Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-09-26 / 39. szám

DÉNES GYÖRGY VERSEI:

KENYÉR VAGYOK

Mint a tésztának, kemence parazsán, nő a kérgem, abroncsa megszorít.

Kiáltanék: kenyér vagyokI S aki megszentelt, meg is szomorít.

Följal a buta vágy, eldob a dőre, s akt megtörne csöndes alázattal,

fogatlan már, s indul a menyegzőre a esontlidéracel s rettentő vigasszal

MINDEGY A SEMMINEK

Mindegy a Semminek,

ki volt az Ember és a Gondolat.

Az Űrben nyomasztó, rideg aranykeretben csillagarcokat

lát a szem, ha magába issza a varázslat szent tüzeit

és a lélek úgy adja vissza, mintha oly végzést lelne itt,

mely örök már és szakadatlan, bekebelez Földet, Eget törvény már, de megiratlan, körülpántolják Elvek és Kegyek,

nem is gondolván arra már, halandó létünk röpke villanás csak, s mindegy a Semminek, ki jár napfénnyel glóriázva másnap.

KERESLEK, KERESLEK

Hol a morc szellő sír, hol meg a csönd kiált; kezemben emléked, törékeny kék virág.

lelkemben szép szemed fölmerül, mint az éj, felmerül, mint a hold, mint a hold, elalél.

Kereslek, kereslek, nem tudom, hol lehetsz,

nem tudom, merre jársz, hogyha már nem szeretsz.

Szellő sír, sir a lomb, jő éjt, jó éjszakát, nyitja a mély álom aranyos pitvarát.

/"* C endes eső esett egész

V-.<J délelőtt.

Ha kinéztek a kávéház ablakán, a lerongyolódott teret látták.

Bolond sötétség volt mindenütt. Sötét volt a tér, sötét a felhőktől, s kiábrándítónk voltak a csupasz ágú fák, klábrándítóak az esőben. A házakról rég lemállott a vakolat, és senki sem javíttatta újra.

A két fiú a sarokasztalnál ült, és szaporán iszogatott.

A pincér újabb poharakat hozott.

— Aztán mit fogsz ott csinálni? — kérdezte.

— Az apósom erdömunkás, majd együtt dolgozunk — mondta Gedeon.

A pincér felemelte poharát, ittak.

— Jókor találtad ki az utazást.

— Jókor — mondta Gedeon.

— Nem emlékszem még egy i- lyen télre — mondta a pincér. Valaki intett, és ő elsietett.

— Rendes fiú — mondta Gedeon. Kinézett az ablakon. Fák csillogtak az esőben.

— Rendes fiú a pincér — mondta mégegyszer.

Boldizsár szemben ült vele és hallgatott. Előttük üresek voltak a poharak.

— Igyunk még — mondta Boldizsár.

— De nagyobb poharakból — mondta Gedeon.

— Decisekből — mondta Boldizsár.

— Jó — mondta Gedeon.

Régi jóbarátok voltak. Ezelőtt egy ingben, egy pár bakancsban járták végig egész Csehországot. Aztán ide költöztek, ebbe a városba, s ebbe a kávéházba jártak esténként. Innen ismerték a pincért.

Boldizsár a teret nézte. Nézte, hogyan kanyarodik be a villamos a Fenyő-utcába, s hogyan vergődik utána egy autó az utcaköveken.

Csillogott minden az esőtől. Régi dolgok jutottak az eszébe. Látta a várost, ahol azon a nyáron megfordult, látta a kopottas teret, a szállodával szembeni székesegyházat, s a közelgő vihar elől menekülő embereket. A tér pillanatok alatt elsötétült, s már zuhogott is az eső. És ő egy kapu alatt állt valahol a téren. Batyuja a földön hevert indulásra készen, csak a zuhatag tartotta őt vissza. Akkor találkozott először Gedeonnal. Csak pár szót váltottak. Két héttel később Mladá Boleslavban találkoztak újra. Gedeon ismerte őt fel a söröző e- lőtt. Aztán együtt járták az országot, együtt voltak a Doksynál, ahonnan a lány való, Gedeon asz- sZonya. Később aztán mindez véget ért és ebbe a városba költöztek.

A pincér meghozta a konyakot, s letette az asztalra.

— Igyunk — mondta Gedeon.

Boldizsár hallgatott.

— Mi a baj? — kérdezte Gedeon.

