Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-08-29 / 35. szám

»im an Olof az erdőt jár- J ta, bogy kaszája nye­lére fogantyúnak va- löt keressen. Kacsnak ne­vezik ezt errefelé, és ké­szen Is kapható, de nem o- lyan jó a fogása, mint a saját készítésűnek. Az ilyen kacsnak pedig tökéletesnek, tenyérbe Illőnek kell len­nie. Az öregek nem kímél­ték a fáradságot, hogy meg felelő boróikafát találjanak. Manapság azonban egyre kevesebb a boróka, és Idő sincs a keresgélésre, úgy, hogy meg kell elégedni a fenyőfával Is. Jan Olof értett a fákhoz. Talán öröklött adottság volt ez, parasztőseitől azok­ból az időkből, amikor min­dent fából kellett csinálni, borona fogat, kocsialkatré­szeket, sajtárt vagy merő­kanalat. Sokat segített a Jó szem, amely észrevette, hogy a természet néha már elvé­gezte a munka felét, sőt nem ritkán az egészet. Jan Olofnak volt otthon egy fej- támlás karosszéke, amelyet úgyszólván készen talált az erdőben, csak le kellett fű­részelni és hazavinni. Er­dei fenyő volt ez, amelyet fiatal korában a vihar vagy a hó rádöntött egy sziklá­ra, és annak az alakja sze­rint nőtt tovább, jan Olo- fot az Ilyesmi boldoggá tet­te, kezével megsimogatta a fát, és valamiféle rokonsá­got érzett vele. A termé­szet. az erdő volt az élet­eleme. A nőkkel szemben viszont félénk volt. Takaros kis gazdasága asszonyra várt, de senkinek se sikerült ott lehorgonyozni annak elle­nére, hogy sokan megpró­bálták már. Bizonyára nem értették meg őt a környék menyecskéi, nem gondolták, hogy várni kellene JanOlof- ra, mint fának az erdőn, várni, hogy szakértő szeme felfigyeljen rájuk, mint a cséphadarőnak vagy merő­kanálnak való ágra, hogy nyugodtan tanulmányozhas­sa a növésüket, hajlataikat. Ehelyett nyakába ugrottak, szájoncsökolták, és ezzel mindent elrontottak. Ilyen­kor megtörőlte a száját, és úgy ment el, mintha ül­döznék. Az Is előfordult, hogy városiasán ktöltözve közeledtek hozzá, össze­vissza fecsegtek, meggondo­latlanul válaszoltak puhato­lózó kérdéseire. Jan Olof hamarosan rájött, hogy semmit sem tudnak a nö­vényekről vagy az állatok­ról — egyszóval az életről, amely öt körülvette. Közel lárt a tóhoz. Fi­gyelmesen megnézte a fe­nyőket, és arra gondolt, hogy azokból a lelógó alsó ágakból kitűnő pántokat le­hetne készíteni vtzesbödön- re, de hét ilyeneket ma már nem csinálnak. Tudta, hogy az ágakat először hasítják, aztán gőzben hajlítják, és azon melegen, nedvesen te­szik fel. Miikor megszárad, olyan erősen tart, hogy az Ilyen bődön túléli az em­bert is. A varjak fiókáikat etet­ték. A kicsik ügyetlenül ugráltak az ágakon, felröp­pentek aztán lepottyantak. Szüleik károgva figyelmez­tették őket, mikor észre­vették, hogy ember köze­leg. de azok csak bámul­tak bután. Jan Olof agyonverhette volna őket egy bottal, de eszébe sem jutott, pedig a parasztok nem nagyon ked vélik a varjakat. Végül fel­fedezett egy alkalmasnak látsző ágat, megállt és szemügyre vette. Igen, ez megfelel. Csakhát kettő kel) egy kaszanyélre. Így mor­fondírozott magában, mikor hirtelen valami más kötöt te le a figyelmét, megkapó látvány lent a tóparton. Ott, ahol egy hatalmas lapos kó állt ki a vízből egy lány fürdött; fehér volt. mint a hattyú. Amikor fel emelte a fejét, jan Olof rá Ismert, Llsbet volt, a szom szédos birtok állatgondozó jának a legidősebb lánya. A lány félénk volt, úgy mint 6 maga. Sohasem ve tett rá kacér pillantásokat Ügy hfrlett, hogy nemsoká ra elutazik, munkát kapott valahol. Jan Olof számára a mez télén nöl test nem volt sem Gustav Sandgren (1904) munkásból rea,,znitls — anar chfszTiK^s *mmiészietfiif>záfia — ro mantikus hangulatfestés és bizarr hu­mor — ezekkel a szavakkal jellemzi őt a svéd Irodalmi lexikon Egyike volt az öt fiatalnak, akfk a harmincas években egyfajta új primitivizmussal, viharos életigenléssel — sok szexszel törtek bé a hagyománvtiszteln svéd irodalomba . A természet szeretet©, az erdő misz­tikus tisztelete egyébként is Jellemző a svéd emberre és így az őt ábrázoló irodalomra is. GUSTAV SANDGREN: KASZANYÉLRE FOGANTYC Az illusztrációt Nagy József készítette ml rendkívüli. Errefelé a lányok meztelenül szokta« fürödni. A tópart nem volt valami elegáns fürdőhely és egy drága fürdőruhát ki dobott pénznek tekintettek Jan Olofnak a fák must rálásához szokott szeme fo kozódó érdeklődéssel vlzs gálta a lány testét, amely finom és nemes volt, mint egy fiatal nyírfa. Ahogy ott állt, és nézte a lányt, arra gondolt, vajon Jól érezné-e magát az 6 erdei karosszé kében. Közben a lány Is észrevette őt, és szégyenlős mozdulatokkal mosakodott tovább. A látvány megható volt, olyan, mint amikor egyszer egy virágzó fiatal almafát pillantott meg a fenyők között. Aztán elszégyellte magát és vissza akart húzódni a fák közé, de a lány nagy csobbanással a vízbe vetet­te magát, és úszni kezdett. Feje nagy, barna virág volt a csillogó fekete víztükrön. Egyszerre csak eltorzult az arca, és hangosan felkiál­tott. A kiáltást elnyelte a víz. Jan Olof azonnal a lény segítségére sietett, beúszott utána, és megpróbálta ki húzni, de valami fogva tar tóttá. Lemerült a víz eia, a lány egyik lába beakadt egy vízbe dóit fa gyökeret közé. Jan Olof egy nagy rántással letörte a gyökeret és kihozta a lányt a part ra, ahol kirázta belőle e vi zet, hogy újra levegő jus son a tüdejébe. / — No, nem sok hiányzót1 — szólalt meg Jan Olof. A lány kezével próbálta meztelenségét takarni. Láb feje vérzett, nem tudott rá állni. — Ejha, meg Is sebesül tél. Na, végy magadra va tamit, elviszlek hozzám. Az tán majd apád eljön érted — Tudok én járni egye dűl Is — mondta a lány és öltözni kezdett. Jan Olof a fekete víztükröt nézte, min­den nyugodt volt újra, csak a varjak károgtak. Fecskék suhantak le a vízre, majd Ismét felröppentek. Jan Olof csak állt, és észre sem vette, hogy kis pata kokban csurog róla a víz. Arra gondolt, hogy kezel egy nöl testet érintettek, de valahogy másképp, vala­hogy úgy, ahogy a fába rej­tett dolgokat szokta kita­pintani. Szelíd, természetes dolgokat, amelyek értelmet és nyugalmat adnak. A lány nem hagyta ma­gát vinni, csak rátámaszko- dott és összeszorított fogak­kal sántíkált Jan Olof mel­lett. Sérült lábfeje megké- kült, megdagadt. Csak ami­kor egy árokhoz értek vet­te ót Jan Olof a karjába. A lány nem nézett rá, lesütöt te a szemét. A múlt ősszel egy törött lábú őzei talált Jan Olof az erdőn, hazavltte és meggyó­gyította. Ez Jutott eszébe most, és elmosolyodott. Lls­bet körülbelül olyan súlyú volt, mint az óz, talán va­lamivel nehezebb; Az őz most Is megismeri őt, nem szalad el, ha az erdőszélen legelészés közben találko­zik a megmentöjével. Amikor hazaértek, Jan Olof leültette a lányt a konyhában. Adott neki szá­raz ruhát, azokból, amelyek anyja után maradtak. — Hallom, hogy a város­ba készülsz, szólt Jan Olof miközben kávét készített. — Hát Igen, muszáj, vá­laszolt a lány — nagy va­gyok már, nem maradhatok otthon. — Aztán értesz-e valamit a gazdasághoz, kérdezte Jan Olof óvatosan. — Persze, már 12 éves koromban tudtam fejni. — Ogy tudom, a ház kö­rüli munkát se veted meg? — Nem hát, mikor anya beteg volt, egyedül csinál­tam mindent. Llsbet megkockáztatott egy mosolyt, egy egészen picit. — De apám szerint nem vagyok Jó semmire, más va­gyok mint a többi, Ilyene­ket szokott mondani. — Igazán? No, Itt van egy kis kávé, jót fog tenni. — Apa dühös lesz majd ezért Is. — Majd én beszélek vele. A lány hálás pillantással jutalmazta ezt a kijelen­tést, majd tekintetével kö­rüljárta a szobát, ahol jól­eső nyugalom honolt. — Mutatok valami érde­keset — szólalt meg Jan Olof, amikor a lány megit­ta a kávét, — gyere, tá­maszkodj rám. A lány csodálkozva néz­te a széket, amelyet a ter­mészet formált egyetlen da­rabból.' A falakon is furcsa faképződménvek függtek, ágas-bogas, össze-vlssza csa­varodott gyökerek, gallyak, az erdőjárás emlékei. — Próbáld ki, mondta Jan Olof ünnepélyes han­gon. A lány leült, elhelyezke­dett a széken. — 0, még soha Ilyen ké­nyelmesen nem ültem. Jan Olof tudatában volt annak, hogy most valami fontos dolog történt. — Befogok, és hazavisz- leik. A városba pedig nem kell menned I — Neem? kérdezte a lány, és az arca olyan volt, mint az erdei tó tűikre; mint hullámok fodrozódtak raj­ta gondolatat. Mint ostor tálán embernek általában neki is megvolt az a képes­sége hogy megértse a ki nem mondott szavakat is. Hirtelen elpirult, és ez a szín már el se hagyta az orcáját. — Közelebb Is kapsz he­lyet, ne félj. Na ülj csak itt, én mindjárt jövök, mondta |an Olof és kiment. Az Istálló falán ott ló­gott a kasza Egyik fogan- fyüja le volt törve. Jan Olof ránézett, és eszébe ju főtt a fenyőfa, amit ott fe­dezett fel a tóparton. — Jó lesz ez így is, az sgylk fogantyú régi lesz, a másik meg új. Amíg nem találok még egyet. Aztán Lisbetre gondolt, újra érezte a lány mezte­len testének a súlyát. Min­den olyan természetes, o- lyan magától értetődő volt, semmilyen gátlást nem ér­zett. Tudta, hogy megtalál­ta az asszonyt, akire szük­sége volt. Böszörményi István fordítása KULCSÁR FERENC VERSEI« ezv Derkovits Gyula emlékére Hun legenda, újabb rege, plrosllk szép vászonege: kézvonások ébredőknek, kövületek a jövőnek. Lássad lévő verses voltom, rejlő szavaim kioldom s hevítem eok sugarát, Igazgatom jő Igazát. Többrendbeli látomásnál, borostás arc a lámpásnál; ugar ptheg, magyar parlag, szántsa, vesse be mozgalmad. S azok, akikről elhiszem, hogy szeretnek, hisz van hitem, álljon Itt e versbe szedve betűs főhajtás — rézbe metszve. Gulácsy Lajos emlékére A naconxypáni nagykövet viseli szívén n nagy követ, s hull bár a hú, jaj, hú esik, szivéről a nagy kő le nem esik. Havazzál menny bolt, furfangos szerkezet, s emeljen ember reád tízszer kezet, emeljen százszor, mindenképpen téged ránt ő közénk mindenképpen Kű kövön sikamllk. ha fest ö, ő a boldog maga-fényét festő, úgy az élők tiszta múdján reszket, hátára vetvén a vad keresztet Naconxypáni nagykövet: érzem én, titkos egy követ, s vizsgáztat — miből is? — repesve, bánatomat hogy szétrepessze. Tanulmány 0 az a férfi, ki négy felé az ablakba áll és papol a madárnak. mondja a fűnek, szórja a Iának szája rügyezó magvait. 0 az a férfi, ki elszánta magát keményen és keményen a halálig. Alfában klgyúlt és lángol Omegáig. 0 az, akit roppant zene visz faltál falig s jegyezqett szénceruzával forradalmait. ö az. akt képeivel csödlti az utca gyerekhadát, s éjeinek barbár ablakain át röpíti p friss festékkel nedre*. rajzos-röpcédulát. ö az, akt esőben ott táncol és toporog. Arcát mossa, Ingnyakat nyit dobog S kinyílt szárnyként nő. tágul a tere s megvillan szép. gigász fémjele. Rajzolni, hogy karma nőjön a gyönge gyöngyvirágnak sörtéje nőjön a világnak, ha penge, kardlap éledez. Festeni ijedt margarétát égő Iszonyban — kire szégyen? És ha fénylőt? Én megértem, mert élni kell és van remény. >

Next

/
Oldalképek
Tartalom