Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-07 / 6. szám
10 AAegölték Bíró gróf öccsét... — mondta minden be- vezető nélkül az öregember. — S aki megölte, húsz hold földet kapott érte ... Nagy, piszkos kezei az asztalon jeküdtek, rájuk pillantottam, s elmosolyodtam. Megbolondult az öreg — gondoltam bizonyára megkergült, hogy ötven évvel ezelőtti dolgokat szed elő ... Bort rendeltem neki. s már magamat átkoztam, hogy betértem az ivóba. — En ott voltam azon a vadászaton. amikor az a szörnyűség történt. Hajtó voltaid én akkor, és ez olyan igaz, mint ahogy itt ülök, ennél az asztalnál. Hanem, aki ezt a szörnyűséget elkövette, még mindig él, és még mindig vadászik ... Rám emelte tekintetét és úgy mondta: — Es ehhez mit szól az úr? Hallgattam egy ideig. Az öregember rágyújtott, arra várt, hogy mondjak valamit. — Kérdeznék egy-két dolgot, ha nincs ellene kifogása ... Az öregember rám nézett, széttárta a karjait: — Szép, hosszú az este, kitelik belőle. És én válaszolok magának mindenre, annak rendje-módja szerint. A magasságos Isten látja telkemet: dologban elgyötört, becsületes ember vagyok. Tisztességes ember vagyok, s nincsen titkolni valóm. Válaszolok hát, csak kérdezzen az úr ... * — Az imént azt mondta, hogy még él az az ember, aki a szörnyűséget elkövette ... — Igen, azt mondtam... Meg azt, hogy még mindig vadászik... Bántódás nem érte ... — Várjon csak, ne siessen el semmit... — Ahogy kívánja... — Vadászatról volt szó, igaz!?... — Vadászatról... — Aki rendezte, tudta, mit akart. Bíró Barna Mihály gróf jó előre értesítette a Pesten tanuló öccsét, hogy véletlenül se késsen el. Mert ö volt az áldozat... Az öregember hallgatott. — Mt az, már most hallgatósdit játszik? ... Még nagyon korát. — Nem hallgatok ... Dehogy hallgatok ... Szegény ember voltam én örök életemben, s hogy öregségemre sorsom jobbra fordult, csak megérdemeltem... Ami pedig, azt a sürgönyt illeti, én vittem el a póstára, mert engem látott meg az úr... — Meg tudná mondani, hogy mt állt benne? ... — Írástudatlan voltam még akkor. Azután jött ez az új világ, a gyerekeimtől kapkodtam el ezt-azt, így tudok most írni, olvasni... Csak a pénzt tudtam én . megszámolni, semmi mást!... Így volt ez akkor, nem másképp... Semmítlen világ volt még akkor, girhes, a nyomorultnál is nyomorultabb világ ... Felemelte poharát, ivott... Hogy megkapta a sürgönyt, csak elszaladt vele. Ügy rohant, ahogy csak a tüdeje bírta, meg a csámpás lábai, amelyeket már fiatalon kikezdett a zsákolás. Mert zsákolni kellett a temérdek gabonát, ha eljött az aratás ideje. — Szaladtam, ahogy a lábam bírta. — Mert azt mondta az úr: „Siessél, nehogy bezárjon a postai..." — Mert pár fillér borravalót is adott, amiből örömében lisztet vásárolt a boltosnál, aki hitelt adott magának, s ott lopta meg, ahol csak akarta. Mert a tehetetlennel azt csinált a gazda, amit csak akart. Szava, becsülete mikor is volt magának... Nyáron learatott, s a részesedés már az udvarára sem került. Vitte rögtön a papnak, kántornak, boltosnak, hogy aztán újra kegyelemkenyéren éljen. Ahogy megkapta a pár fillért, egyszer olyan gyorsan szaladt, mert a lisztet haza is akarta vinni. így volt-e?... — Így, volt ez és nem másképp ... — A gróf öccse meg mit sem sejtve hazajött, főhetett: a bátyja „vendége“ volt, akinek a földet, kastélyt, uradalmi házakat és a pénzbeli vagyont kellett volna vele megosztania. A megérkezés előtt azonban még történt egy és más... — Igen, történt... Látom az úr jobban tud