Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-17 / 42. szám
Dr. Kováts Miklósról, a kassai (Kosice) Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola tanáráról sok arc között válogatva lehetne portrét írni. Mondjuk, csak arról, hogy milyen szerepet szán a magyar nyelv és, irodalom oktatásának a műszaki középiskolában, vagy másik téma lehetne napjaink diáksága, ifjúsága, esetleg harmadikként a csehszlovákiai magyar színjátszás, amiről könyvet írt és még hosszan sorolhatnám az arcokat, a témákát. De végeredményben minden arcmódosulás csak egy arcot takar: az igazit. így minden témát körül kellett járnunk, hogy külön-külön mindegyiknek megértsük a jelentőségét Kováts Miklós életében. ötvenketten a 15 millióból Jfe (Beültem az egyik órájára. Ezt jegyeztem föl: — lassan, tagoltan, szabatosan beszél. A lényegnél mindig megáll és figyelő tekintettel néz körül, végtg- hordja pillantását minden diákon, leolvassa az arcokról, a szemekből, értik-e, amit mond és újra nyomatékosan megismétli az utolsó szót, gondolatot, majd folytatja mondókáját; — sokat jegyez a táblára, jelekkel, rövidítésekkel rögzíti a diákok előtt gondolatait, aztán megindul a padsorok között, igyekszik újra mindenkinek a szemébe nézni, állandóan ébrentartani a figyelmet; — óráján nincs vasfegyelem, a diák közbeszólhat, akár jelentkezés nélkül is, de csak akkor, — és valóban csak akkor is szólnak közbe a diákok, mert ezt már megtanulták — ha fontos, és értelme van a megjegyzésnek, esetleg humoros, amit mondanak, ö kivárja a diák mondó- kájának a végét, ha van hozzászólása, elmondja, ha a diák humoros megjegyzést tett, ő megtoldja, ezzel kedélyessé, közvetlenné téve a hangulatot.) — 1964 óta vagyok az ipariskola tanára. 1959-ben végeztem el az e- gyetemet, a közbeeső öt évet más beosztásban töltöttem. Nem mondhatom azt, hogy gyerekkoromtól kezdve tanárnak készültem volna, hiszen nagyon sokáig nem tudtam, ml akarok lenni. Ehhez tudni kell azt, hogy a háború után, amikor itt bezárták a magyar iskolákat, Magyarországra kerültem és egészen 1950-ig ott jártam iskolába. — Pesten? — Pesten is. Sok helyen. Először a háború után közvetlenül Gincse tanyán, utána két és fél évig voltam Pesten egy árvaház lakója, majd a nyolcadik osztályt Putnokon végeztem egy népi kollégiumban. — Kassai születésű ugye? ... — Igen... No most akkor? — ... Kassán 1950-ben csak az ipariskola nyitott magyar osztályt, Így beiratkoztam ide, a háború után nyitott első magyar osztályba. Tehát ötven szeptemberében. — Akkor hány éves volt az iskola? — Négyéves, ugyanúgy, mint ma, érettségivel végződött... Ekkor ősz- szeszedődött egy érdekes osztály. Én voltam az osztályban a legfiatalabb, tizennégy éves. Osztálytársaim között voltak huszonöt évesek Is. — Milyen volt akkoriban iparistá- nak lenni? — Annak ellenére, hogy különösebb vonzalmam a pálya tránt nem volt, szívesen jártam az Iskolába egyrészt azért is, mert más alkalom a tanuláshoz nem volt. Ide tudtam, ide lehetett jönni. Az első két évben a szlovák iskolához tartoztunk, viszont érdekes az, hogy hála az ipariskola szellemének, az 1950-es évek elején nem emlékszem semmiféle na cionalizmus megnyilvánulására, vagy ellentétek kialakulására a magyar és szlovák osztályok között. Mer) ebben az iskolában tulajdonképpen a tantestületnek sikerült átmentenie a régi ipariskola szellemét a hat év alatt, az 1945-től 1950-ig terjedő időszakban. Sokan meglepődnek, amikor nézik a folyosón az ipariskola tör ténetét bemutató tablót és látják hogy harmincnyolctól negyvenötig ii volt szlovák nyelvű oktatás. A tan testület