Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-06-13 / 24. szám

I KAKASKOMÉDIA H agyományosan az idén Is a MATESZ művészei nyitották meg a Jókaí- -napokat. A nyitány Batta György Kakastánc című, első színművének ősbemutatója volt. Maga a tény, hogy amatőr színjátszó csoportjaink és iro­dalmi színpadaink szeregszem- lélén hazai magyar színművet és írót avattak dlcséretremél- tó, más kérdés azonban, meny­nyire elégítette ki az elvárást a bemutató. Előbb néhány szót a darab műfajáról. A szerző (még a bemutató előtt) abszurd drá­mának nevezte a müvét. Nos, Itt vitába kell szállnunk a szerzővel. A darab helyzetei, epizódjai (cselekményfonálról nehéz beszélni) egyáltalán nem voltak abszurdok, hanem na­gyon Is reálisak. Persze egy különleges komikus, groteszk, helyenként bohóckodó (hely- lyeí-közzel a sző jó értelmé­ben) színpadi „hangnembe“ transzponálva. Mit Is akart elmondani Batta György a müvével? Vá­laszolni egy szóval is lehet: szerelem. A szerző szándéka természetesen ennél több volt. Szembe akarta állítani a Sze­relmet a maga kristálytiszta lírai formájában a léha futóka­landok, szerelemnek nevezett eltorzult kapcsolatokkal, és ta­lán egy kicsit megmutatni a szerelem változásait, metamor­fózisát az időik sodrában. Mon­danivalójának kifejezésére a komikumot vette igénybe. Ennyi a szándék, önmagában nem is kevés, ős mint társa­dalmi probléma aktuális. Mit sikerült belőle megvalósítani? A szerző formabontó mód­szerhez nyúlt, mondanivalóját nem áttételesen, egy dramatur- giailag felépített cselekmé­nyen keresztül mondta el (ez a darab első fogyatékossága), hanem csak úgy „egy az egy­hez“, helyzetek, epizódok, egy­mástól sokszor elszigetelt csak egészen lazán Összefüggő ele­mekből alkotott képek segítsé­gével juttatta kifejezésre. En­nek a formának a hiányossá­gait a kicsit erőszakoltan be­iktatott Főnök és Riporter — akik amolyan narrátor! keretet voltak elhivatva biztosítani r- nem tudta kiküszöbölni. Ebből a koncepcióból tör­vényszerűen fakadt a színmű másik hiányossága. A szoros cselekményfonál nem létezése kizárta a színpadi dialógust, mint funkcionális elemet, mint a gondolatok, eszmék egymás­nak feszülő párbaját. Mivel a színpadon mégis csak beszélni kell, a ^erző kénytelen volt a helyzeteket, a komikumot elő­idéző „szóvirágokhoz“ nyúlni. Ezek azonban nem mindig „sziporkáztak“« sőt néha-néha banálisán is hatottak. A hiba nem egészen a fogalmazásban volt, nem az „eredetieskedés“ vadhajtásairól van szó, hanem másról. Batta György színművében két hangnemet akart megszó­laltatni. Ez sajnos nem sike rült neki, és ez a darab har­madik és egyben a legsúlyo­azt kell mondanunk: arányta­lanság. Konrád József rendező a cselekményt és a mondaniva­lót kifejező szövegeszközök hiányában az egyetlen lehető utat választotta: a szórakozta­tást. Ez viszont sikerült neki. Kihasználva a helyzetek és a szöveg adta (lényegesen ke­vesebb) lehetőséget, a komédi- ázást néha szinte a bohócko­dás határáig vitte. Tette ezt ér­zéssel és teletűzdelve ötlettel. Hozzájárult ehhez az a tény is, hogy a színészek szemmel- láthatóan élvezték a játékot. Sajnos azonban Konrád József­nek sem mindig sikerült a mérték. A helyenként erősza­kolt „aktualizálás“, vagy a Futballistának a „kényes he­lyen“ való többrendbeli „meg- rugdalása“ már az ízléstelen­ség határát súrolta. Leszámítva ezeket a kisebb (és korrigál­ható) elcsúszásokat, a rende­ző az adott anyagból a lehető legtöbbet hozta ki. összegezve talán ennyit. Ha nem is mondható Batta György Kakastáncának bemutatója egy­értelmű sikernek, két pozitívu­mot el kell ismerni: A MATESZ azért, hogy vállalta az esetle­ges kockázatot, és útjára indí­tott egy hazai szerzőt, dicsére­tet érdemel. A szerző viszont, színpalhoz jutva, lehetőséget kapott elképzeléseinek gyakor­lati leméréséhez a tapasztalat- szerzéshez. Reméljük további művekkel kamatoztatja az elő­legezett bizalmat. Egy kérdés azonban nyitva marad: vajon a Jókat-napok megnyitása volt-e a legalkal­masabb időpont arra, hogy be­mutassák a darabot? Horváth Rezső ÚJABB SIKEREK FELÉ Amikor e sorok eljutnak ol­vasóinkhoz, az Ifjú Szívek Ma­gyar Dal- ás Táncegyüttes már pályára, akarom mondani szín­padra lépett a Német Demok­ratikus Köztársaságban. Cseh­szlovákia és az NDK között megkötött kulturális