Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-04 / 27. szám
lÖOiStlWGBE&túk.. MEGHALT BÄBI TIBOR Beteg, szívrohama volt— mondta valaki. Aztán azt hallottam, hogy meggyógyultál, illetve: hazaengedtek a kórház- bál. Sőt, magam Is láttalak. Hogy megismerted-e az ismerőseidet, abban nem vagyok egészen biztos. Az elmaradhatatlan cigaretta a szádban, valami fcís szatyor a hónod alatt. Amikor egyszer kinn tártam nálad, láttam a halomra Irt noteszlapokat. Végtelen hosszú sorok, végtelen hosszú vers. Vagy lehet, hogy csak egy kis szonett, leírtad az első négy-öt sort, aztán úfraírtad, majd következett minden elölről, s lenn a lap alján a hatodik sor. így gyúrtad-dagasztottad össze őket és közben mormoltad, mondtad hömpölygő hullámokban magadnak a sorokai, verseket. Szálltál a csillagokig, vagy még annál is messzebb. Az emberek közben megmosolyogtak, vagy éppenséggel megbotránkoztak. Nem vigyáztál magadra, hogy lehet három nap, három éjszaka egyvégtében dolgozni? Kávét cigarettára, cigarettát kávéra — így csináltad. Ötvenhárom éves voltál, ötvenhárom éves korodig kibírtad. Mert kt tudja jobban, hogy mi vár rád. ha nem te, aki hajszálnyi finom részleteiben ismerted betegséged minden tünetét, gyötrelmét és végső kiúttalanságát? Hogy ki voltál és mit hagytál magad után, azt még tulajdonképpen nem tudjuk. Dehát ez nem is ránk tartozik, hanem az időre, amely majd akárcsak téged, minket is leterít. Addig is, ha olykor kezünkbe kerül egy-egy versed, versesköteted, elmondjuk magunknak az Antaeus panaszát, megajándékozzuk magunkat a Forrás énekével s akárcsak te, mi is belefeledkezünk hömpölygő soraiba. Most, hogy már nem vagy, mindenképpen másként zengenek. Németh István SIC ITIIR AD ASTRA MM A FORRÁS ÉNEKE ANTAEUS PANASZA (Részlet) (Részlet) ELSŐ TETEL Oly közel a Nap, a Hold s a Göncöl szekere, itt súg már az ég, mint erdők lombja, levele. Testvér, de hol van, hol a Föld, anyám, kis húgom? Eltévedtünk rég. Felejtek, s jaj, már nem tudom, milyen volt a só s a kenyér íze. Vissza hát! A Föld s a tenger fülembe zúgja igazát; véreim nélkül a jövő se kell! Meghalok. Hült halottnak, mondd, minek a zengő csillagok?) Testvérem, kacagsz? Halld, ne fitymáld e vad panaszt! Antaeus vagyok, ha úgy tetszik, hát nyűtt paraszt. 0, kell, kell a föld, a jó szagú trágya, marha, ló, ez a száguldás csak egy bősz istennek való. Visszahúz a táj, család, ezer más dolog, hová löknek a dörgő rakétamotorok? Mi lesz, mondd, ha emberfajtánk magva megszakadt, miért szálljak el a sápadt Sirius alatt? Testvér, ne hallgasd! Semmi ez, csak a fájdalom, szálljunk, jöjj, rohanj — egyre fel! Most én akarom, akit két ország s a meggyötört nép kínja ölt: ha elmaradunk, felrobban a bús anyaföld .. . 1956 II Sic itur ad astra. Szinte hallom latintanárunk öblös hangját. Pajzán tavaszi napsugár incselkedik velem, s a rég holt nyelv itt sziszeg, gurgulázik béna nyelvemen. Sic itur... 6, mondd, merre a csillagok? Vén ostobái Én indultam el feléjük, és más jut el oda ... Anyám, te láttál, hogy görnyedtem a rossz lámpavilágnál sötétes, kis szobánkban a könyv felett, míg künn a fehér fagy, tél ropogott, s üvöltő, gonosz éj nyargalta a szárnyas, vad szeleket; ml űzte, mondd, a vézna kamasz hogy falja hajnalokig a sivár bölcseket? Láttál te is, asszohyom, láttad a meglett férfit a sápadt villanyláng alatt, töprengő homloka ki nem simult, hasztalan virradt rá a nap. Gondja a világ gondja, úgy tört a csillagokra. Vérét sivatag homokja itta fel, a szíve elkopott. Anyáim, asszonyom, be messze vannak a csillagoki... I. A Nap lenyugszik. Ballagok én is: le a csúcsról, s mire a völgybe leérek, odafenn, akár a rőzse lángja ellobbant ez a nyár is; vég — Isten veletek, fanyar gyümölcsök, nehéz hegy leve, nem oltotta nagy szomjúságom se bor, se szerelem, a meddő harcban kiontott vér se. 0, mondjátok, van-e Forrás odalenn? II. Volt — van valahol egy elfelejtett boldog táj: selyemrét az ég alatt, s a réten át ezüst patak csordogál. A parton, százszorszépek, aranylő kislibák közt, tűnődő árva gyermek játszott: „0, mondd meg, szél, a patak hol eredt!