Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-17 / 3. szám
VARGA IMRE VERSEIs TE ÉS ŐK éppen fél rész félelmeinkből tiéd nyesett ágak ablakodra irányozva eső kopog az üvegen puskasörét Felbomló tudatos széthulló tudatlan a szó Káosz terébe visszapattan dobálja rongálja a szervezetlen anyag hő szín és hang és alak egymásba rajzanak TÖRTÉVET Felbomló tudatos felbomló tudatlan ide-oda a sző csapódik visszapattan erőlködik próbál kerül a zűr áramába kisodródik idegenül egünk partjára PÉLDÁUL EZ pengeél karcolta mélyútban rejtezel ecet fal evél ecetfalevél eltakar vasalt szekér nehéz tinók zörög kocognak fölötted bármi kinagyítható a mozdulatlanság eseménnyé így változik MŰHELY Minden korban .és minden irodalomban újra és úfrc felmerül a kérdés, mi ...legyen a fiatal nemzedék irodalmi próbálkozásaival A felismerést rendsze■ ríni tett követi: egyszer rovatot kapnak a fiatalok, máskor önálló lapot ind'thatnak. S alighogy e: megtörténik,az idbsébb nemzedék arra eszmél, hogy i ami tegnap még zsengének, próbálkozásnak számított, az mára 'irodalom lett. és a jogait követeli. No, a cseh irodalmi folyóiratnak, a literárnt Mésíöníknek. akárcsak a szlo- vák Nővé slovönak is megvan a Fiatalok rovata. Dílna I Műhely ja neve, és akárcsak a mi Öj Hajtás című rovatunk, leginkább verseket és elbeszéléseket , közöl. A Műhely ezenkívül közli a fiatal írók találkozóin elhangzott előadó- i sokat, hozzászólásokat, a fiatalabb képzőművész nemzedéknek is ajtót nyit. ■ és néhány • mondat ■erejéig bemutatja a szerzőket is. Az alábbi elbeszélés és a grafikák szerzői is a Műhely munkatársai közül valók. ■ n O és az apja, amióta csak az eszét tudja, mindig a nagymamánál laktak. Persze, világos, hogy a legtöbb esetben nem volt egymás számára idejük. Nem mintha az egyik vagy másik nem akart volna Időt szakítani rá, bírták is egymást, csakhogy nem megy az mindig úgy, ahogy az ember szeretné. A legtöbbször csak a lefekvés előtti pillanatokban voltak együtt, amikor az apja valamivel korábban érkezett haza. Néha ráakadt a bejáratnál is; kabátja kigombolva, keze a zsebében, mivelhogy nem füstölhetett a lakásban. A nagyanya űzte ki a küszöbre. Hogy világos legyen: megvolt nekik vele a keresztjük! Nem dohányozhatott például a lakásban, s mind a kettőjüknek lábbelit kellett váltani az ajtó előtt. A nagymama kínosan kényes volt a rendre; még a legkisebb szemét, porszem is bántotta. A koromról, a járdák menti iszapról és nyúlós agyagos sárról, amelyen át kellett magukat vágni az öreg vágóhíd mögött, már nem is beszélek. Az apa csak egyszer jött eléje az Iskolába. És hogy eljött, az nagy meglepetés volt. Mintha nem lettek volna megbeszélve, hogy az Iskolába, mint ahogy ez férfiakhoz illik, mindig egyedül megy és jön. Még ha úgy is volt, hogy meg kellett történni a dolognak, az apa mindig megfelelő 'távolságban, az út túlsó felén várt rá, s csak akkor csatlakozott hozzá, amikor tisztes távolságban voltak már az Iskolától. Am hogy világos legyen az egész eset, hadd mondjam el, hogy tulajdonképpen miért is dermedt meg, mint sóbálvány, amikor megpillantotta az apját, amint Ide-oda járkált az iskola előtt. A fekete bádoggombos rövid szürke kabátka volt rajta, mert csak akkor jött meg, és még sem volt ideje átöltözni. Háttal állt hozzá, azért, ahogy feléje tartott, jól szemügyre vehette. Szokatlanul hosszú volt a haja, és az arca, amely, ha mosolygott, mindig tele volt apró