mindent, beszéljen hát. Mert beszélni sokkal könnyebb, meg fiatalabb is nálam: jobban foroghat hát a nyelve, mint nekem. • — Ez igaz. De maga ott volt kezdettől fogva. Maga előtt játszották azt a rettenetes komédiát... — ott hagytuk abba, hogy feladta a sürgönyt. Mi történt azután? — Nem tudom, mire céloz. Becsületemre mondom, nem tudom ... — A hajtők és a vadászok névsorát mikor állították össze? ... — Még a sürgöny feladása előtt... Még szombaton, mert a sürgönyt csak hétfőn adatta fel az úr. — Röviddel a zárás előtt? — Ügy, ahogy mondja ... — Két napra szólt a vadászat: szombatra és vasárnapra ... Mit gondol miért? Az öregember maga elé nézve hallgatott. A kocsmá- ros bort tett az asztalra, majd teleöntötte a poharakat: — Fogyasszák egészséggel... — mondta. Az öregember felemelte a poharát: — Tudom, végig kell mondanom, végig a történeteket, ha már belefogtam. Űjra töltöttem, s egy pillanat alatt kiitta. — Szombaton készen volt a névsor. Magát ts jelölték. Mit gondol miért? — Nem tudom — mondta lehangolóan az öregember. Fáradtnak látszott, és nagyon-nagyon öregnek. Felállt, kiment az udvarra, de rövid idő múlva visszajött: — Sohasem gondolkoztam én azon, hogy miért is jelöltek — mondta. — Nem baj, ha odáig jutunk a beszélgetéssel, megmondom. — Hálás lennék érte. — Sokan voltunk. A gróf, a jegyző, a kántortanító, a földesgazdák meg a magamfajtából is vagy ötven ember. Persze, nem mind hajtó. Hajtó csak huszonnyolcharminc ember. — Es a többiek? — Szétszéled ám a sok ember. Egyik a lovakat őrzi, a másik az elejtett vadat gyűjti szekérre. — Ha lehet, folytassuk ott, hogy Bíró Barna Mihály gróf hintával ment ki a vasútállomásra. — Ügy volt, ahogy az úr mondja. A gróf hozta haza az öccsét, úgy mint máskor. Mi meg a kastély udvarán fogadtuk annak rendje-módja szerint. Így volt ez máskor is. — Hanem ez a József mennyi idős lehetett? — Gyerek volt az még, uram. Talán húsz esztendős lehetett. Kétszer-háromszor,' ha láttam életemben. Deák volt az örökkétig. Pesten, Pozsonyban, Bécsben tanult. A faluba csak ritkán jött... Inkább csak mulatósokkor igyekezett haza. Mulatni, azt nagyon szeretett... — Másnap befogott a seregnyi nép, s ment ki az erdőre. Volt aki mégis otthon maradt... — Ki volt az? — A bátyja. A bátyja maradt otthon... Reggelre belázasodott, orvos is volt nála ... — Reggel, miután kiértek, körbe vették az erdőt: hajtők és vadászok egyaránt. Ürnak is, szegénynek is ünnep volt ez a nap, de nekik a szórakozásért volt ünnep, a szegényneknek meg azért, hogy a hosszú koplalás után újra megtömhette a gyomrát. — Évente háromszor osztatott az úr alamizsnát. Mihály-napi búcsúkor, húsvétkor és karácsonykor. Tisztességesen adott mindenkinek. Mi meg szívesen fogadtuk, mert a fogunk nem kopott el ilyesmiben. Koldusok, föld nélküli nincstelenek egyaránt kaptak a bárányok húsából és a kalácsból is egy-két darabkát, s minden egyes családtagnak kijárt egy kerekes cipó. Ezekhez jöttek még a vadászatok. Aki az uradalomban dolgozott, mindenki kapott egy kevéske húst, s aki pedig hajtőként vagy egyéb segítséget nyújtott, munkájáért ráadást érdemelt... — Mit gondol, hány faluja volt a maga grófjának? — Nem nékem kellene azt megszámolnom. — Hát kinek, hogy tisztábban lásson. Nem magát emésztette az uradalmi munka? Nem magát szalasztotta, ha szüksége volt valamire? Nem magából csinált hajtőt a vadászatain? Nem magát küldte télvíz idején fáért, miközben otthon csak szeméttel, kórószárral tüzelhetett? Hát kinek kellene