Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-11-21 / 47. szám

AZ OLVASOK HANGJA TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Az egyik szerdai napon érdekes felmérés alanyai let­tünk. Az 0) Ifjúság munkatársa, Zolczer János néhány kérdést tett fel nekünk arról, hogy mit ad a kánya, miért olvasunk, kik a kedvenc íróink stb. Ki ne szeret­né a könyveket? Mi is örültünk, hogy ilyen jó téma van „feldobva“. Aztán egy kis Jóleső izgalommal vár­tuk az Oj Ifjúság kővetkező számát, a rólunk megjelenő cikket, ami aztán nagy vihart kavart az Iskolában, a Bratislava Mágyar T any elvű Gimnáziumban. Kiderült ugyanis, hogy ml, negyedikesek, meglehetősen hiányos műveltséggel rendelkezünk. Nem tudtuk helyesen leírni az írók nevét, nem ismerjük a klasszikusokat, csapni­való a helyesírásunk stb. Még nagyobb volt a felháborodás, amikor arra gon­doltunk. hogy ugyanez sok-sok olvasóhoz eljut. Nem ér­iünk egyet ugyanis a cikk néhány kijelentésével, és kellemetlenül érint bennünket, hogy olyan dolgok is megjelentek, ami enyhén szólva túlzás. Vegyük sorban: nemcsak az a néhány író, költő sze­repelt a felmérésben, akiknek a nevét a cikkben olvas­hattuk. Megemlítettük Theodor Dreiser, Hunyadi József, Szinnyei Júlia, Lawrence Durrel, Margarete Mitchell, Hajnóczy Rózsa, Passuth László nevét is. Tessék csak véglgnéznil Ugye, hogy nem „középszerű“, szóra sem érdemes írók? A felmérésben Illyés Gyula Puszták népe című könyvét talán csak három ember írta. Zolczer János mégis azt a következtetést vonta le, hogy tizen­kilenc diákból csak egy tudta a könyv szerzőjének a nevét, holott tizenhatan meg sem említették a müvet. /Megjegyzendő, hogy nem azért, mert sosem hallottunk róla.J Senkt sem tulajdonította a Puszták népé-t Kaffka Margit, Petőfi vagy József Attila művének. Vannak igazt, sokat jelentő olvasmányélményeink. Ismerjük Tolsztojt, Gorkijt, Shakespeare-t, Nexőt, Cervantest, Fábry Zoltánt, Victor Hugót, Rabindranath Tagore-t, Németh Lászlót és még sok írót, költőt. Nem ráznánk tagadóan a fejünket, ha ezeket a neveket hallanánk. Nemcsak a kötelező olvasmányokat Ismertük (és ismer­jük! J, és nemcsak néhány mü filmváltozatát, hanem sok-sok érdekes regényt, elbeszélést, drámát, verset stb. Biztosak vagyunk abban, hogy az érettségin a magyar írásbelit senki sem fogja félbehagyni hiányos szó­kincskészség miatt. Szeretjük a könyveket, és ezután is sokat fogunk ol­vasni. A Duna utcai Gimnázium negyedikesei A szerkesztőség megjegyzése: Az Oj Ifjúság szerkesz­tősége sem a múltban nem zárkózott el, és a jövőben sem fog elzárkózni az elől, hogy hangot adjon azoknak, akik nem értenek mindenben egyet a lap hasábjain megjelent írásokkal. Csupán annyit szeretnénk megje­gyezni még, hogy Zolczer János kritikus hangvételű írása lapunk 43. számában jelent meg „Mit ad a könyv“ címmel. Ezzel is lehetőséget nyújtunk olvasóinknak, hogy összehasonlíthassák Zolczer János megállapításait a fent közölt véleménnyel. Szerkesztőségünket mindig a segitőkészség vezérli, még akkor is, ha kritikus hangot üt meg egy-egy ná­lunk közölt írás. Mindnyájan szurkolunk azért, hogy iskoláinkban egyre szebb eredményeket érjenek el az egyes tantárgyak oktatása terén. Csak örülünk annak, ha a Duna utcai negyedikesek valóra váltják ígéretü­ket és mint azt válaszukban írják: „Biztosak vagyunk abban, hogy a magyar írásbelit senki sem fogja félbe­hagyni hiányos szókincskészség miatt.