“ „Keresd a Forrást!“ Öreg fűzfa mordult, a patak nevetett: „El nem éred sohasem!“ S azóta Is azt a Forrást keresem. III. Hol az a rét, hol az a táj? Elsüllyedt rég, ege ts leszakadt, föld alá bujdosott a kis ezüst patak. A gyermek nem gyermek többé. Ottalan utakra vetve űzte mord férfikedve, szakálla, bajusszá nőtt. S hol az a Forrás, lsteneml A szívem dübörög, zakatol, és e szív zaján, éjen és ködön át figyelem, hallgatom távoli énekét... Emberek, él, van az a Forrás valahol!... ■■■■■MM tál: hajnalban kelni, egy kézikocsival ki, a nagyvásártelepre, ott összevásárolni, ami zöldség, gyümölcs csak vásárolható, a targoncát hazatoínl a Dunapartról a Szív utcáig, és hétkor már ott állni a pult mellett, a frissen takarított üzletben és mosolyogni a vevőre egészen este nyolcig... Egy bivalynak is sok lett volna, nem egy törékeny kis asszonynak aki éppen a nehéz éveibe lépett: most töltötte be a negyvenötödiket... S hozzá az árak is majd megőrjítették. Eddig csupán az otthoni háztartásukat vezette kiszámolt pénzből, most beletanulhatott a kereskedelmi ügyvitelbe, s hozzá épp akkor, amikor az ország az infláció poklában vergődött. Amit ma egymillió' pengőért megvett, másnap kétmillióért mérte, de mitévő is lett légyen, ha az este megszámolt napi bevételből másnap hajnalban feleannyi árúra sem futotta? S még csak a lánya segítségére sem számíthatott. Ilonka tizenötödik évét taposta, iskolába járt a messzi Ranolder utcába, s a tanulás minden idejét lekötötte. S ha nem kötötte volna le — miféle segítség egy tizenöt éves fruska ilyen terhek mellett? Esztendőre a nagymama úgy döntött: nem kínlódik tovább! Az üzletet néhány héttel a forint bevezetése után eladta, aztán körülnézett, hogy állást keressen. ...A szerző, mire idáig ért, hálával gondol arra, hogy mégsem film készül e történetből, csupán regény. Mert így mindazt elmondhatta, amit elmondott, anélkül, hogy a közönség hangos pisszegések közt felállt volna és székeit csattogtatva tüntetőén elhagyta volna a nézőteret ... Szinte biztos, hogy így tett volna, s jogosan tette volna, hiszen az unalom a filmvásznon bizony büntetendő cselekmény. Am ha jogos lett volna is a tüntető kivonulás, nem lett volna okos: a közönség megfosztotta volna magát attól, ami ezután következik, mert a java csak ezután következik. S pótlólag még valami a lakás dolgához. Ha csakugyan filmet forgatnának benne, a rendezőnek egy momentumra ügyelnie kellene, hogy a huszas évek hangulatát hitelesen adhassa vissza. A belső szoba falán egy képet ki kellene cseréltetnie Henrik dédapa ágya fölött. A huszas években ugyanis a dédmama ágya fölött a Szüzanya képe függött, a másik ágy felett pedig Jézus Krisztusé. Nos, ez utóbbi most valahol a padláson hever, immár esz tendők óta. ötvenben ugyanis, amikor Ilonka férjhez ment, s a fiatal házasok a családi hagyomány szerint beköltöztek a belső szobába, az újdonsült férj a szentképet leakasztotta feje fölül, helyébe egyetlen hozományát, Marx Károly aranyrámás arcmását függesztvén. E régi képet kellene hát megkeresni a padláson, a cserét visszacsinálni — s máris kezdődhetnék a filmforgatás. Egyéb dolga nem