— Igyunk — mondta Boldizsár.

— Mi bajod? — kérdezte Gedeon.

Boldizsár felemelte poharát, s ittak.

—■ Majd meglátogatlak benneteket — mondta nagysokára.

— Eljöhetsz bármikor. Munkát is szerzek, ha akarod.

— Majd meglátogatlak benneteket.

— Ahogy akarod.

— Mikor megy a vonatod?

— Négykor.

— Most háromnegyed három van.

A pincér újabb poharakat hozott,

— Bírjátok az Italt, az biztos,

■ mondta, amikor lerakta a poharakat.

— Igyál velünk — mondta Gedeon.

— jó — mondta a pincér.

Egy pohár konyakot hozott magának.

— Kár, hogy elmégy — mondta.

Gedeon hallgatott. Sajnálta a

fiúkat.

Ha behunyná a szemét, a dombvidéket látná, a hegyeket. Látná

a falucskát, ahová majd megérkezik. Látná a házat, az udvarbn az asszonyát, s az udvar végében dolgozgató apósát.

Ott fog majd élni, kezdetben i- degen földön. Az idő majd barátokat szerez, ismerősöket, olyanokat, mint Boldizsár és a pincér. Felhajtotta az italt, s nem érezte ízét, és részeg sem volt, csak kissé fáradt.

A pincér még mindig ott állt, tanácstalannak látszott.

— Hozzál még egyszer — mondta Gedeon.

— Ne bolondozz!

— Nyugodtan hozhatod.

— De csak aprókkal.

— Ahogy akarod.

— A pincér meghozta az italt, s csendesen beszélgettek tovább.

Kint még mindig esett az eső. Gedeon már szedelőzködött. Csak kisebb táska volt nála, az is üresen.

— Ne kísérjetek ki — mondta.

— Élj jól — mondta a pincér — aligha találkozunk az életben.

— Jó utatl — mondta Boldizsár.

— És legyetek jók.

— Minden jót, fiúk — mondta Gedeon. — Minden jót...

Kilépett az utcára, elsietett az ablakok alatt, át a zebrán. Nem akart hátrafordulni. Érezte, hogy figyelik a kávéház ablakából.

VAJKAI MIKLÓS:

GEDEON

CARL HEITER

LOPÁS

A

SZÁLLODÁBAN

A vörös bársonnyal bélelt ékszeresdoboz üres volt. A szálloda igazgatója tanácstalanul álldogált, az éjszakai portás elsápadt, a hölgy el volt keseredve.

— Ez a nyakék volt minden va- gyonom — panaszkodott. — Es azért jöttem ide, hogy eladjam. — Kézitáskájából zsebkendőt vett elő, óvatosan megnyomkodta vele a szemét, nehogy a festéket elmaszatolja,

— Drága asszonyom, engedje meg, hogy bemutassam önnek szállodánk nyomozóját. Reméljük hamarosan fényt derít a rejtélyre — hajolt meg az igazgató a hölgy előtt, s 'közben rám mutatott.

— Lehet hogy a lady szívesebben fordulna a rendőrséghez — szóltam, hogy én is mondjak valamit.

— Az ég szerelmére, csak azt nel — ijedezett a hölgy. — Ezt a botrányt képtelen volnék elviselni. Megbízom az Önök nyomozójában.

A lady karcsú volt és gyönyörű. Szívesebben udvarolgattam volna neki, ahelyett, hogy ékszer után nyomozzak. De nem válogathattam.

— Hát akkor diszkréten kezeljük az ügyet — mondtam. — Felteszek önnek néhány kérdést, s utána megkezdem a nyomozást.

Megtudtam, hogy a hölgy három napja tartózkodik városunkban. Esténként átadja az ékszert az éjszakai portásnak, az a szálloda páncélszekrényébe) helyezi. Reggel újra kiveteti, és magával viszi. Előző este is átadta a portásnak reggel azonban, amikor elkérte, hogy az ékszerészhez vigye, a doboz üres volt.

— Más körülmények között dehogy váltam volna meg az ékszertől — sír- dogált a hölgy. -— De anyagi körülményeim ráikényszerítenek. S tudja, mennyit ér? Kereken 150 000 márkát 1

A szállodaigazgató félrevont, és nagyon komolyan mondta:

— Ralf, meg kell találni az ékszert, érti? Meg kell találni!

