Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-14 / 7. szám

8 m

Kmeckó Mihály;

MINT FŐ FÖLE AZ ÁRNYÉK

„Oj ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta az első darabját.

És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncolókésével, s elfedi a színmű alakjait. Ez az o- ka annak, hogy azok az alakok, kikre az fró a legmerészebb eszméit ruházza, bizonytalanok...

(...) Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít.“

Ady Endre írta le ezeket a sorokat, Thury Zoltán Katonák című színművének megtekintése után. Az írás 1899. jan. 7. jelent meg a Debreczeni Hírlap-ban.

Merő véletlen, hogy Kmeczkó Mihály tragikomédiájának megtekintése után — a KoSicel (kassai) Thálía Színpad mutatta be — épp Ady publicisztikai írásait olvasgattam és a fent idézett sorokra bukkantam. Első olvasás után nagyon is témába vágónak találtam a sorokat, mintha Ady a Kmeckó darabról írt volna, mert tömörebben, szebben nem lehetne jellemezni a bemutatót.

„Oj ember a színpadon“. Ügy érzem, nagyon Időszerű volt már egy új csehszlovákiai magyar drámaíró bemutatkozása. Az idősebbek közül sem sokan vállalkoztak a drámaírásra, a fiatalok meg kimondottan elhanyagolták ezt a műfajt. Már azt hihette az ember, hogy nincs utánpótlás. Nincs utánpótlás, nincs aki pótolná, betöltené azokat a hézagokat, amiket az idősebb, korosabb nemzedék hagyott. Mért hézag volt, van, ez tény.

Már az írás elején leszögeztem: Kmeckó Mihály Mint fű fölé az árnyék című tragikomédiája ezt a hézagot, ezzel az egy darabbal nem tudja betölteni. Azért sem, mert Kmeckó első darabos szerző — eleve nem lehettek eget rengető elvárásaink —, s ezért sem, mert ezt a hiányt e- gyetlen darab nem pótolhatja. Amiért Kmeckó próbálkozása mégis dicséretes, hogy vállalkozott a darab megírására — példa-, és útmutató jelleggel —, hazai viszonylatban korlátokat döntött le: így is lehet, így is kell beszélni — közönség előtt — önmagunkról.

Sikerrell

Mi Is tulajdonképpen ez a furcsa című darab? Idézem a szövegkönyvben föltüntetett szereposztást: „MIKLÓS — újságíró (33), aki a Körhintát forgatja avagy a páratlan riporter: Csendes László, MAGDA — a húga (30), aki utálja a Körhintát avagy az arc nélküli némber: Tóth Erzsébet, ANYA — az anyja (60), aki még nem ült a Körhintán avagy a megtestesült félelem: Szabó Rózsi, APA — az apja (65), aki minden menetre befizet avagy aki magasabbra nőtt az árnyéknál. Kovács József, SÓGOR

— és egyéb (65), aki kiesett a Körhintából, avagy akit a történelem szele elsodort: Várady Béla. (Történik: ebéd előtt és után.) Tehát, bárhol, bármelyik családban ebéd előtt és ebéd után.

Adott egy család Dél-Szlovákia valamelyik magyarlakta falujában. Az apa a mezőgazdaságban dolsuzik, megjárta a háborút, a frontot. Az a- nya, aki mélyen vallásos, rettegés volt az élete, s felnevelt két gyereket. Miklós, aki elkerült a faluról, értelmiségi lett belőle, városon él, újságíró. Magda, aki otthon ragadt

— azért írom, hogy „ragadt“, mert szívesen kitört volna —, dolgozik a közeli üzemben és lázad. Nincs ki ellen és ml ellen; minden ellen. A sógor, a sógorunk, akiből se mezőgazdász, se munkás nem lett. A hozzá hasonló sok társával együtt Csehországba ment, munka, megélhetés u tán. Amolyan jómadarat gyúrt belőle az élet, hogy köpjön magára is..