“ EGY VENDÉGJÁTÉK MARGÓJÁRA H elyesnek, Időszerűnek és ter­mészetesnek tartom azt, hogy Komáméban székelő Magyar Területi Színház Komáromba is el­látogatott. Miért ne, amikor olyan egyszerű egy ilyen vendégszereplés. Akárcsak idehaza lennénk. Beütünk a buszba, átkelünk a Dunán és a zöldre festett hidat elhagyva, a má­sodik utcába Jobbra bekanyarodva megállunk a Városi Kultúrház előtt és máris a helyszínen vagyunk. Nos, ezen örvendetes tényt nyugtázva, he­lyesen cselekszik színházunk, amikor bővíti kulturális kapcsolatait és a határon túl is vállalja hazai dráma- irodalmunk népszerűsítését. Ezúttal úgy döntött, hogy Batta György Ka­kastánc című kétrészes Játékát mu­tatja be a komáromiaknak és más­nap a tatabányai közönségnek. Mint ahogy a különböző ítészek megnyilatkozásaiból tudjuk, hogy a Kakastánc egy pályanyitást hitelesítő olyan drámai alkotás, amelynek élet­anyagát Batta György poétái művelt­sége sugallta. A fiatal szerző, humo­ra csupa lélektani csipkelődés, a- melyhez humánus motivációit, nem­zedékének Jellemző típusaival hang­súlyozza. Színházunk nyilván tudta, amikor műsorra tűzte „ezt az experi­mentumot“, hogy vállalnia kell a be­mutatkozó szerzőnek és a dorgáló vagy dicsérő kritikának mindennemű állásfoglalását, kivált, ha az előadás — a színház véleménye szerint —- korrekt és egyértelmű. Tehát olyan, mint amilyet Kónrád József rende­zett, és a színház népes társulata produkált Holocsi Istvánnal, Boráros Imrével, Ferenczi Annával, Szentpé- tery Arankával, Varsányi Marival és Udvardy Annával az élen. De mind­ezek fölött Mák Ildikóval és Pőthe Istvánnal, akik az ember és a szí­nész „szépbeszőtt jövőjéről“, a „majd mi szebbek-Jobbak leszünk“ hitének tisztaságával Jelennek meg a szín­padon. Kiemelni vagy elmarasztalni bárkit is a szereplők közül, ez alkalommal nem célom. Legfeljebb azt mérlegel­hetném, hogyan kísérelték meg „fel­színre hozni“ a hattal figurák lénye­gét, Jóllehet a bemutató őta szerep­cserék is történtek. De máris meg kell állapítanom: kár, hogy a pre­mier óta inkább szétesett, mint ösz- szeállt a Játék. Elmosódott a „kü­lönbség* a dráma értékesebb részei között: epizódok egymásmellettiségát látjuk a színpadon, s így a mondani­való — a szerzői argumentáció (vagy ha tetszik a költői mesej sem valóságos belső szerkezetének szín­padi megjelenítését tükrözi. Nem az embert viszonyokat kérési, másokra tekintettel lévő eszközeivel, hanem egyépieskedő rutinmozdulatokkal i- gyekszik nevetésre ingerelni a szá­munkra igen fontos lelkesedni tudó közönséget. Ezáltal inkább a hete­rogén elemeket hordozó játékmodor kerül előtérbe, amely az átlagon fe­lüli nézőt bizony nemegyszer bosz- szantja. És ha a vendégszereplő tár­sulat igyekezett most is mtndeát meg­tenni, hogy a kortárs magyar nyelvű drámairodalom egyik nemrég bemu­tatkozó képviselője első találkozását a magyarországi közönséggel érde­kessé és eredményessé tegye, hiány­talan sikerről sajnos mégsem szólha­tok. Még akkor sem, ha örömmel ál­lapíthatom meg, hogy az Itt látótt előadások, még így is (1) észrevétet- ték a szerzői-rendezői koncepció a- zon törekvését, hógy a formális, di­vatmajmoló epigonizmus helyett, a tudatos parabola és a groteszk, az abszurd és az absztrakció hatásos ér­telmezésével meglephette a közönsé­get és arról tanúskodott, hogy ez a játék Is sok újszerű, érdekes és iz­galmas gondolatot, ostorozni vagy di­csérni való érveléseket kínált idősek­nek, fiataloknak egyaránt. Tény vi­szont az is, hogy a debütáló szerző a felkínált helyzetek lélektanát még nem tudja kellőképpen „kihasználni*. A színészek sem értik mindig a lé­nyeget. Sőt a rendező, a maga igye­kezetében sem tud következetes ma­radni, mert reméli, hogy a néző elé tárt helyzetekből úgyis kiderül majd a szerelmes ifjú, az érdekből