— Ha nem lesz meg, majd kifizeti a biztosító — nyugtattam.

— Nem fizeti ki — sóhajtotta. —

1 Több mint egy éve nem változtattuk ' meg a kombinációt a páncélszekré- ! nyen, nincs jogunk hozzájuk fordulni.

Leballagtam a földszintre, szem- ügyre vettem a páncélszekrényt. Megbízható, vaskos darab volt, számtárcsával. Ismerem ezt a modellt.

— Szóval az este a lady magának

adta oda az ékszert — kérdeztem a portástól.

— Igen, én pedig belehelyeztem a dobozba, és bezártam a páncélszekrénybe — válaszolt idegesen. — Reggel, amikor a hölgy kérte tőlem, a doboz üres volt. Nem értem a dolgot, hiszen a szekrény zárja sértetlen!

— Ki tudja a kombinációt?

— Csak az igazgató és én.

— Márpedig, ha a zár érintetlen, csak olyasvalaki vihette el az ékszert, aki ismeri a kombinációt Maga egész éjjel itt üldögélt, nemde? — kérdeztem a sápadt képű portástól.

— Általában itt üldögélek — mond-; ta Iehorgasztott fejjel —, de hát ugye, hosszú az éjszaka, s emberek vagyunk, kérem. Megtörténik, hogy az embernek ki kell mennie egy kis időre. Igaz?

— Ez igaz — bólintottam megértőén.'Leballagtam a bárba, kértem magamnak egy whiskyt, és eltöprengtem, mi nem stimmel a dologban.

A hölgy már negyedik napja itt van a városban. S csak ma akart elmenni az ékszerészhez. Miért?

Fogtam magam, s körüljártam az ékszerészeket. Megérdeklődtem, járt-e valamelyiküknél a nyakékkel. Mindenhol tagadó választ kaptam. Pedig már arra gondoltam, hogy a hölgy egyenlőre még nem kapott kedvező ajánlatot egyetlen ékszerésztől

sem. De a hölgy még senkinek sem kínálta fel eladásra az ékszert. Ogy döntöttem, felteszek neki még egykét kérdést.

Először is érdekelt, mit csinált az elmúlt három napban.

— A városban sétáltam, voltam a múzeumban és az állatkertben — válaszolta.

Eltöprengtem. Ml az ördögnek húr-; .col magával egy hölgy egy 150 000 markát érő ékszert, ha csupán múzeumban és állatkertben sétál? Amíg ezen töprengtem, a hölgy kinyitotta a táskáját, hogy elővegye öngyújtóját.: Gyorsan határoztam: egy hirtelen mozdulatot tettem, s mintegy véletlenül kiütöttem kezéből a táskát. Tartalma szétgurult a padlón. Gyorsan letérdeltem, hogy segítsek neki ősz- szeszedni a holmikat, s már meg is ' találtam, amit kerestem: a központi pályaudvar csomagmegőrző kulcsát!

— Nos, drága hölgyem, mit őrizget kinn az állomáson? — kédeztem. — Elsétálunk és megnézzük, vagy megta-' karítja az utat, s mindjárt bevallja?!:

Azonnal látta, hogy elvesztette a játszmát, nem is ellenkezett.

— Igaza van — szólalt meg csen- , desen — ott van a nyakék.

— Honnan az ördögből találta ki?; — csodálkozott az igazgató, amikor beszámoltam neki nyomozásom eredményéről.

— Szöget ütött a fejembe, mi az ördögnek kéri ki minden reggel az ékszert a páncélszekrénybői, holott? nincs is rá szüksége. A válasz pofon- egyszerű: esténként, amikor beadja, s reggel amikor kiveteti, megfigyelheti a számtárcsa kombinációját. Harmadnapra már pontosan tudta, hogyan ! követik egymást a számok, megvárta, amíg a portás kimegy a mozsdóba, kivette az ékszert, és elillant vele.

— Kérem — suttogta a hölgy megtörve az igazgatónak —, nagyon sajnálom, hogy ilyen ostobaságot kö- ! vettem el. De mivel anyagi kárt nem okoztam, könyörgöm ne szóljanak sen-:; kinek.

— Nono! — mondtam én. — S velem mi lesz? Az én tiszteletdíjamat ki fizeti ki?

— Majd én — rebegte a hölgy De azért olcsón megúszta: pezsgőt ittunk a bárban. ,

i

íuSBMBE