is volna a díszletmesternek, hiszen más változás nem esett itt az utóbbi ötven esztendőben. Illetve hát esett, csak éppen nem a lakbe rendezésben. Idők folyamán ugyanis Ilonkának — aki épp ezért közben mamivá lépett elő s az addigi mami a mai nagymamává — két gyermeke született, s ez örvendetes népszapo rulat nyomán tekintélyesen kibővült a kis csa Iád személyi állománya, ötvenkettőben meg született Istvándi János — a későbbiekben Jani —, és ötvennyolcban a kishúga, Istvándi Katalin. Róluk eddig még nem sok sző esett, ám a történet szerzője nem érez lelkifurdalást emiatt, hisz a továbbiakban semmire sem ügyel jobban, mint e mulasztás pótlására. Épp ezért nem is tartja fel tovább a nyájas olvasó ellankadt figyelmét: már kezdi is az ígért történetet. — Na! Öltözködöm! Az ajtót hirtelen visszarántják odakintről, az előszobából jön a nagymama szemrehányó hangja: — Csak most? — Öt perc, és eltűntem I — A reggelit bevlgyem, Janikám? — Kösz, majd a konyhában! Jani bebújik az ingébe, s egy pillantást vet a tükörbe. A francba is, itt az arcán a múlt éjszakai elhajlás nyoma, hiába tusolt ma reggel is jéghideg vízzel. Megint kopognak. Mi az, Hát Kati végzett már a fürdőszobában? — Bújj be. — Csak így vagy? — kérdi a lány, pedig ö is csak pongyolában van még. — így. — Jani az órájára pillant, s rántja fel a nadrágja cipjét. — Háromnegyed lesz tíz perc múlva. Tíz perc alatt beérek! — Na, akkor menj, öltözni akarok! Nagymami vár már a reggelivel. — Anyáék? — Anya még alszik, apa a fürdőben. — Hála a papnak? Legalább nem kell a szentbeszédet kiböjtölnöm! Szia! — S már ugrik is az ajtóhoz. Aztán már a konyhakredenc mellett áll, és issza a kávéját, amikor az apja kinéz a fürdőszobából. — Mi lesz a vacsora, nagymami? Az öregasszony vállat von. — Még nem tudom. Mit ennétek? Kati hangja a szobából: — Prézlis karfióltl — És te, Janikám? — Rántott húst. — És te? — néz a néni végül a vejére. — Ilonkát tessék majd kérdezni, nagymama. Nekem mindenesetre jő lesz a tea is, egy kis sajttal vagy túróval. Nem kell folyton húst ennil Egyáltalán, nem kell annyi húst enni! Nemcsak drága, hanem érelmeszesedést is okoz. Jani leteszi a csészéjét, megtörli a száját, felkapja a táskáját, és indul, de az ajtóból még visszaszól. , — Lehet, hogy ma nem vacsorázom Itthon... — Hogyhogy? — néz rá az apja. — Ma sem? Tétova mozdulat. — Bekapunk valamit a srácokkal... — Te csak ne szórd a pénzt, igen? — néz rá rosszalóan a nagyanyja. — Esküszöm, ha rántott hús volna, mindjárt nem lenne más programodl Apja egy pillanatra eltűnik, lemossa arcáról a borotvaszappan habját. Törülni már itt törli szárazra a bőrét az előszobában. S közben merőn nézi a fiát. Ónjuk a zsíros kenyeret, fiatalúr? Pedig így tanulja meg az ember, hogy több nap, mint kolbász! jani dühösen legyint. — Ne félj, már megtanultam! — Órájára pillant, az ajtóhoz ugrik. — De az még bizonyításra vár, hogy ki korán kel, aranyat lel! Szevasztok! — És elvihatzik. Nemsokára Kati is elindul az iskolába, sőt a ház ura is felöltözött, megreggelizett, s egy futó búcsúzásra benéz a belső szobába Felesége — a hajdani kis Ilonka — most ébredezik. Rámosolyog a férfira. — Mégy már, Karcsikám? — Megyek, aranyom. És te? — Nemsokára én is. — Bemégy ma? — Be. Viszem, amit éjjel megcsináltam. — Csak okosan, szívem. Nem kell mindig veszekedni velük ... Az asszony sóhajt. —• Ne félj, vigyázok. És te? Sietsz haza? — Sietek De te még pihenj egy kicsit! Meddig dolgoztál? — Menj, Karcsikám, elkésel. — Meddig voltál fenn az éjjel? — Siess, Karcsikám, elkésel Búcsúcsók, aztán a ház ura is elindul a hivatalába. (Folytatjuk) n