lelke­sedő focista és a minden hájjal meg­kent kakaskodó hösszerelmes egyé­ni és társadalmi nyoma, s ugyanak­kor a két fiatal szerelmes hite a be­csületes, a családi élet tisztaságában. S hogy ez nem mindig derül ki a játék során, az abból a „hibából“ e- red, hogy a dramaturgia és a rends- zés inkább a konvenciók felé hajlik, mint a jellemrajz pontosabb ábrázo­lására. Eltér így a szerzői alapgon­dolattól, ahol leplezőbb tudatosság­gal rajzolódott meg a szereplők lé­lektani és cselekvési iránya, amely mellőz mindennemű „idegen elképze­lést“, ami megbontaná a naivan hi­teles színpadi koncepciót és a szerző irodalmi elképzelését. Szerinte hiány­talanul a megelevenítendő történés­re, a megidézendő tartalomra, a sze­replők jellemrajzára kéne összpon­tosítania. Ügyelni a megadott stílus­tisztaságra és ugyanakkor érdekes­nek, és egyéninek is megmaradni a játék sikere érdekében. Érdemes lenne eltűnődni azon (és ez sohaseih késő!}, hogy a Javítható ritmusbeli zökkenőket, a gyakran túl­zásba vitt „saját elgondolásokat" re­videálni kéne és a tartalom szjnsze- rü, képi megfogalmazásán túl a já­ték lényegére, a mondanivaló tuda­tos és határozott megmutatására tö­rekedni a további előadásokban. A vendégjátékok lezajlottak. A taps Őszinte és lelkes volt. És ha ebből az aspektusból elemezzük a két elő­adást, és meghallgatjuk a legördülő függöny után a közönség véleményét, újabb előadások megtartására ösztö­nözhetjük társulatunkat. Mert szüksé­ges és hasznos az itteni jelenlétük. Főleg a szlovák és a cseh, de nem utolsó sorban hazai magyar dráma- irodalmunk és színpadi művészetünk megismertetése érdekében. Szuchy M. Emil ÜJ SZOVJET SZERZŐ A SZLOVÁKIAI SZÍNPADON Vaszilij Makarovlcs Suksin (1928—1974) érdekes egyénisége volt az új szovjet irodalomnak. A szibériai származású fiatal­ember volt lakatos, építőmunkás, festőinas, hogy végül is be­iratkozzék a színészek iskolájába, azt sikerrel elvégezze és aztán számos filmben szerepeljen, mint A vonatok hazatérnek, Az újságíró, A tónál, vagy A hazáért harcoltak címűben. Az utóbbi film — melyet Solohov regénye alapján Bondarcsuk rendezett — forgatása közben érte a korai halál. Suksin nemcsak színész volt, hanem kitűnő rendező, re* gény- és novellaíró is. Egyik novelláját, melynek magyarul Szemszög (Uhol pohladu) címet lehetne adni, Darina Káro- vá, a nyítrai színház női dramaturgja lefordította és drama­tizálta, és a nyltrai kerületi színház nemrégiben be is mu­tatta. Ezzel új szovjet szerzőt hozott a szlovákiai színpadra. Minthogy ezt a novellát még senki sem dramatizálta, ezért a nyltrai előadás ősbemutató volt, melyet Peter Colotka elv­társ, szlovák miniszterelnök, is megtekintett. A darab érdekessége, hogy nincs „főhőse“. Azt mutatja be miként látja a leánykérést egy pesszimista és egy optimista. AZt bizonyítja, hogy egészségtelen jelenség a plakátízű opti­mizmus éppúgy, mint a minden pozitívumot elvető pesszimiz­mus. Nem volt könnyű feladat* a novellát kétrészes színdarabbá átírni, dramatizálni. Dicséretet érdemel már maga a kísértet is. Ám a dramatizáció több mint kísérlet, hiszen nemcsak a novella alapgondolatát tükrözi híven, hanem a szerző embér- szeretetét Is. —ml— A pálya kezdetén TOKODY ILONA A Bratislava! Zenei Ünnepség szerves •észe a „Fiatal előadóművészek nem­zetközi fóruma“. Köztudomású, hogy ezt a fórumot az UNESCO Nemzetközi Ze­nei Tanácsa rendszeresítette városunkban fia la előadóművészek nemzetközi szinten való l’ómutatkozására. A „fórumnak“, vagy francia nevének közismert rövidítését hasz­nálva, a „Tizsl“-nek két arculata van: vál­takozva kerülnek évenként