tudnia volt grófjának gazdagságát, ha nem magának! A temérdek vagyonból kitellett annak a néhány báránynak a húsa, a kalács, a cipó, de kitellett volna a bor, a pálinka is, amit maguk sosem kóstoltak. Bort töltöttem a poharakba. — Miután kiértek, körbevették az erdőt: hajtők és vadászok egyaránt. — Éppen úgy volt, mint máskor. Kerítettük az erdőt annak rendje, módja szerint. Dél jelé már a Nagy erdő alsó részénél jártunk. Közvetlen a folyó partján szaporáztunk el az úrral... * — Józseffel? — Vele. A Határja mellett igyekeztünk. A víz folyásával egy irányban haladtunk lefelé a parton, majd be a sűrűbe, mert onnan hallottuk a visongást. Arra felé volt a sok nép. Gondoltam, jobban szedem a lábam, mert az úr igencsak szaladott, igencsak igyekezeti előre ... Mögöttünk rohantak ketten-hárman, de csakhamar elnyerte őket az tgllce, csórmány. Mert erre aztán temérdek van belőlük. József méltóságos úr előttünk szaladt mindvégig, még akkor is előttem volt, amikor már a sűrűben jártunk és... elénk lépett Kutas Mihály. Az úrra emelte a fegyverét. Az úr megtorpant, s azt kiáltotta: „Ne lőjj!... Ne löjj te szerencsétlen! ...“ Kutas meg meghúzta a ravaszt, kétszer is meghúzta egymás után ... — Az igazat mondja, a színtiszta igazat! A pohár után nyúlt, kiitta mind az italt. — Végigszaladtam a parton, s minduntalan kiabáltam. — Mit kiabált? — Segítségért kiabáltam. Jöttek is az urak, és én meg elmondtam mindent szépen sorjában, úgy, ahogy megtörtént. Mire visszaértem, az úr már halott volt, merő vér volt a ruhája, merő vér az egész teste. — Figyelmeztettem, hogy az igazat mondja! — En az igazat mondom, a színtiszta igazat! — Mondja el újra, hátha igazabbá válik a szava. — Miután a sűrűbe vetettük magunkat, elénk lépe't az előbb említett illető. Az úrra emelte fegyverét. Az meg mint az előbb is mondtam, ijedtében megtorpant, felemelte a kezét, s azt kiáltotta: — Ne lőjj!... Ne lőjj, te szerencsétlen!... Az meg csak tartotta rajta tovább a fegyverét, s hallgatott szörnyűséges hallgatásával. A fiatalúr meg hátrált, ijedtében szólni sem tudott. Kutas Mihály meg kísérte, szépen irányította a folyópartig. Lehajtotta a fejét. Teste meg-megrándult. Hallgatott. — Szörnyű volt az... Rettenetes volt . >. — Mi történt, miután a partot elérték? — Aminek történnie kellett. Ott terítette le az urat Kutas, ott, egy bokor tövében. — Maga meg elrohant jelenteni a történteket? — Igen, elrohantam. — De előbb még történt valami. Kiitta a pálinkát, csak aztán kérdezett. Bizonytalanságot éreztem a hangjában. — A két lövés után gondolja? — Teljesen úgy. — Az úr a bokorba zuhant. Merő vér volt... En Mihályhoz ugrottam: Mit csináltál, te állat? Mily nagy szörnyűséget követtél el? — Azzal torkolt le, hogy tartsam a pofámat. Akkor már sejtettem, hogy valamilyen szörnyű kelepce ez, s már a magam szerencsétlenségét átkoztam, hogy ide vezérelt a sors, és azt sem tudtam, hogy mit is habratyoltam a feljebbvalóknak ... Biz’ isten magam sem tudtam. — Mi történt azután? — Vajas Márton kocsiján vitték haza az Ifjú urat. Mi meg a szekér nyomában ballagtunk. Csak lépdelt a szegényebbje, egyetlen szó nélkül lépdelt... Az urak meg vitatkoztak, egymás szavába vágtak, de ők nem a nincstelenjével jöttek. Külön, alaposan lemaradva tőlünk, közeledtek a falu jelé. Szavukat sem hallottuk, csak kézmozdulataik hevességéből ítélhettünk. A Kutas is velük jött. A jegyzővel, kántortanítóval és a többi vagyonossal. — Mikor tartóztatták le őt? — Az már a faluban történt, hogy