ráncokkal, borostás volt. Különben mindig Így látta maga előtt, mert amikor együtt voltak, mindig sok volt a bohóság. Odaért az apjához, s az megfordult, mintha az egész idő alatt szemmel tartotta volna őt a visszapillantó tükörben, és azt figyelte volna, hogy hogyan tétovázik és miképpen szeretne eltűnni a porfelhőben. Kicsit tétovázva köszöntek, majd pedig szó nélkül lépdeltek egymás mellett. A sarkon azt mondja az apja: — Járunk egy kicsit! Így hát sétáltak és közben hallgattak. Egy hosszú téglafal mentén haladtak és a szülészet, amely olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély, szélkakasai fölött a fátyolos felhőkön keresztül vöröslő paradicsomként kikukucs kált a nap. Ahogy így jártak ide-oda, és egyikük sem szólt semmit, a fiúra valami furcsa kétségbe esés nehezedett. Tizenkét éves volt, de ami kor lelnézett az apjára, jócskán ki kellett te ketTiie a nyakát, mert az apja valóságos óriás volt. És egy óriással sokféleképpen meg lehet lenni, de ha egy óriás hallgat, az már nagyon rossz; sőt, ha úgy vesszük, még annál Is rosszabb. És Ilyenkor ráadásul még az a benyomása az embernek, hogy ebben a nagy csendben szakadatlanul növekszik az a másik. Persze, az egészben az a legrosszabb, hogy ő mindig nagyon be tudott magának fűteni. No, hogy világos legyen a dolog, mindig lehet valami kibúvót keresni, elég ha az embert kellő LADISLAV LANGPAUL: A SOFOR FIA pillanatban megszállja a múzsa, de rá most mind fütyült. Azt a bűnt, mégha mit is csinálsz, nem törlöd le magadról, mondták és szemtelenül vihogtak. És azért mert kiskorától a nagyanyjánál lakott, tudta, hogy igazuk van. Hazudni nem szabad, és kész. A hazugságra mindig fény derül. Óvodába nem járt, egyrészt azért, mert abban az időben, 1954-ben, amikor az előirt korban volt, még nagyon kevesen voltak, másrészt pedig azért, mert a nagyanyja ellenezte. Nos, hogy világos legyen, ő rendszerint mindig mindent ellenzett. A nagymama az állomással szemben lévő büfében volt pénztáros. Így hát ő is ott töltötte a napjainak nagy részét. Az anyjára abban az időben még nem is gondolt. Ez, és erre csak jóval később jött rá, az élete egyik homályos pontja volt. Addig nagyanyja a maga világoskék szemével és a szép fehér fogaival, amelyeket, úgy irigyelt, amikor esténként a pohár vízbe vándoroltak, volt az egyetlen nő az életében. A többi gyéreik a téren játszott és irigyelte őt, amikor nagyanyjával a munkába ment. Persze, csak ő tudta, hogy tulajdonképpen a börtönt irígylik; Igaz, valami kis elégtételt is érzett, amiért mások olyasmi után vágyódnak, amiben sohasem lehet részük. Apja mindig úton volt. Amikor Emil iskolás lett, hozott neki egy agyonfogdosott atlaszt, s ő naponta nézhette, hogy merre is járhat az apja a teherautójával. Ült az ódivatú ezüst Kasse Hönig K. a E. mögötti széken, s az ujja az atlaszon járt. Mint a szeme fényére, úgy vigyázott az első színes képeslapra, amelyet az apja Belgiumból küldött neki. Aztán már minden útról kapott képeslapot, egészen addig, amíg már annyi volt belőle, hogy nem lehetett a pénztár mögött függő tükör mellé dugni, Végülts egy cipődoboz után kellett nézniük. Bár az egész élete a nagyanyja, az atlasz és az állomási büfé között zajlott le, tizenkét éves korára Ismerte egész Európát és annak minden zugát, ahol országút volt, vagy legalább valami olyan út vezetett, amelyen felkapaszkodhatott az apja teherautója. Esetleg volt posta, ahol feladhatta