És a cselekmény: Miklósnak születésnapja van, hazaérkezik a faluba. E- gyütt a család, folyik a beszélgetés, emlékezés, lázadás, vitatkozás. Lázadnak a gyerekek a szülők ellen, hogy nem tudnak elszakadni a múlttól, lázadnak a szülők a gyerekek ellen, hogy nem akarják megérteni a múltjukat. Az egész darab egy nagy lázadás! Ki-ki a maga sorsából veszi

lázadása „alapanyagát“, ki-ki a maga keresztjével van jelen, hogy a problémák közepette, mint a rosz- szul olajozott, kicsorbult fogaskerekek között ott ténferegjen, ott morzsolódjon a sógor, akinek ez lett a sorsa egész életén keresztül. Azt hiszem, nincs olyan falu, ahol ne élne Miklós, Magda meg a családja, ahol ne zajlana le naponta hasonló vita.

Kmeckónak nagyon sok & mondanivalója, nagyon zsúfolt a darab cselekménye. Az előadás alatt ez kicsit félre is vezetett: ennyi mindent nem lehet elmondani egy darabban, zavarja a nézőt. De később eltöprengtem azon, vajon nem ilyen zsúfolt, telített volt az a harminc év, amit itt megéltünk a II. világkatasztrófa óta? Talán még zsúfoltabb. Próbálom beleélni magam Kmeckó helyzetébe. A- mifcor a darabot írta, mit tarthatott a legfontosabbnak abból, amit el a- kart mondani? Azt, hogyan lett Miklós pártatlan — a darabból úgy é- reztem, hogy pártos — újságíró, hogyan próbál fényt deríteni a húga, Magda körüli eseményekre. [Magda kénytelen volt brigádérdekből lefeküdni a felettesével.) Vagy azt, hogy a sógornak miért kellett Csehországba mennie megélhetés után, s a fia miért nem jött vele haza. Vagy azt, hogy miért él az öregekben még mindig a háború emléke, miért emlegetik még harminc év elteltével is, önmagukat marcangolva. Vagy az a- nya maradiságáról, vallásosságáról, hitéről akart szólni? Vagy a nemzedékek közötti vitákról? Lehet-e hiteles, tárgyilagos a szerző, ha kihagyja az egyiket, másikat? Teremthet-e valóságos helyzetet a színpadon egy-egy esemény elhagyásával? A kérdések további elemzése hosszú oldalakat követelne, de részemről röviden a válasz: NEM! És ez a zsúfoltság — persze meg kell hagyni, jobb dramaturgiával még jobb lett volna — tette kerekké, hitelessé, vonzóvá a darabot. Ez is volt Kmeckó egyik eszköze, mondanivalójának tolmácsolásában.

Engem a bemutató óta azonban más izgat: Tudott-e Kmeckó ezzel a darabbal valami általános emberi érvényű mondanivalót kifejezni? Olyat, ami nemcsak nekünk, csehszlovákiai magyaroknak értékes, ami nemcsak minket késztet további gondolkodásra, hanem bárhol, bárkit? Igennel válaszolok ugyan, de ez az Igen még sok esetben szubjektiven egocentrikus. És nem objektiven. De hiszem, hogy ez kinőhető „betegség“, a további daraboknál már nagyon határozott lehet az igen.

A színészek. Sajnos, a színház kevés művésszel dolgozik. Csendes László például már egymás után másodszor alakít újságírót. Kovács József ki tudja hányadszor formálja meg az apa szerepét, Szabó Rózsi az anyáét, Tóth Erzsi a lázadó, elégedetlenkedő lányét, Várady Béla pedig a kisemmizett, részeges teszem-ve- szem figurát. Ugyanazokat a szerepeket kapják a színészeik éveken át, aminek fásultság, egyhangúság a következménye. Még Csendes Lászlónál is, aki eddig minden szerepében tudott valami újat hozni a színre. Most pedig a már eljátszott szerepek mozdulatai, hanglejtései között keresgélt, azokból próbált valamit átmenteni ebbe a darabba. Nem (csak) az ő hibájuk, hogy Kmeckó darabjába már nem jutott új arcuk. Az viszont igen, hogy a jól megírt figurákat mindenáron eljátszották, és nem azonosultak a szereppel. Csak Tóth Erzsinél éreztem néhányszor, hogy a saját e- gyéniségéből is adott valamit. Várady Bélánál még az Is nehezítette a játékot, hogy nem tudta a szöveget, megakadt, kiesett a lendületből, lelassította a darab ritmusát.