érdeme volt mindez, akik tanítottak negyvenöt után is, és öt venben az első alkalmat megragad ták arra, hogy magyar osztályt nyis sanak, — Tehát; ötvennégyben leérettségizett és... — ... utána a Kelet-szlovákiai Gépgyárban dolgoztam több mint egy éVig, és ott döbbentem rá, hogy e- zen a pályán túl sok keresnivalóm nincs. Kerestem a helyemet az üze- ben belül is, többször helyet változtattam, de valahogy nem ment a dolog. ...1954 őszén itt, Kassán a bra- tislavaí főiskola létrehozott egy konzultációs központot és ennek a pedagógiai szakára beiratkoztam. Viszont az üzemben három műszakban dolgoztam, így három hét alatt lemorzsolódtam, mert nem bírtam ösz- szeegyeztetni a tanulást és a munkát. A következő évben jelentkeztem Bratíslavába, az akkori pedagógiai főiskola magyar-történelem szakára. Az iskola négyéves volt, így 1959 nyarán végeztem. Akkor már nős voltam, gyermekünk is volt. Kassán volt lakásunk, itt dolgozott a feleségem, ide voltam kötve. Itt viszont tanári állást nem tudtam szerezni és erre a tanári állásra öt évet kellett várnom. Közben újra a régi szakmában dolgoztam. Először mint lakatos, aztán pedig mint technikus. Nehéz évek voltak ezek, mert míg én a főiskolára jártam, addig a korosztályom a saját beosztásában, a munka területén előre haladt. Én pe dig visszafejlődtem, lemaradtam. Nős ember lévén, gyerekkel, mint munkás sem tudtam kinőni a tanoncis- kolások közül, sőt technikusként sem... Aztán, ahogy elmentem tanítani, nagyon hiányzott az öt év Öt év alatt sok mindent felejtettem, a munka kifárasztott és kevés időm maradt a művelődésre. Másrészt en nek az öt évnek nagyon sok haszna is volt, mert végigcsináltam mindazt, ami tanulóimra vár. Ogy érzem, az a tanár, aki nem volt soha gyakorlatban, valószínűleg nem tudja o- lyan pontosan megfogalmazni, hogy mi vár a diákjára. És azt hiszem ez egy többlet a munkámban. — Tehát az öt év alatt az volt a célja, hogy idejöjjön az ipariba? — Igen, mindig. Nem is tudtam volna elképzelni, hogy másutt tanítsak. A tantestület nagy részét ismertem, és az öt év alatt is kapcsolatban álltam sok tanárral, így mun- kábalépésemkor megkönnyítették a beilleszkedést. Putanko Emilre, Veres Józsefre úgy gondolok vissza, mint apámra. Ogy fogadtak, mint aki hazajött. — Azt hiszem, nem túlzók, amikor azt mondom, hogy magatartása, viselkedése, előadásai, feleltetési módszerei más, mint az átlagpedagóguséi. Hogyan vált ilyenné? — Hogy az ember masabb, abban van valami jó is és rossz is... És ma már másképp tanítok, másra helyezem a hangsúlyt, mint tíz évvel ezelőtt. Érdekes: a tanárok általában négyéves ciklusokban gondolkodnak. Én úgy látom, minden négy év más. Az első négy évben nagyon keveset tudtam és most úgy érzem, azt a keveset, akkor sokkal nagyobb hatásfokkal adtam kt magamból.. Azóta öregebb lettem. Kezdetben csak tizennégy évvel voltam idősebb diákjaimnál, ma pedig már a fiam is ebbe az iskolába jár. S a diákok hoz fűződő kapcsolatomban ezt a nagy különbséget egyre Jobban érzem. Kezdetben a tanulókkal még a gondolkodásmódom Is megegyezett, és úgy érzem azóta nemcsak én öregedtem, hanem a diákok is nagyon megváltoztak. Az akkori elsős diá kok és a mai elsősök, vagy az akkori érettségizők, és a maiak között óriási különbségeket látok. A diákok anyagi lehetőségei akkor rosszabbak voltak. Nem volt ilyen jólét, mint most. Mégis az akkori diákokban sokkal több ambíció, hajtóerő, tudásszomj volt. Ahogy emelkedett az anyagi jólét, úgy csappant az ambíció. Az lett a jelszó: majd csak lesz valahogy. Az oktatás színvonala tizenöt évvel ezelőtt talán alacsonyabb