Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-28 / 48. szám
CZAKÖ GABOR: JEWESSES H orváth Mihály befejezte a munkát és hazament. Egészséges éhség ösztökélte, amint végiggyalogolt a Malom utcán. A kocsmánál lassított, fontolgatta, hogy bemenjen-e. A bolt előtt megállt; kell-e vennie valamit vacsorára, de eszébe jutott a tegnapi kenyér, és tovább ballagott. A sarkon fogta egy darabig a sógorék ajtajának kilincsét — már sehogy se aka- ródzott sietnie. Mégiscsak hazaért és be kellett lépnie a kapun. Az udvar hullámzott a sűrűtől, egy magasra burjánzott csalánbokor sötétzöldjében árva napraforgó bóbiskolt. Fölment a tornácra, és a törött csibeitató alól előkotorta a kulcsot. A konyha áporodott szaga belecsapott az orrába. A lábosban három napja rohadt a lecsómaradék. Letakarta, öt percig tartott, amíg eldöntötte, hogy a szobában fog vacsorázni. Kibontotta a kenyeret az abroszból, szalonnát vágott mellé, és megtörölt egy zöldpaprikát a nadrágja szárában. Már nem volt éhes. Az utóbbi években rohamosan tunyult. Amikor hazajött a katonáéktől naponta serénykedett a ház körül, később csupán hetenként takarított, mostanában csak nagy ünnepekre. — Minek? Két éve kapta magát először azon, hogy hangosan beszél. Kénytelen volt legalább saját magához szólni egy-két szót, hogy ne legyen olyan iszonyú csönd. A késő délutáni napfény hintázott a porszemeken. A sarokban két pók háborúságba keveredett egymással — már olyan sokan voltak, hogy nem jutott nekik hely, ahová kifeszíthették volna a hálójukat. Az öregek képét is beszőtték. A keretről, szakadt fonalakon, dongóhullák fityegtek. — Olyan asszony kellene ide, mint te voltál anyám. A kép szelíden nézett rá a piszok alól. — Hiába. — Legyintett egyet a levegőbe, aztán lesöpörte a morzsákat a földre, és leheveredett a díványra. Rágyújtott, összehunyorított szemmel figyelte az ablakhoz fölszálló füstöt. Mintha valakinek az arca lett volna ott; a napfényben a hideg kékszürke emberszínűvé lágyult. A parázsról bodorodó utánpótlás megbolygatta a törzsét; ring a csípője — kigomolygott oldalt, nyújtja a karját. Behunyt szemmel nézte a lányt, aki ott ült mellette ... A szomszédék Bandi fia a szabadságát töltötte otthon. Rettenetesen unatkozott, de vérig sértette volna az öregeit, ha Pesten marad. A tetejében itthon ingyen élt, ami ezernyolcszáz forint fizetés mellett nem akármilyen szempont. Hozott az apjának egy csomag Philip Morrlst, és ezzel minden kötelességét letudott. A doboz azóta ott áll a sublóton érintetlenül. „Majd elszívom, ha legközelebb hazajövök!“ Tett-vett, barkácsolgatott a szín alatt egy keveset, hogy gyorsabban múljon az idő, Estefelé, amtkorra megunta a diófát támasztani, gondolta, átnéz Mihályhoz. Amikor belépett, Mihály még mindig aludt. Hánykolódott, dobálta magát fektében és kiabált; — Ilonka! Kis Ilonkám! Bandi visszahőkölt. Ijedten tapogatott egy szék felé, hogy leüljön. Fellökte. — Mi van? Ki az? — Csak én, Misiként. — Igen, igen. Szerbusz. Baj van? — Nincs. Gondoltam, átjövök egy parti sznapszlira. — Jól tetted, Bandikám, nagyon jól tetted. Bandi talpraállította a széket, osztott. Mihály előkereste a demizsont a szennyes alól, ujjával kitörölte a port két poharából, és töltött. — Isten