bemutatásra hangszeresmüvészek és operaénekesek. Az idén a Tizsi azt az arculatát mutatta, mely eddig csupán egyszer, 1976-ban ke­rült megrendezésre és elhatároló megneve­zésként a „zenés színház“ megnevezést kap­ta. Ez három fordulóból állt. Az első, a passzív forduló, már egy éve lezajlott, mi; kor is hangszalagra rögzített teljesítmény alapján bírálóbizottság választotta ki a sze­mélyes bemutatkozás résztvevőit. A máso­dik forduló a személyes bemutatkozás szín­padi része, amikor a Szlovák Nemzeti Szín­ház operaszínpadán pár hangulatteremtő díszletelem segítségével jelmezben kerül előadásra egy áriája a bemutatkozásra vá lasztott operának. Ennek a hiteles színpa­di környezet megteremtésének az a célja, hogy a „mesterdalnok“-jelölt színpadi moz­gáskultúrájáról és átélő képességükről Is bizonyságot tegyenek. A harmadik forduló színtere a pódium, mikor a zenekari kísé­ret mellett minden segédeszköz nélkül ki­zárólag a muzikalitásra és a kifejezésre koncentrálva kell előadni két operarészle­tet, éspedig úgy, hogy az egyik mű száza­dunk operairodalmát képviselje, míg a má­sik a klasszikus repertoárba kell, hogy tar­tozzon. A fordulók számának és a „mester- vizsga“ feltételeinek meghatározása során arra törekednek, hogy a Jelöltek rátermett­ségét minél szélesebb látószögből lehessen elbírálni, hogy mindenkor objektív' ered­mény szülessen, mint a „zenés színház“ első évadja esetében, mikor is a budapesti Kincses Veronika és a mi Peter Dvorskynk volt a laureátusok között. Az eltelt rövid két év alatt mindketten szép nemzetközt karriert futottak be. A személyes bemutatkozáson négy éne­kesnő és két énekes vett részt hat ország színeit képviselve. A nemzetközi bírálóbi­zottság, melynek élén Hans Pischner, S berlini opera igazgatója állott, három Ifjú művészt tüntetett ki IaureátuSl diplomával. Ezek Katherine Ciesinska (Egyesült Álla­mok), Serge) Kopcák (Csehszlovákia} és Tökody Ilona (Magyarország) voltak. Az egyetlen töretlen színvonalú teljesít­mény Tokody Ilona nevéhez fűződik, ö volt az, aki a legteljesebben keltette élet­re Manón szenvedélyes búcsúját az élettől, Háry János császárnéjának lírai portréját, valamint Aida nosztalgikus honvágyét, pe­dig hanganyaga nem is az az igazi drámai szoprán, melyet Verdi az Aida partitúrájá­ba belekomponált. Katherine Ciesinska in­kább kis hanggal rendelkezik, mely főleg középfekvésben szól, szépen, árnyaltan, Itt érvényesül a legteljesebben hangszfnének érdekes árnyalata, ( Massenet „Werther“ cí­mű operájában, melynek a Goethe-mü az alapja, sikerült Charlotte nagyjelenetét em­lékezetesen előadnia. Sergej Kopfiák hang­ja és technikája milánói tanulmányútja alatt rengeteget fejlődött. Hangszíne, mely a szláv basszusok tipikus szálkásságára em­lékeztet, Muszorgszkij „Borisz Godunov-jában és Suchöfl „örvény“ (Krútfiava) című ope­rájának részletében érvényesült igazán. Mo­zart ,,Varázsfuvolá“-jáb61 Sarastro áriáját énekelte, ismét megerősítve a tényt, hogy a mozarti stílus elsajátítása milyen nehe­zen megoldható probléma a fiatal művé­szek számára, A színpadi bemutatkozás egyes Jelene­téiben a jelöltek mellett kisegítő partner­ként más ifjú művészek is közreműködtek. Teljesítményük alapján megérdemlik, hogy róluk Is szó essen, mert mind a budapesti ifjú tenor, Gulyás Dénes, aki Tokody Ilona Oldalán Des Grleux-t énekelte Puccini Ma­nón Lescaut-Jában, valamint ifjú basszis­tánk, Peter Mikulás, aki a vak főinkvizítort keltette életre Verdi‘Don Carlosában, ör­vendetesen szép és érett teljesítmény volt. VARGA JÓZSEF

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom