Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-12 / 37. szám
— Irigyek az emberek, uram, nagyon irigyek. Azt hiszik, ebben az utcában csupa milliomos ember lakik. Egy frászt! Az asszony ugyanúgy vesz tíz deka felvágottat vacsorára, ugyanúgy megstopmlja a zoknit, ha kilyukad, mint bárhol másutt. Irigykednek, hogy csupa emeletes ház van az utcában, hogy mi, melósok is építettünk olyan házat, mint a mérnökök, orvosok a szomszédban! De ugyanezt bárki megteheti: kölcsönt ad az állam, telek is van, csak erő, egészség, meg akarat kell hozzá. A negyvenhárom éves Kendi István egyelőre pontot tesz mondókája végére, kezet ad és beljebb invitál. A gazda megmutatná a szobákat, de mint már az előszobában kiderül — úgysem sokat látnék: festik a lakást, nagy a felfordulás mindenütt. így nekidőlünk a lépcső’ korlátjának, ott beszélgetünk. — Még azt is mondják az emberek erre az utcára — ironikusan —, hogy ez a „nyomornegyed“ ... — Azt, hogy milliomos utca, már hallottam, de „nyomornegyedet“ még nem. Megáll az ész, mit ki nem talál a nép. Jobb dolga sincs az embereknek, csak hogy lessék, kritizálják a másikat. Nézze, én nem turkálok más gyomrában, pedig tudnék kiében, bát nem értem, miért olyan nagy beszédtéma itt, Klrályhelmecen meg környékén ez az utca?l... Tudom, sokan azt hiszik, ezek a házak lopott, sikkasztott pénzből épültek, de én megmutathatom magának a papírt, a százezer koronás kölcsönről, amit még az építkezés kezdete előtt vettem föl. Abból van itt ez a hét szoba, meg a kettőnk keresetéből. Tudtuk az asszonnyal, bogy építkezni akarunk, nem herdáltuk a pénzt, ösz- szekuporgattunk minden fillért. Csak a legszükségesebbeket vásároltuk időközben. Még most is nyögjük a kölcsönt. És méghogy milliomosok? Nincs nálunk szegényebb ember... Kendi Istvánt fölzaklatta látogatásom. Főleg akkor lett ideges, amikor elmondtam, hogy már „nyomornegyednek“ is titulálják lakóhelyüket, őket, az utcát. Sokszor kell neki magyaráznom, míg megérti, hogy ezt nem a szó valódi értelmében gondolják, hanem gúnyolódva, ironikusan. Erre aztán még dühösebb lesz. De folytatja, lenyeli a mérgét, igyekszik nyugodtnak. kiegyensúlyozottnak látszani. Megértem őt. Sokszor élcelődtek már vele, amiért ide épített. Kollégái, barátai, ismerősei egyaránt. Volt, aki csak viccelt, de volt, aki komolyan gondolta. Gondolták, autómechanikus a szakmája, lehet is alapot adni a szóbeszédnek. De hadd tegyek a magam részéről Kendi István mellett bizonyságot: dolgos, szókimondó, tisztességes embernek ismertem meg őt. A szemközti ház ajtaján, a Bo tos-portán zörgetek. Valahol a kertben dolgozhatnak a háziak, időbe kerül míg megtalálom őket. A negyvenöt éves Botos László kedves szóval invitál előbb a konyhába, majd azt tanácsolja, nézzük meg a lakást. Mindenütt virágot látok, egyik szobában fa- liszőnyepet és mindenféle kézimunkát, ami a háziasszony Ugyességét dicséri. És persze élővirágok mellett a vázák telisteli művirágokkal. — Van ennek a nagy háznak előnye is, hátránya is — kezdi a magyarázatot Botos Lászlőné, aki háztartásbeli. — Mi azelőtt egy kétszobás állami lakásban laktunk és nagyon vágytunk már egy nagyobbra, sajátra. Minden vasárnap délután elindultunk a környező falvakba, mustrálgattuk a házakat, nézegettük, melyikről is vehetnénk mintát. De egyik se tetszett, mi terveztük meg az elrendezést, a stílust. Szóval, az a jó dolog benne, hogy már van lakásunk, de túl nagy. Sok benne a munka, napokig megtart a takarítás, meg nincs is kihasználva. Még szerencse, hogy idehaza vagyok, mert ugye van kertünk, ahol szintén akad munka. Alig győzöm elvégezni a teendőket. Itt is előhuzakodok a milliomos-pletykával, amit a házigazda erélyesen visszautasít: — Mi milliomosok? ... Azért, mert itt orvosok laknak, rólunk is azt hiszik, hogy milliomosok vagyunk. Ezt én kikérem magamnak! Nekünk van a legtöbb adósságunk az utcában, mi vettük föl a legnagyobb kölcsönt... Az emberek szeretnek rosszat mondani a másikra és nem látják tisztán a helyzetet, csak mondják a magukét. Ne higgyen nekik!... Nem csak Királyhelmecen van úgynevezett „milliomos“ utca. Más kis városokban, más falvakban is. Szerte az országban sokfelé. A hetvenes évek elején megindult nagy családiház-építke- zések mostanában éirik el tetőpontjukat. Oj utcák keletkeznek, ahol egymást érik az egy-, két-, sőt, gyakran háromemeletes házak is. Kész villanegyedek épülnek föl, terebélyesednek így egy- -egy település peremén. Ami valamikor űri módinak tűnt — e- meletes, nagy házat építeni — az ma már természetes. Természetes, de még nem mindenki szemében. (Azt ebben a riportban mellőzzük, hogy ezek a családi házak a legtöbb esetben ormótlanok, ízléstelenek, mindenfajta esztétikai érzék nélkül épülnek és csak a külvilágnak épülnek ilyen hatalmasra, mert a lakók a negyedét sem képesek lakni, vagy nem merik lakni.) Az egyszerű szemlélő sok esetben azt gondolja, hogy jogtalan vagyonszerzés alapján építette föl a házat a tulaj. Igaz, azt sem mondhatjuk, hogy nincs erre példa, de viszont az is tény, hogy úgy a szövetkezeti tag, az üzemi munkás, mint a mérnök, az orvos a fizetéséből, a szülők támogatásából, a fóliázásból képes fölépíteni akár hárememeletes’házat is. Aztán, ha ezek a nagy házak egymás mellé verődnek, egy utcát, negyedet alkotnak, könnyen ráfogják az ott lakókra, hogy milliomosok, úri módit játszanak, flancolnak — „lopják" a pénzt, s abbéi építkeznek, abból futja. Az orvosokra meg ez többszörösen is érvényes. Nos, kedvem és jogom sincs hozzá, hogy valakinek is a pártjára álljak, megvédjem, bizonygassam a becsületességét. Csupán azt a közhiedelmet szeretném eloszlatni — már ameny- nyire lehetséges —, miszerint: a mércét nem lehet a felület szőrűit fölállítani. Gyerünk csak be Szabó dokto- rékhoz. A ház kívülről elüt a többitől, ízlésesebb a kivitelezése már első látásra is. Bent pedig?!... Az e- löszobábői egy batalmas fogadó-, társalgó szobába nyílik az ajtó. A minimum 10x5-ös szoba közepén kandalló. A falon trófeák, festmények, másutt könyvek, szobrocskák, néhol csecse-becsék. Egyébként kényelmes, szép, tágas szoba. Hátul ajtó nyílik belőle a teraszra. —• Még mindig megkérdezik a szomszédok, az ismerősök, hogy miért nem az utca felől építettük a teraszt — kezdi a beszélgetést a háziasszony. — Szerintük kifelé, a világnak kell megmutatni, hogy mit reggelizünk, milyen székben ülünk, nem pedig eldugni, hogy senki se lássa. Mert így úgy tűnhet a külső szemlélők szemében, mintha nem is lenne semmink. Hát nem nevetséges?! ... De az. Nevetünk is. — Nézze — veszi át a szőt dr. Szabó —, én tudom, ezt az utcát a milliomosok utcájának nevezik. Nekem is gyakran fölteszik a kérdést: „Miből építetted a házad?“. Hát most mondjam el mindenkinek, írjam ki a kiskapura, hogy KoSicén a szülői házat lebontották, kétszázezer koronát kaptam érte, s abból építkeztünk. Meg aztán tizenkilencedik éve dolgozom már itt. Szép fizetésem van nekem is, a feleségemnek is, abból Is takarékoskodtunk. Aztán megegyezünk a doktor úrral abban is, hogy itt, Kírály- helmecen ez a „milliomos“ utca valóban sokszor problémát okoz. Erre jár el a menetrendszerű autóbuszjárat, s az utasok meg-meg- jegyzik az ottélőkről: a pénzes- zsák-urak; megszólják a városban az ott élők gyermekeit... Persze olyanok, akik még sohasem jártak egyik lakásban sem, akik egy lakót sem Ismernek. — Tudja, kisvárosi csökevények ezek a pletykák — folytatja a doktor. — Itt az emberek még azzal is törődnek, hogy ki kinek ír levelet, meg mindenféle más piszlicsári dolgokkal. Nekem nincs ilyesmire időm. A nap egybarma- dát a munkám teszi ki, de nagyon sokszor a legnagyobb részét, s ami időm marad, azt pihenéssel, szórakozással művelődéssel töltöm. Nekünk nincs a ház mellett kert sem. Nem akarom, hogy a feleségem a kert rabja legyen, ott töltse a hajnalokat, meg a délutánokat. Látom a szomszédok teljes- seri a kert, az ott végzett munka rabjai, hónapok telnek el és »z emeletre sincs Idejük fölmenni, vagy erejük, ha egész pontosak akarunk lenni. Mi azért építettünk négyszobás lakást, hogy azt lakni is tudjuk, kihasználjuk, éljünk benne. De néha úgy érezzük, még ez is nagy. A doktor úr tölt egy kupicával, a felesége veszi át a szőt: — Valóban nem elemünk a pletyka, de ba már az életmódnál tartunk, akkor elmondom egyik élményemet. Helyi. Emeletes nagy ház. A mellékhelyiséget keresem. Megmutatják a háziak, A kagylófedőn hímzett terítő, azon kristályváza. művirággal. A háziak nem használ iák a WC-t, az udvaron lévőbe jártak, csak a vendégeknek mutogatták. Szép És már meg ne sértődjön ebben az utcában néhány család; ha nem is ilyet, de a fentihez hasonló esztelen iátszatkényelmet itt is tapasztaltam. Olyat, ami nem a lakók kényelmét szolgálja, hanem a vendégsereg szemét gyönyörködteti. Már esteledik, mikor Ritczó Sándorék kertjében leülök. Süsa sünk szalonnát, adja meg valamelyik gyerek az ötletet. Jó, süssünk. A gazda gyorsan előkészíti a nyársat, bort hoz, a háziasszony megterít és máris csöpög a kenyérre a szalonna zsírja... — A férjem mezőgazdász — kezdi Ritczó Sándorod —, ő nem jől érzi magát a négy fal között, toronyházban. Meg én sem tudtam elviselni, hogy ne legyen egy kis kertem, udvarom. Faluról vagyunk, meg voltunk szokva a szabadabb élethez. így aztán nyolc éve nekikezdtünk az építkezésnek. Négy év alatt épült föl a ház. Meghúztuk magunkat ezalatt az idő alatt, még nyaralni sem mentünk, Tavaly voltunk először Miskolcon kirándulni. Még a Balatonná) sem voltunk, képzelje el... Jó, elképzelem, de egyelőre a szalonnasütéssel vagyok elfoglalva, mert a fránya botról mindenáron le akar esni a szalonna. Egyszer a tűzbe Is pottyan, majd a gazda segédkezik, hogy oda ne égjen a jó falat... — Hat szoba, két hali van a lakásban, amit állami tervrajz szerint építettünk. Kétszázötvenezer koronáig jegyeztük a kiadásokat, de ehhez még legalább százezret hozzá lehet számolni — mondja a gazda már falatozás közben. — Idegölő munka volt, gyomorfekélyt kaptam közben. Még egyszer nem fognák neki. — Mit szél a milliomosok elnevezéshez? — Ezt azért mondják, mert orvosok is laknak körülöttünk, habár ki tudja, ők valóban milliomosok-e? ... Mert mi nem vagyunk azok. az biztos, ha nem segítenek a szülők, még a felénél sem tartanánk. Kerítésem még mindig nincs, de boldog lennék, ha senkinek sem leone. Itt jő emberek laknak, még semmi sem veszett el. Ebben az utcában egy összetartó, nagy család lakik, a- kik összejárnak, barátkoznak, megértik egymást. Szívesen látunk mindenkit, nem kell ide kapu. kerítés, nem akarunk elzárkózni egymástól. Ritczóék valóban szívesen láttak. Kedves, megnyerő az egész család. lólesett velük üldögélni, borozgatni, beszélgetni. Az esti tízórai buszt majd elkéstem vendégszeretetük miatt. De javukra legyen mondva! Az utca javára. ZOLCZER JÁNOS „Itt jó emberek: laknak, még semmi sem veszett el“ „Idegölő munka volt, gyomor/e.- kélyt kaptam közben“ „Itt az emberek még azzal is tőrödnek, hogy ki kinek ír levelet“ „A kagyló-fedőn hímzett terítő, a- zon kristályváza. művirággal“ „Méghogy milliomosok? Nincs nálunk szegényebb emberi“ A szerző felvételei EMBEREK A „MILLIOMOS“ UTCÁBÓL