volt és egy közepes képességű osztályból is nyolcan-tizenketten mentek a főiskolára, tízen végeztek is. Aztán jött egy olyan hullám, hogy sokan jelentkeztek még, de már kevesen végeztek. Vagy egy hirtelen negyedikben jött választás volt, hogy „nahát, Jelentkezek és ha nem sikerül, otthagyom“. Újabban pedig az ambíció valahogy csökken, nagyon csökken. — Mit gondol, ebben a műszaki középiskolában a barnán tantárgyakat — magyar nyelv ás irodalom, történelem — mennyire veszik komolyan a diákok? — Ogy érzem, nem nagyon. Vannak Időszakok, például az érettségi vizsga után, amikor azt érzem, hiábavaló volt a négy év, elkeseredem. Vagy rettenetesen elszomorít, amikor részt veszek egy érettségi találkozón: sokan nem akarnak megszólalni az anyanyelvükön; öt év elegendő ahhoz, hogy elfelejtsének magyarul. De az bíztat, hogy tudok hosszabb távon is gondolkozni: az embert, az emberséget kell a tanulókban építeni. Nem a lexikális adatokat kell a fejükbe tömni, hanem olyan légkört teremteni, hogy a tanulók érezzék, hogy együvé tartozunk, és a több mint százéves hagyományt az Iskolában tovább fejlesszük. De az anyanyelv oktatásának Is nagyon fontos szerepet szánok, mert gyakran visz- szatérő probléma, hogy nem tudnak eléggé magyarul sem, nincs szókincsük, nem tudnak mire alapozni, ha szlovákul beszélnek. — Mit tud a magyar nyelv tanítása érdekében tenni egy magyarszakos tanár? — Valljuk meg őszintén, nem sokat. Tudvalevőleg a diákok nagyon megterheltek, kevés idő marad az olvasásra. Hogyan tudjak egy íróról, annak munkásságáról beszélni, ha a gyerekek nem ismerik a műveit. E- setleg olvastatok velük az órán, de ez a nyelvtan oktatásának a rovására megy. Talán még annyit, hogy az alapokat megadom, de, mint a fentiekből is kiderül, erre sok esetben nem történik „építkezés“. — Váltsunk át más témára. Néhány éve jelent meg a Csehszlovákiai magyar színjátszás 1918—1938 között című könyve. Hogyan született ez meg? — A tanári munkának van egy e- léggé súlyosnak érzett problémája. Az ember az élet folyamán elszürkül benne. Időközben egyrészt az iskolában is keresi azokat a módokat, amelyek változást hozhatnak, másrészt olyan területeken is, amelyek a pedagógiai munkán kívül közel állnak hozzá: számomra ilyen volt a színjátszás, a színház. Még diákéveim alatt írtam recenziókat, a kassai Állami Színház bemutatóiról, és időközben felfedeztem, hogy Kassán a két világháború között is nagyon pezsgő színházi élet bontakozott ki. Színészekről, rendezőkről, a színházhoz közel álló emberekről tudtam meg nagyon sokat, akik úgy érzem, többet tettek, mint mi azt gondolnánk a kultúra, a színház ügyéért. Könyvemmel, egyrészt nekik szerettem volna tisztelegni és emléket állítani, másrészt feldolgozni a csehszlovákiai magyar színjátszásnak a történetét. Három évig tartó nadrág- koptatő, nehéz munka volt. — Az iskola épületében kapott helyet a MATESZ Thália Színpada. Milyen az iskola, tehát a diákság és a színház kapcsolata? — Nem mondhatom egyértelműen, hogy jó, s ebben nem a Thália a hibás, hiszen az iskola szempontjából az lenne a jó, ha a színház minél több klasszikus darabot tűzne műsorára, mondjuk olyanokat, amikről diákjaink tanulnak. De ez így a színháztól nem kívánható meg. Ennek ellenére diákságunk szinte minden előadást megtekint, a magyar órákon az előadások elemzésével, recen- zálásával is foglalkozunk, többször adtam dolgozattémának színházi kritikát valamelyik darabról. — Ha találkozni szoktunk, gyakran fejeztük be így a beszélgetésünket: mit olvas mostanában? — Évközben a legtöbb esetben nem tudok hozzájutni hosszabb lélegzetű olvasmányokhoz. Jó, ha a napi sajtót, az irodalmi folyóiratokat elolvashatom. A nyári olvasmányélményeim közül viszont kiemelkedik a Magyarország felfedezése című sorozat néhány kötete. Nagyon jó írások, nálunk is elkelne hasonló. ZOLCZER JÁNOS Fotó: a szerző Iri wiHüf i trig MÁR CSAK 335 NAP... A képen látható fiatalember ügyvédi koncipiens, és jelenleg a Csehszlovák Néphadsereg katonája. Neve: Mészáros Lajos. Beszélgetésünkre még bevonulása előtt került sor. — A jogi pálya napjaink legdivatosabb hivatásainak egyike. Te is a divatnak hódoltál, araikor elhatároztad, hogy jogi tanulmányokra jelentkezet? — Nemmel kell válaszolnom. Eredetileg ugyanis orvosi egyetemre készültem Budapestre. Sajnos — vagy éppen szerencsére — nem lettem orvos. És mert a gimnázium társadalomtudományt tagozatán é- rettségtztem, hát gondoltam megpró bálkozom a joggal. Elhatározásomat — minden bizonnyal — befolyásol ta az Is, hogy nagyon szeretek ol vasnl. — Kedvenc íróid, költőid? — Hirtelenjében Déry Tibort, Lé' nárd Sándort, Krúdy Gyulát, JOzsef Attilát és Németh Lászlót említem. Most éppen Lénárd Sándor mesélő, szinte észrevétlenül tanító, mély bölcsességét sugárzö müveit olvasgatom. Példaképem nincs. A Szenei (Senec) Magyar Tannyelvű Gimnáziumban eltöltött diákéveim alatt Szent-GyörgyI Albert és Selye János gondolatai hatottak rám leginkább, de kimondott példaképem ak kor sem volt. — Említetted az alma matert. En nek kapcsán kérdezem: voltak-e e gyetemi tanulmányaid idején nyelvi nehézségeid? — Nem fedné az igazságot, ha tagadnám. Főleg a szakszökincs, a ter mlnolOgla hiányos ismerete okozott gondokat, amelyek az első vizsgáim után fokozatosan megszűntek. Tanáraim többsége tárgyilagos volt. Inkább a tárgyi tudás érdekelte őket, mint a nyelvi finomságok. — Tanulmányaidat a Konsewsky Egyetem jogtudományi Karán végezted. Sportnyelven szólva a* első félidő befejeződött. A vérteket — a diplomát és a szakmai ismereteket — megszerezted. Következik a nehezebb második félidő. Quo vadja domine? — A második félidő tulajdonképpen már el Is kezdődött. Ügyvédi konclplensként — fogalmazóként dolgozom Senicában. Szerettem volna olyan helyre kerülni, ahol érvényesíthetem kétnyelvűségemet, de ez egyelőre nem sikerült. Nem bánkó dóm miatta, mert itt Senicában tökéletesíthetem szlovák nyelvtudásomat. Bár munkám nehéz és széles körű, állíthatom, megtaláltam szám! fásomat. Egy ügyvédnek a jog minden területét alaposan kell ismernie, míg a bíró — s ezt -nem lebecsülésnek szánom — csak egy bizonyos területre szakosodik, pl. a bűn- tetőjogra, a polgárjogra. Munkám széles körű, mert a jogtudomány az élet valamennyi területét szabályozza: a miniszteri kinevezéstől a leg- jelentékt-elenebb adóig Ide tartozik minden. Ezért érdekes, sajátos, változatos. — Te mégis a nehezebb területet választottad. — A sport megtanított arra Is, hogyan kell az akadályokat, a nehézségeket leküzdeni. Amíg fiatal vagyok, szeretnék elsajátítani minél több szakmai fortélyt. Egy hónapja dolgozom. Ez alatt az Idő alatt is többször töltöttem be a védőügyvéd szerepét. Meggyőződhettem arról, mennyire fontos ez a szerep. A védő látja el a vádlott védelmét, aki a jogszabályok Ismeretének hiányában is Igazságos ítéletet kap. Jó érzés segíteni az embereken. Eddig a beszélgetés. A minap levelet kaptam Csehországból. Feladója Mészáros Lajos. E- gyebek között ezeket írja: ......Majdnem kopaszra nyírtak, és le kellett borotválni a bajuszomat is ... Katonai háromtusára adtam a fejem ... Már csak 335 nap van hátra a katonaságból.“ Ealajti Árpád ä rr . MARSOK ... MCA