éltessen! — Egs! A félig töltött üvegbe jócskán belekarcosodott a bor. Bandi hintázott a széken, hátralendült, a fejével támaszkodott az öreg, barna szekrénynek. — Honnan ismerted te Kiss Ilonkát? — Én? — A nevét kiabáltad. Nem mondom, sokan megnyalnák utána a tíz ujjúkat. Micsoda lányi Ez is a baja szegénykének, fogadok, pártában marad élete végéig. Mihály röstelkedett magában. Gondolta, hazudik valami kacskaringósat a barátjának, de nem vitte rá s lelke. — Nem, nem ismerem — mondta —, egy másik Ilonkával álmodtam. Játszottak. — Ha akarod, bemutatlak neki — mondta később Bandi. — Nem járok én Pestre! — Járok én eleget. Erről több szó nem esett. Bandi hétfőn visszautazott, Mihállyal továbbra se történt semmi, hacsak azt bem számítjuk, hogy egyik este kimosta a lecsót a lábosból. Telt-múlt az Idő, amikor az egyik nap levelet hozott a posta. Mihály a szokottnál is kevesebb étvággyal evett. Nekitámasztotta a levelet a sótartónak — szép, hosszúkás csontszínű boríték volt — és elkeseredetten rágta a szalonnát. „T. c. Horváth Mihály, Nyék, Kossuth Lajos u. 71.“ Ojabb falatot gyömöszölt a szájába, bár se teste, se lelke nem kívánta. Húzta az Időt, nem merte a levél titkát meggondolatlanul elpocsékolni. Három fordulóval hurcolkodott át a díványhoz. Külön vitte a cigarettát, a borospoharat és a levelet. Formásán .férfiasán sorakoztak a betűk. Kedves Horváth Mihály! Ne haragudjon, hogy zavarom, nem is akartam írni, de Bandi barátja, akivel én egy üzemben dolgozom, annyi szépet és jót mesélt magáról, hogy végül nem tudtam ellenállni. Elmondta, hogy maga Is egyedül él, amióta elvesztette a szüleit. Sajnos, nagyon jól tudom, TÖTHPÁL GYULA: Homályos szenvedély (Az Izgalmas teljesség című ciklusból) sí jnest mennyire rossz a magányosság, mert én is arva vagyok. A szüléimét nem ismertem, lelencházba adtak egészen kicsi koromban. A kötöszakmát tanultam ki, és a Harisnyagyárban dolgozom már hét éve. Nagyon szépen kérem, ne gondoljon rólam semmi rosszat. Tudom, hogy nem illik egy leánynak levelet írni ismeretlen férfiakhoz, de olyan rossz egyedül, és ki tudja, talán most történik csoda az életünkben. Nagyon szeretném, ha válaszolna a levelemre, és legalább így írásban megismerkedhetnénk egymással. Üdvözli a messzi távolból; Kiss Ilona. Utőirat: Arra szeretném megkérni, hogy válaszát Bandival küldje, mert én egy leányszálláson lakom, és nem akarom, hogy pletykáljanak rólam a lányok. Eddig tartott a levél. Mihály forgatta jobbra-balra, nézegette, aztán elolvasta még egyszer. Rágyújtott. Most nem játszott a füsttel, gondolkodni akart. Hirtelen kap- -a magát, fölugrott, és rohant a tollszárért meg a tintatartóért. „Drága Ilonkám!" — kezdte. A tollszárról lerágott festék ráragadt a fogára, összetépte a papírt. Másikat vett elő: Kedves Ilonka! Egyáltalán nem zavart a levelével, sőt nagyon örültem neki. Rosszra se gondoltam, mert ha mi jók vagyunk, akkor az Isten nem hagyja, hog/ rosszra váltson a dolgunk ... Annyi mindent szeretnék ideírni, de nem merek, és nem ts tudok. Én egyszerű mezei ember vagyok, az volt az apám is. Amióta leszolgáltam a katonaságot, itt élek Nyéken egyedül, és amint írta, ez nagyon rossz. Most nem írok többet, inkább küldök magának egy