A rendezőt, Szűcs Jánost — a Miskolci Nemzeti Színház meghívott rendezőjét — nem érheti vád. Átérezte a darabot, drámai indulatokkal indította a jeleneteket, nem aprózta föl, nem húzta szét a képeket. Okosan komponált annak ellenére, hogy nehéz munkája lehetett.

A díszleteket Platzner Tibor, a jelmezeket Kopócs Tibor készítette.

Zolczer János

F

ordné a színpadon. Testhez álló szerep. Pajkos, vidám Windsor! asszony.

— A windsori víg nők hangulata lelkem mélyén most is megvan, inkább a vidám műfaj felé hajlok, de azért ha felkínálnak egy szép tragikus szerepet, azt is örömmel eljátszom — mondja.

Széles Szentpétery Ari palettája. Komédia, tragédia. Kérdem tőle, mi az, amit a komoly műfajban szívesen eljátszana.

— Ez az a kérdés, amelyre nem szeretek válaszolni, és nem Is jó rá válaszolni. Maradjunk ebben, jó?

Jónak éppen nem jó, de hát maradjunk. Vidám tekintetének mélyén kis szomorúság lappang. Hát nem mindig komédia az élet? Kire emlékeztet ez a szem? Igen, Ruttkai Évára, abban az időben, a- mikor még nagyon boldognak lát szott. De maradjunk Inkább a vidám műfajnál, illetve a könnyed csevegésnél.

— Nem készültem tudatosan színésznőnek. Inkább testneveléssel foglalkoztam, tornásznak készültem. Versenyeken ugyan nem vettem részt, de tornatanárnő szerettem volna lenni. Hogy lett ebből mégis színház? Magam sem tudom. Talán a véletlen. Az iskolából nem hoztam magammal színjátszás! vágyat. Sajnos, a mi Iskolánkban nem volt különösebb színjátszó tevékenység. Valahogy mégis úgy adódott, hogy 1953-ban felvételre jelentkeztem a Faluszín házhoz. Felvettek. A bírálóbizottság nagyon komolyan vette a tisztjét, sok mindent kellett csinálnom. Klímo, Gregor és még

SZENTPÉTERI ARI

mások voltak a bizottságban. Végül is felvettek. A Faluszínházban első szerepem a Fuőíkné volt. Szerencsére a darabot már láttam a próbákon, és amikor sor került a beugrásomra — kezdő színésznő többnyire ilyen beugrásokkal Indul — már jóformán tudtam a szerepet.

Jó volt a rajt, sikerült a mély vízbe ugrás, következtek a további érdekesebb szerepek:

— A képzelt beteg Angyalkája, Arbuzov Tányája, de talán nem is sorolom tovább, hiszen igen sok volt. Az idén a színház jubilál, én is. így hát A windsori víg nőket elsősorban az én jubileumi e- lőadásomnak tartottam, már csak azért Is, mert a darab bemutatója egybeesett az én születésnapommal.

— Huszonöt esztendő színpadon, huszonöt esztendő drámai feszültség, izgalom, készülődés, próbák, utazások, hogyan maradt fiatal?

— Mindenkinek törődni kellene a kondíciójával; az erőnlétnek nagy szerepe van a rugalmasságban, életkedvben, állóképességben. Ez a színészekre még inkább vonatkozik. Ennyi a titok, semmi több. Titok? Ma már mindenki tudja, mégsem tesznek az érdekében semmit. Már a beszélgetésünk elején említettem, hogy tornatanárnőnek készültem. A sportszeretet megmaradt nálam, ám ez egymagában még nem lenne elég. Sóik mindenből tevődik össze a közérzet, az egészség, a munkabí rás. Az ember nem tökéletes lény, nem annyira, hogy ne legyenek problémái. Mindenkinek, nekem is millió hibám van, de ettől függetlenül egy-két vers elkísér egy életen át. A szép ritmusok és verssorok vigaszt jelentenek a nehéz pillanatokban, órákban, napokban. Elég ennyi?

— Dehogy elégi Még talán egy kis szakmai „értekezés“ közhelyek nélkül.