a lapot. A földrajzból kezdettől fogva kitűnő volt, egyáltalán nem is kellett tanulnia az anyagot. Egyszerűen ment minden magától. Elég volt behunyni hozzá a szemét, s már látta Is, hogyan rohan az apja teherautója a sötétben a kikötőktől a hegyi szorosokon, autópályákon és minden ördögségen keresztül, ahol csak akarta. A többi tantárgyból sohasem volt valami Jó, de ez nem számított. Különben is, ez már valóságos mánia, s amikor ezt a nagyanyja körülbelül ugyanezekkel a szavakkal megtudta az osztályfőnöktől a szülői értekezleten, két éjszakán át nem tudta lehunyni a szemét. Kezdte gyűlölni azokat a képeslapokat. — Olyan akarsz lenni, mint az apád? — kérdezte, és maga intett nemet. — Nem. örökké csak egyedül? Csavarogni? Nem! Nem! — És kije van az apámnak? kérdezte. — Micsoda? Pillogott a nagyanyja nefelejcskék szemével, és legyintett, majd pedig egy szép napon az összes idegen tájakról származó kép eltűnt. Valami Holeceknek adta oda. Az szenvedélyesen gyűjtötte a képeslapokat, s korábban már vagy kétszáz koronát is kínált a gyűjteményért. Ö pedig odaadta neki ingyen, dobozostól. Röviddel azután megtudta azt Is, hogyan is volt az anyjával. No, hogy világos legyen, ó szökött meg az apjától. Mert ki is bírta volna ki vele? kérdezte a nagyanya. Mindig egyedül. Csak én vagyok olyan bolond, pedig az én vén fejemnek is nyugalomra lenle szüksége. Gyűlölte a nagyanyját, hogy a háta mögött fgy elkótyavetyélte a gyűjteményét, és haragudott minden nőre, aki nem érti meg az apját. Ettől a pillanattól fogva kereste az alkalmat, hogy minél hamarább elkódoroghasson a nagyanyja szeme elől, és hogy ne ellenőrizhesse, merre jár. Történt egyszer, hogy úgy elcsavargott, hogy sötétedésig már nem is került elő, és végül a nagyanyja kénytelen volt az eltűnését a közbiztonsági szerveknek jelenteni. Tízkor, amikor észrevétlen lopakodott be a házba, összeakadt a járőrrel, és az fölvezette a nagyanyjához. A nagyanyja megköszönte a körözést, és ezzel vége is lett. Csakhogy utólag kiderült, hogy ezzel még nem fejeződött be az ügy. Amikor ugyanis az apja visszajött Lengyelországból, úgy ahogy volt, borostásan megvárta az iskola előtt. Gondterheltnek látszott, most pedig Jártak fel és alá és vágni lehetett volna köztük a csendet. Végül az apa volt az, aki megszólalt. — Mit szólnál ahhoz, ha ennénk valamit? Mondjuk a nagymamánál. Ez alatt a büfét értette, mert 'ott pilzenit is csapoltak. Odamentek. Az apa sört ivott, neki pedig hétkoronanegyvenes, azaz a legdrágább ebédet rendelte és hozzá még csokoládés palacsintát is. Ügy fizettek a nagymamának, mintha idegenek lettek volna, majd leültek a terem másik végében. — Ide figyelj, mondta az apa, amikor átrágta magát az ebéden egészen a palacsintáig. — Beszéljünk, jó?! Emil bólintott, és leszegte a tekintetét, mint ahogy az abroszba döfik a villát. — Hallottam egyet s mást, kezdte óvatosan az apa. Elszöktél otthonról, és a járőr hozott haza, igaz ez? Az egyik tény könyörtelenül követte a másikat, és közülük egyiket sem lehetett volna elvitatni. — Gondolkoztam ezekről, mondta az apa. — Ö torkig van vele, és a nagyanyja felé bökött.