Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-07 / 45. szám
KUZEBÄj GERD (udmurd nemzetiségű} Nyári este A nap lehullt... Fenn darucsapat krúgat. Egerfa sustorog, borzong a láp. Az első csillagok lassan kigyúlnak: kilyuggatják az ág fakó falát. Ballag haza, ki egész nap kaszált. Beszélnek. Aztán minden hang kifullad. Szél viszi fű, virág fanyar szagát, erdő mélyén fülesbaglyok hohognak. A kis falu tompán zsong, mint a kaptár, az ablakszemek is felvillannak már: fényük fátyolos, elrévedező. Az éj vastag, puha dunyhát terít szét, alatta mélyen szusszan a szelíd-szép asszony, ki most szült: az izzadt mező. FJODOR ATYANYIN (mordvin nemzetiségű) FINNUGOR KÖITÖK VERSEI A GERSTNER ISTVÁN: Nyári este Eső Elégette a forró nap fekete arcát a földnek: melle szikkadt, feje kókadt, elvert a tűz minden zöldet. Szántóföld cserepes szájjal nyöszörög: „Szél, vizet hozzál! Vad vihar, te zendlts már dalt: élő vizet záporozzál.“ És a szürke ég borul már, föld felett hűvös szél csörtet. Űsz mordvin néz, szótlanul áll, arca ráncos, mint a földek. És mint szekér hogyha vágtat, kél dörgés, kél dübörgőn. Villám gyűl: fák arca sápad, megrendül a tölgy az erdőn Megjött végre! Megjött végre! Senki nem tarthatja őt fel: fut az eső gyémánt fényben, derekán hétszínű övvel. JAAN KAPLINSKI (észt nemzetiségű) Gondmalom Malomban malomkövek közt végre háromnak lett otthona kettőnek fészke Ömlik a víz szétfröccsen a tajték a gond lenyom s a félelem hajt még Ki zsákot emel ki gabonát forgat későre jár a nap feje lehorgad — Lejtőről ablakon néznek be a fűzfák forgó kövek közt te is lemerülsz hát a többi után, résén a garatnak —- Eltűnik minden — a zúgás marad csak. Képes Géza fordításai JUVAN SZESZTALOV (manysl nemzetiségű) Gyorsfénykép Tud manyslul, de inkább hallgat: magasan az orra. Nem örül a manysl dalnak, képe nagy, mogorva. Úgy ad kezet a manysinak, mintha fogát húznák — Aki édes anyanyelvét megtagadni elég pimasz, meglátjátok: leköpi az végül saját anyját. i Szavlcki], az 5. hadosztály parancsnoka felállt amikor megpillantott, és én bámulva néztem hatalmas, szép alakját. Felállt, s bíborvörös lovaglónadrágjában, félrecsapott, bordó kozák sapkájával, mellét borító érdemrendekkel úgy szelte ketté a szobát, mint a bolygó a menyboltot. Kölnivíz és szappan édeskés, hüs illata áradt felőle. Hosszú lába olyan volt, mint a vállig ragyogó lovaglócsizmába bújtatott gyermeklány. Rám mosolygott, lovaglóostorával az asztalra csapott, és magához húzta a hadparancsot, amelyet a törzsparancsnok az imént diktált le. A parancs utasította Csesznokovot, hogy ezredével azonnal induljon el Csugonov- Dobrivodka irányába, ütközzön meg az ellenséggel, és semmisítse meg... „ ... Az ellenség megsemmisítéséért — Irta tovább a hadosztály- parancsnok, összekenve a papírlapot — a felelősséget Csesznokov- ra hárítom, halálbüntetés terhe mellett, amelyet helyben végre is hajtok, amiben Csesznokov elvtárs semmiképpen sem kételkedhet, hiszen nem az első hónapja működik velem együtt a harctéren .. Szavícklj a parancs alá kanya- rította kacskaríngós aláírását, a kész parancsot odadobta a segédtisztnek, és rám emelte szürke szemét, amelyben pajzán Jókedv táncolt. Átnyújtottam neki a hadosztály- törzshöz való kinevezésemről szóló írást. —- Parancsba vennil — szólt a hadosztályparancsnok. — Parancsba venni, és vegyék fel teljes ellátmányba. lássák el mindennel, nőket kivéve. Iskolázott ember vagy? — Igen — feleltem, s irigyeltem acélos, virágzó ifjúságát —, a pétervári egyetem jogszígorló- 1a... — Látom, a kinderbalzsamok fajtájából vagy — kiáltott nevetve — s méghozzá pápaszemmel az orrodon. Nyamvadt fickó lehetsz! Ide küldenek anélkül, hogy tudnák, mi vár a magad fajtájára a pápaszemeseket Itt kardélre hányják. Megszoksz Itt nálunk, vagy megszöksz? — Megszökök — feleltem, s megindultam a szállásmesterrel, hogy éjjeli szállás után nézzek a faluban. Ládámat a szállásmester cipelte a vállán. A falusi utca sárgán, gömbölydeden terült el előttünk, mint a sütőtök, az elszunnyadó ISZAAK BABEL AZ ELSŐ LIBÁM nap rózsaszín sugarakat fröccsen- tett az égre. Odaértünk egy festett vírágfű- zérekkel díszített házhoz, a szállásmester megállt, s bűntudatos mosollyal az arcán váratlanul így szólt: — Sok kalamajka akadt nálunk a pápaszem miatt, s ez ellen semmit sem lehet tenni, A tudálékosabb embereknek itt kiszekírozzák a lelkét Is, De ha egy ilyen megerőszakol egy nőt, lehetőleg minél szemrevalóbbat, akkor aztán lesz becsülete a harcosok között. Ott topogott ládámmal a vállán, egész közel lépett