fényképet, lássa milyen vagyok életben. Az asztalfiók tkacatjából előhalászott egy fényképet. A kép a Duna-parton készült egy mulatság alkalmával öt évvel ezelőtt. Visszaült a papírhoz, és teleírta mind a két oldalán. Elmesélt az életéről mindent, ami hirtelenjében eszébe jutott. Ettől kezdve jöttek-mentek a levelek Nyék és Budapest között. Amint hosszabbodtak, úgy melegedett a hangjuk. Ilonka is küldött magáról képet. Elnézést kért, hogy csak fürdőruhásat talált, de Mihály így Is gyönyörűnek találta. Mihály egészen megváltozott. Kitakarította a lakást, leszedte a pókhálókat, esténként főzött magának és rendszeresen mosogatott. A söprűket kivágta, összekötözte, hogy ősszel legyen mivel eltakarítani a faleveleket. A lehullott körtéből pálinkát főzött, abból pedig likőrt, mert Ilonka egyszer írta, hogy azt nagyon szereti. A lány beszámolt neki minden napjáról. Megírta, hogy milyen filmeket látott, mit főzött a társnőinek az otthonban, hány fodrot varrt a szoknyájára. Az e- gyik levélben megjegyezte, hogy télikabátra gyűjt, mert a régi már elkopott. Vasárnap délután, amikor Bandi a vonatra ment, beszólt a levélért, Mihály megkérdezte: — Mondd, Bandi, mibe kerül egy női télikabát? — Attól függ milyen. — Hát olyan, ami jó Is, szép Is. — Gondolom, elkérnek érte vagy kétezer forintot. — Ügy vélem én is — mondta Mihály, azzal elővett egy rettentő vastag dupla borítékot, ami át meg át volt ragasztva szigetelőszalaggal, és átadta Bandinak. Keddre már megjött a válasz — expressz. Drága Mihálykám! Az üzemből írok, ezért ne haragudjon a csúnya írásért. A Bandi tegnap meghozta a levelét, és benne a kétezer forintot. Én majdnem pofon csaptam a Bandit: engem akar megvásárolni?! Hát utcai nő vagyok én, aki pénzért elmegy akárkivel? Még egy olyan cigány- képűvel is, mint ő? Csak akkor csillapodtam le némiképp, amikor megmondta, hogy a pénzt nem ő tette bele a borítékba, hanem maga küldte nekem, édes Mihálykám, hogy télikabátot vehessek. Nagyon kérem, nyugtasson meg. öleli: Ilonka. — Édes kis csacsikéin! -r nevetett Mihály, és a kővetkező levélben megnyugtatta Ilonkát. Megint expressz jött a válasz. Édes Egyetlen Misukáml Kimondhatatlanul örültem a legutóbbi levelének. Higyje el, a múlt héten egy szót se váltottam Bandival, anyira nehezteltem rá. Most már megnyugodtam, kedves, hisz szegény Bandi nem tehet a maga jó szívéről. Azonban meg kell mondanom, hogy magától se fogadhatom el a pénzt, mert bármit is érzek maga 1- ránt, még nem láttam soha ... Mihály ragyogott a boldogságtól. Vasárnapi levelében meghívta Ilonkát Nyékre. Egész héten súrolt, takarított, még a bútorok hátulját is letörölgette. Csütörtökön bement Bajára, és vásárolt egy televíziókészüléket. Be is szereltette, de bekapcsolni nem merte, csak nézte, simogatta esténként. Ügy döntött, hogy I- lonka látogatása alkalmával fogja fölszentelni. Kétnaponként meglátogatta a sógoráékat, ilyenkor mindig figyelmeztette a húgát, hogy ne felejtsen el majd süteményt sütni „akkor“. Cukorkát vitt a gyerekeknek, azok nagy szemeket meresztettek rá, mi ü- tött a mogorva bácsiba? Éjszaka sokáig forgolódott az ágyban, aggódott, nehogy rossz hírt hozzon a posta. Szombaton Bandi személyesen hozta a választ. Mihály a televízió