— Mit mondjak a munkánkról? Szép, de nehéz hivatás. Ez talán közhely? Azt hiszem nem. Szeretni kell a munkát nálunk is, mint másutt. Kapok egy szerepet, öreg parasztasszonyt kell alakítanom. Kimegyek a piacra, megfigyelem, hogyan mozognak, vitatkoznak, mosolyognak a parasztasszonyok. Pedig láttam én már sok parasztasszonyt, de más látni és más a- lakítani. Beleélem magam a szerepbe. Néha túlságosan is. A windsori víg nők bemutatójára készültünk, mentem be a színházba,

és útközben mondtam a szerepemet. Mögöttem egy házaspár. Hallgatták, mit beszélek. Nyilván azt hitték, hogy bolond vagyak. Nem baj, hadd hlgyjék, nekem szükségem van a beleéléshez. Egész délután az motoszkált a fejemben, hogy „dilisnek“ tartottak. Rendszerint odahaza tanulom a szerepeimet. A szomszédok eleinte csodálkozva nézegettek, nyilván azt hitték házsártos nőszemély vagyok, egész nap lármázom, veszekszem. Sajnálták a lányomat, aki egyébként most tizennyolc é- ves, érettségizik. Szinte láttam a lakók tekintetén, „szegény lány, ez is jól kifogta!“ Elég sok olyan szerep van, amelyben fel kell e- melni a hangom. Dávid Teréz Időzített boldogságában van egy jelenet, az egész családdal veszekednem kell. A mai ember problémái ... persze az ilyen szövegtanulás különösen hangzik a vékony falakon át. Az is előfordul, és nem mindig a szövegkönyv a- lapján, hogy a szerep tanulása közben van néhány hangosabb szavam a lányomhoz Is. Ez aztán még inkább megzavarja a házbelieket, pedig biz isten nem vagyok rossz anya.

—mészáros—

Cseperedik az „Apró szőttes“

Tavaly ősszel alakult meg a CSEMADOK központi bizottsága és a Dana utcai magyar tannyelvű iskola mellett az „Apró szőttes“ nevű gyermekcsoport.

Vezetői, szervezői, koreográfu sai Quittner János, Gál György né és Dobos Lászlóné.

Milyen cél vezette a gyermek táncegyüttes megalakitöit? Elsősorban is az utánpótlást biztosi tani a „nagyok“ Szőttese számára, de ugyanakkor a gyermekek remekül szórakoznak hetente egyszer a próbákon, olykor a fellépéseken, s megismerkednek tánc művészetünk gyöngyszemeivel.

Az „Apró szőttes“ bemutatkozására tavaly év végén került sor a bratislavai Nivy-filmszlnházban Vagy volt a siker.

Az egyik próbán megkértük Gál Györgynél — aki a legkisebbekkel gyakorolt — mondjon el egyet-mést a „Szőttes“ kisöccsé- röl, az „Apró szőtteséről.

— Nagy érdeklődés nyilvánul meg csoportunk iránt, nincs szívünk senkit visszautasítani. Nemcsak a fővárosiak, hanem a környékbeliek is eljárnak a próbákra. Ezért van, hogy két csoportunkban olykor hatvan vagy ennél is több fiú és lány gyakorol. Célunk minél több gyermekjáték gyermektánc betanulása. Szeretnénk eljutni a júniusi zselízi (Zeliezovce) gyermekfesztiválra. Szlovákia magyarlakta vidékein jó pár gyermektáncegyüttes működik. Néhány azzal is büszkélkedhet már, hogy eredeti, saját feldolgozásé táncokat mutat be. Szeretnénk egyszer mi is erre az útra lépni. Gyermekeink lelkesek, ügyesek, máris akad közöttük néhány igazi tehetség.

A kis nyilatkozatot örömmel tesszük közzé. Befejezésként Gál Györgynéról elmondjuk még, hogy férjével együtt szenvedélyesen szereti a táncot, annak idején tagja volt az Ifjú Sziveknek és a Szőttesnek. Férjhezmenetele, apró gyermekei sem szakították el a mozgástól, a tánctól, tánc- nedagógusi tanfolyamra jár Budapesten, a legkisebbekkel foglalkozik Bratislavában. Munkájához sok sikert kívánunk!

(bt)

Foto: Balajtl

A fenti felvétel a nagyobbak csoportjának egyik táncából mutat be egy pillanatot

l