hozzám, aztán elkeseredetten félreugrott, és befutott az első udvarba. Kozákok üldögéltek szanaszét, és borotválták egymást. — Hát fiúk — kezdte a szállásmester, és ládámat letette a földre. — Szavickij elvtárs parancsára ezt az embert be kell fogadnunk a szállásunkra, de minden ostobáskodás nélkül, mert ez az ember megszenvedett a tudománya miatt... A szállásmester elvörösödött, sarkon fordult, és elment. Sapkaellenzőmhöz emeltem kezem, és tisztelegtem a kozákoknak. Egy lenszőke, hosszú fürtű, remek fiatal kozák odalépett a ládához, fogta és kihajította az utcára, aztán hátat fordított, s figyelemre méltó ügyességgel Illetlen hangokat eregetett felém. — 0 — 0 számú löveg — kiáltott rá egy idősebb kozák nevetve —, tüzelj a menekülőkre ,.. A legény együgyű tudománya kimerült, és odábbállt; Ekkor ide- oda kúszva kezdtem összeszedni a ládából kihullott kéziratokat meg rongyos cókmókomat. összeszedtem és odavittem az udvar legtávolabbi sarkába. A ház előtt téglatűzhelyen egy üst rotyogott, disznóhús főtt benne, a szabad tűzhely úgy füstölgőn, ahogy a távolban füstölög a szülői ház a faluban, s felkavarta bennem az éhséggel párosult szörnyű magányosságot. Az összetört ládát letakartam szénával, hogy legyen mit a fejem alá tenni, lefeküdtem a földre, s belefogtam Leninnek a Komintern II. kongresszusán elmondott beszéde olvasásába. A csipkézett dombvonulat mögül rám tűzött a nap, a kozákok ott ténferegtek lábamat taposva, s a legény fáradhatatlanul gúnyolódott rajtam, a betűsorok tüskével kirakott úton jöttek felém, és nem értek el hozzám. Félretettem hát az újságot, és odamentem a háziasszonyhoz, aki a hámistrángot szárítgatta a tornácon. — Gazdaasszony — szóltam —, enni kéne ... Az öregasszony rám emelte vaksi szemének szétfolyó fehérjét, majd újra a földre nézett. — Elvtárs — szólalt meg rövid hallgatás után —, ezek a dolgok már annyira a begyemben vannak, hogy legszívesebben felkötném magam .... — Hej, az anyja keserves istenit a lelkének — morogtam bosz- szúsan. s mellbe löktem a vénasszonyt — tán. azt hiszi, hogy vesztegetem itt a szót... Megfordultam, s nem messze megpillantottam egy gazdátlanul heverő kardot. Egy jól megter mett liba ténfergett békésen az udvaron tollát tisztogatva. Elkaptam, a földhöz nyomtam; a liba feje megreccsent a csizmám sarka alatt, megreccsent és szét- loccsant. Fehér nyaka elnyúlt a trágyalében, és szárnya odaszorult holt teste alá. — Hej, az anyja keserves istenit a lelkének! — mondtam, s a kardot a libába szúrtam. — Süsd meg ezt nekem, asszonyság! Az öregasszony vaksi szeme felém villogott a szemüveg mögül, felemelte a libát, kötényébe csavarta, és bevitte a konyhába. — Elvtárs — szólalt meg rövid hallgatás után —, legszívesebben felkötném magam — s magára zárta az ajtót. Kint az udvaron a kozákok telepedtek az üst köré. Ott ültek őnozdulatlanul, mint valami ősi szertartás papjai, s rá se hederítettek a libára. — Ügy látszik, közébünk való ez a legény — mondta az egyikük rólam beszélve, s kanalazni kezdte a levest. A kozákok az egymást megbecsülő emberek, a parasztok mél- tőságos tartózkodásával hozzáláttak a vacsorához, én pedig megtöröltem homokkal a kardot, kimentem az utcára, majd sóváran újra befordultam az udvarra. A hold mint valami silány vásári fülbevaló lógott felettünk. — Hé, öcskös — szólt hozzám váratlanul Szurovkov, a legidősebb kozák —, ülj csak le, egyél velünk, amíg a libád elkészül. A csizmaszárból előhúzta tartalék kanalát, és a kezembe nyomta. Kanalaztuk a magunk főzte levest, és disznóhúst ettünk hozzá. — Mit,írnak az újságok? — kérdezte a lenhajú legény és helyet szorított nekem. — Az újságban Lenin azt írja — mondtam, és előhúztam a Pravdá-t, Lenin azt írja, hogy mindenben szükséget szenvedünk... Hangosan, mint egy győzedelmeskedő süket ember felolvastam Lenin beszédét a kozákoknak. Az éjjel bebugyolált alkonyati leplének éltető nedvébe, az est tüzes homlokomhoz nyomta anyás tenyerét. Olvastam és ujjongtam, s ujjongva követtem az egyenes lenini vonal titokzatos görbéjét. — Az igazság mindig kibújik a zsákból — szólalt meg Szurovkov, mikor befejeztem —, ahogy kibújik onnan, azonnal le is Csap, akár a tyűk a magra . . . Szurovkov, a törzsszázad szakaszvezetője ezt Leninről mondta, aztán aludni tértünk a szénapadlásra. Hatan aludtunk ott, a rongyos, csillagokat láttató tető alatt, egymásba gubancolódott lábbal, egvmást melengetve. Álmokat láttam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíborvörös szívem, csak a szívem mállott szét csikorogva. GERSTNER ISTVÁN illusztrációja