előtt ült, megmutatta a levélnek a gépet. Kedvesem! Szívből köszönöm a meghívást. Biztos vagyok abban, hogy nem fogok csalódni magában, csak azt szeretném, ha maga se csalódna bennem. Egy kicsit félek a találkozásunktól. Úgy érzem, hogy maga egy tökéletes nőt lát bennem, akiben nincsen hiba. Ne felejtse el, hogy én egy egyszerű lány vagyok, olyan, mint a többi. Levélben, tudom másnak látszunk, a papír oly sok mindent kibír! No de mindegy. Döntöttem, megyek. Csak egy kicsit legyen még türelemmel, tudja, a szabadságomat már kivettem, így fizetés nélkülit kell kérnem a főnökömtől. Nem bíztatom magát, hogy sokáig maradok, mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy ne dolgozzam. Csókolja a távolból: a maga Ilonkája. Mihály kis híján kirohant az utcára a levéllel. Vasárnap a válasszal együtt egy karikára kötött cérnát adott Bandinak. — Bandikám — mondta, és elővette a tárcáját. — Vegyétl nekem két jegygyűrűt. Az egyik akkora legyen, mint ez a cérna, a másik Ilonka ujjára passzoljon. — Honnan tudjam, milyen vastag az ujja? — Mit tudom én, az a te dolgod. Csak az a fontos, hogy ne vegye' észre. — Azzal kiszámolt az asztalra egy ezrest. — A többit útiköltségre adom. — Gondolkodott egy kicsit, és elővett még ötszáz forintot. — Ez a tied Bandikám! Bandi a hajába törölte izzadó tenyerét. Körbejáratta tekintetét a lakáson, rápillogott a tévére, a tiszta abroszra, nem nyúlt a pénzért. — Idd el az egészségemre, megérdemled. — De ötszáz forint! — Szívesen adom. Mihály elővette a szekrényből a féltve őrzött dióli- kőrös üveget. — Isten éltesse Ilonkát! Bandi már csütörtökön megérkezett. Autóval jött, két orkánkabátos ember társaságában, vasra verve. Széles Jani, a községi rendőr kísérte őket. — Maga Horváth Mihály? — kérdezte a magasabbik orkános. Mihály nem tudott hova lenni meglepetésében. — Ismeri ezt az embert? — A legjobb barátom! Az idegenek házkutatási engedélyt vettek elő, és a két szemközti szomszéd társaságában benyomultak a lakásba. — Mi történt? — kérdezte Mihály Széles Janit. A rendőr körülnézett, hogy meghallják-e a detektívek. — Lopott a gyárból, aztán találtak nála egy levelet, amit te írtál. Remélem, nem vagy benne? — Én? Hogyan lennék? — Ilonka járt az eszében. Csak nem esett baja? < A detektívek a szobában nézelődtek. — Szépen, rendben tartja a lakását — mondta az alacsonyabb. Mihály mosolyogni próbált. — Adott magának harisnyát vagy zoknit Nagy András? — Nem adott kérem. — Bíztatóan pillantott Bandira. „Én pajtás nem árullak el, ha kerékbe törnek, ak kor se.“ Bandi nem nézett rá. A festés szegélyvonalát bámulta a plafon alatt. A két nyomozó megnézett mindent a lakásban, de nem találtak semmit, ami érdekelte volna őkét. Már menni készültek, amikor az egyikük beletúrt a televízió tetején Ilonka leveleibe. Odahívta a társát. Olvastak egy darabig, majd papírokat vettek elő a táská jukból, és összehasonlították a leveleket. — Ezeket elvisszük. — Azok az enyémek! — tiltakozott Mihály. — Visszakapja. A magasabbik rápaskolt Bandi vállára. — Mehetünk, Ilonka. Esténként Mihály a tévé előtt álldogálva rágta a szalonnát. A gyorsan sűrűsödő szürkületbe révedt, a- melynek a mélyén a száműzetésből visszatért pókok szőttek hálót a piszoknak. f