- Észre kellett, hogy vegye, hogy most róla beszél, mert rögtön másfelé Irányította a tekintetét. Ez így nem mehet tovább. Nagyanyádnak nincsenek hozzá idegei. Tudod, Igaza van neki, amikor azt mondja, hogy neked apára és anyára van szükséged. Emil hegyezni kezdte a fülét. — De most minden megváltozik, mondta az apa, s ferdén nézett a fiára. Majd hozzátette — érted?... Neki a maga módján igaza van. Ez egy kicsit az én hibám... lehet... Főleg az én hibám. A fia hallgatott. — Kariának hívják, mondta az apja. — Kit? — Mondtam, hogy anyára van szükséged .. „ valakire, aki felügyel rád, amikor elvagyok. Ű már kicsit öreg, pislantott a nagymama felé. — Már írtam neki. Holnap megérkezik a 16,35-ös gyorssal, Üstíból. — Egy idegen nő? — Idegen... bólintott az apa. — A te számodra ..., de csak a kezdetben. Az ember mindent megszokik, mondta és enyhén mosolygott, de végül ez a mosoly rettenetesen szegényesre sikerült. — Én eléggé ismerem... hm, no, eléggé. Biztosítalak, hogy tetszeni fog. — Egy teljesen idegen nő? Ezek a szavak nem nagyon tetszettek az a- pának, ami már az első pillanatban látható volt. — Nem kell félned, hogy olyan lesz, mint a nagyanyád. Sokkal fiatalabb ... Egy ideig nézték egymást Így történt azután, hogy tizenkét éves korában kezdte megtanulni, hogyan kell egy fedél alatt élni egy teljesen Idegen személlyel. Persze, minden a visszájára fordult. Az apa sugárzott, mint egy izzó ötfilléres, a nagyanya kopogott mielőtt belépett volna. És ez csak a két legkisebb ok volt azok közül, amelyek miatt kezdettől fogva nem bírta a nőt. Nem mintha valami kifogása lett volna ellene, csak nem volt az ínyére, ahogy a sarkaiból kifordította az addigi életüket. Még inkább magába zárkózott. Arra gondolt, hogy úgy sem tarthat sokáig. Egyszer majd felborul minden, és az ő életük is visszatér a régi kerékvágásba. Csak kitartani és kivárni, amíg megmutatkozik, hogy ez is csak egy hűtlen nőszemély és semmi más. Türelmesen várt, és kivárta. A tél végén történt. Az apja összeütközött egy másik teherautóval. Éppen az apjával kellett mindennek megtörténnie, és épp neki kellett, hogy a kormány odaszorltsa a mellkasát és összetörje a csontjait. , , , Beszállították a kórházba és nagyanyánál egymásnak adták a kilincset a látogatók. Mindenki komolyan viselkedett, és azt várták, hogy mikor hal meg az, apa. A nagyanya eljárt érdeklődni a kórházba, de ott sem mondtak neki semmi megnyugtatót, és végül már maga is elhitte az egészet, Akkor már csak ketten maradtak, ő és az idegen nő, aki csak úgy betört az életükbe. Sokáig várt, várta, várta, hogy ,ő is elmarad és felfedi valódi arcát. Csakhogy ő nem ment el és csak reménykedett, hogy talán azért túléli és egyszer még hazatér. Ez az idő majdnem háromnegyed évig tartott. És amikor hazahozták apát a fia alig ismert rá, úgy megváltozott. Csak néztek egymásra, mintha két teljesen idegen ember bámulná egymást. Hát te, mondta az apa. — Mit szólsz ehhez az egészhez. Képzeld azt mondják' hogy már sohasem ülhetek a volán mögé. Emil egy ideig bámult rá, é§ aztán azt mondta. — De ülszl — Hát persze, hogy ülök, mondta az apa. — Megmutatom én nekik-. Amikor később elgondolkodott a dolgok fölött, arra a következtetésre jutott, hogy apa gyógyulását ennek az idegen személynek köszönheti. Az ő lelkiismeretén múlott végülis. Persze, amikor gondolkodott, önmagát is rajtakapta és megállapította, hogy tulajdonképpen ö sem hitt már száz százalékosan és szik- laszilárdan. Igen, az az igazság, és azt be is kellene vallani. Viszont ezt a felismerést azért nem, közölte másokkal. Ismerte nagyanyját, ismerte a többi nőt is, és ők az Ilyen dolgokat egyszerűen nem értették volna meg. Németh István fordítása T IÄN VLCEK: Portré
