek nincs lehetősége a mozgásra, elvész a jálék, a monSüto András Molnár Piroska És Koltai Róbert danivaló. Nem véletlenül említem itt a mondanivalót a játék függvényeként, mert az eddigi Sütő daraboktól eltérően ebben az esetben nagy fontossága van a cselekménynek, a szó szoros értelemben vett játéknak. (Márcsak azért is, mert komédiáról van szó.) Így az elnagyolt rendezés következtében - Léner Péter munkája — szinte elvész, elsiklik Sütő gyönyörű nyelvezete, egy-egy gondolat szépsége Mit is akart ezzel a darabjával Sütő András kifejezni? Idézem az előadás szöveg könyvéből vett néhány sorát: „Reménységgel, sőt bi- zodalommal indítom útjára Vidám siratómat a szegedi színpadon. Reménységgel, hiszen lelkes és bíztató kérés előzte meg az indulást. Bizodalommal pedig, mert itthon, az ő szülőföldjén be járta már a székelyföld városait és falvait, és szavaira rábólintottak a nézők: váló- l'an gondunk ennek a vidám siratőnak a gondja, valóban szembe kell néznünk a mi bolyongó ponszemeink om ’ás! ielző téfoveságaival. A szerző úgy gondolta' hogy ha egyebet nem: sors jelzési küld — testvériségé nek okán — a szegediek nek.“ Következik: Pécs A szegedi Városháza