letartóztatták. A falu közepe táján. A Villányiék előtt, ott, ahol a posta is van... ott, ott valahol. A seregnyi nép meg már mind kitódult az útszélre, mint ahogyan az már lenni szokott. — Kutast letartóztatták? — Letartóztatták, hogy aztán két héttel később újra szabadon engedjék, s a húsz hold földet szépen megkapja, mert az ugy-e kijárt a szörnyűséges tettéért, a piszkos munkáért. Az ifjú úrnak meg szép síremléket állítottak... — Es maga mivel nincs megelégedve? — Semmivel sem vagyok elégedett. Semmivel az égvilágon. A főcinkos büntetlenül megúszta, és én ezt alá nem írom... — Kutasra gondol? — Reá gondolok. — Tudja, ki volt a főcinkos? Poharamat emeltem. Az öregember megriadt egy másodperc töredékre. Intettem, ne féljen. — A maga ura volt a főcinkos! Aki nem akart a földeken, a kastélyon és a pénzbeli vagyonon osztozkodni az öccsével, a vér szerinti testvérével... Az ura volt a főkolompos és senki más. A grófja, aki magával vitette el a sürgönyt, aki, munkát, gyengécske anyagi forrást biztosított számára, aki sátoros ünnepeken kaláccsal, cipóval, bárányhússal kedveskedett az egész évi kizsákmányolásért! Az öregember rámnézett, fáradtnak tűnt, kocsonyás szemei fakón meredtek. Intettem a kocsmárosnak. Pálinkát hozott. A velem szemben ülő szó nélkül megitta. — Folytassuk hát, járjunk a végére az ötven évvel ezelőtti dolognak. Keressük meg az igazságot, ha egyáltalán meglelhető. Ittam a boromból. Az öregember felhúzva amúgyis ráncos homlokát szólott: — Ha az igazságot akarná itt összekaparni, lejárhatná a lábát. Különben mindannyian vétkesek vagyunk. Ahány ember, annyiszor egy rakás vétek... Igazam van? Hanem maga különösebben is vétkes. Éppolyan bűnös, mint az, aki meghúzta a ravaszt. Csak a cinkosságáért nem kapott kitüntetést. Megöregedett, megros- kadt, hát tudja-e, hogy kit szolgált. Ki volt a maya ura? Kinek volt a hűséges csatlósa? Az utókor mindem tud, mindenek fölött ítélkezik. Hogy elhallgatta a gyilkosságot, felér egy másik gyilkossággal. — Maga az ifjú urat védi? — vágott vissza kétség- beesetten az öregember. — Nem. Nem védek én semmilyen urat. Bár sosem lettek volna, akkor legalább megtanult volna írni- olvasni. Nem a grófja öccsét védem, és ezt maga tudja a legjobban. Elhallgattam. Az öregember ott ült az asztalnál. Sajnáltam is, gyűlöltem is egyszerre. — Mit tett volna az én helyemben? Akkor már hét pulyám volt. Tizenegyen voltunk összesen, hát így gondolkodjon! — Ha már ott volt a hatalmas család, akkor már szabad volt elkendőznie a történteket? — Mit tehettem volna? — nézett maga elé az öregember. Most már, ha szólt, rekedt hang hagyta el a torkát. — Becsapták, be útón-útfélen, hát miért nem lázadt? Miért nem lázadt a többi nincstelennelI Háborúban volt? Persze, hogy volt, és ki küldte? Az úr. Most már érti, hogy miben vétkezett? A tudatlanságában, amit a grófja testált magára. Felálltam. A kocsmáros még egy pohárka italt tett az öregember elé. Fizettem, majd begomboltam a kabátomat. — Hanem valamiről megfeledkezett — mondta az öregember. — Miről? — néztem rá kíváncsian. — Azt ígérte, hogy a végén megmondja, miért jelöltek engem, arra a napra hajtónak, s lám megfeledkezett róla. — Akaratlanul is elmosolyodtam. A harag lassanként elpárolgott belőlem és már nem vádoltam. — Látja, erről tényleg megfeledkeztem. Azért jelölték, mert azon a napon csak írástudatlanokat válasz tott ki a gróf. — Kutya egy dolog volt az. — Bizony az volt — mondtam. t (i f VAJKAI MIKLÓS: AZ ÖREGEMBER