egyez­mény keretében kerül sor e- gyüttesünk nyolcnapos művé­szi kőrútjára. Ott-tartózkodá- suk alatt fellépnek Belgern- ben, Halle és Magdeburg sza­badtéri színpadán, Bismarkíban. Az utolsó fellépésükre június 20-án Oscherslebenben kerül sor. Az Ifjú Szívek már többször járt a Német Demokratikus Köztársaságban, és műsorával mindig osztatlan sikert aratott. A kétórás műsorukon szerepe) többek között a Karcsai csár­dás, Üvegestánc, Csikósok, űr- döglagzi, valamint a Cigány­tánc. A táncszámok bizonyára ebben az évben is megnyerik a német közönség tetszését. Az énekkar a vendéglátók tisz­teletére német számot is beta­nult. A június 14-én kezdődő kör­út alkalmával 80 tagú együt­tesünknek jó utat kívánunk! Arassatok újabb sikereket Ifjú Szívek! M 9 DALOLÓ GÖMQRIEK A Rimaszombati (Rim. Sobota) Alapfokú Kilencéves Iskola hatalmas épületének egyik osztályában ülök. A leghátsó padban. Előttem, mellettem idősek, fiatalok, akik énekelnek. Lévay Tibor karnagyot figyelem, an­nak utasításait hallgatják. El ne felejtsem, a GÖMÖR nevet viselő énekkar próbáján vagyok, és miközben a kar gyakorol, én az emlékkönyvben lapozgatok. Az e- gyik oldalon ezt olvasom: „Az énekkar munkáját szin­te a megalakulása óta figyelemmel kísérem. A mai fel­lépés kitartó, kemény munkáról tanúskodik. Az ének­kar vezetőjének és minden tagjának további sok-sok sikert kívánóik. Ag Tibor, 1972. IV. 9. Rozsnyó“. ... „a megalakulása óta — olvastam, s a szünetben Lévay Tibort arról kérdezem, mikor is volt ez? — Régen, nagyön régen. Énekkarunk hosszú múltra tekinthet vissza, a nagy világégés előtti évekre, de saj­nos a két háború a dokumentumokat eltüntette. Tu­domásunk szerint elődjeink Fiuméből aranyplakettet hoztak haza. A jelenlegi kórus 1963-ban alakult meg. Én is az alapító tagok között voltam, és azóta Is el­látom a karnagyi teendőket. — Kikből verbuválódott a tagság? — Hát, ezt nagyon nehéz lenne megmondani. Van itt asztalos és pedagógus, bérelszámoló és háztartásbe­li, hatvan valahány és húszon valahány éves. Aki akar, tud és szeret énekelni, azt szívesen láttuk a múltban és látjuk ma is. Sajnos, a fiatalok, az utánpótlás már nem törekszik az énekkarba, de kényszeríteni senkit sem lehet. Mindig arra törekedtünk, hogy az új tagokat munkánkkal, eredményeinkkel, a dal szépségével vonz- zuk körünkbe. Mert az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy volt közöttünk néhány olyan pedagógus, aki csak azért Járt az énekkarba, hogy fölmutathasson valami­lyen iskolán kívüli tevékenységet. Én mint kolléga és mint karnagy aztán megmondtam nekik, hogy nekünk teljes emberekre van szükségünk, olyanokra, akik sze­retik a közösségi munkát, az éneklést, a zenét. Jelen­leg negyvenhatén vagyunk, és ezekre mindig lehet szá­mítani. Letelt a rövid szünet, Tibor újra a zongora mellé áll, megadja a hangot, és felcsendül a dal. Gyakran megállít egy-egy szólamót, elmagyarázza, hol követtek el hibát, és elénekll helyesen. Közben tovább forgatom a naplót, ahol aláírásokat, bejegyzéseket találok: Pe­ter Colotka, Fábry István, Lőrlncz Gyula, Egri Viktor.... írt többek között elismerő, méltató szavakat munkájuk­ról. Aztán azt jegyzetelem ki, hogy hol, milyen alkalom­mal lépett fel az énekkar: szocialista munkabrigádok kiértékelésein, taggyűléseken, ünnepi akadémiákon, Le- nin-esteken, alkotó versenyeken, de többször voltak már a rádióban, országos dal- és táncünnepélyeken, ko­szorúzásokon, kultúrházavatáson, temetéseken ... Bejegyzéseket, felvételeket találok egy magyarorszá­gi vendégszereplésről. Lévay Tibor elmondja, hogy legem­lékezetesebb fellépésük a Vándor Sándor énekkari szem­lén volt, Budapesten. Itt neves magyar kórusok vezetői is nagyra értékelték a munkájukat. Sóikat láttak, tanul­tak ott, amit a későbbiek során Idehaza hasznosíthat­tak“. Az énekkar minden alkalommal részt vesz a ga- lántai Kodály-napokon, ahonnan két ízben aranykoszo­rúval tért haza. Műsorukon Monteverdi, Dunajevszkij, Marenzio, Beethoven, Cikker, Smetana, Moyzes, Kodály, 'Bartók és Bárdos Lajos müvei szerepeltek. Hosszú len­ne fölsorolni azoknak a zeneszerzőkhek a nevét, akik­től a GÖMÖR énekkar már énekelt egy-egy dalt. Ott voltak ebben az évben is a néhány nappal ez­előtt lezajlott Kodály-napokon. Most búcsúzunk az énekkartól egy Kodály-gondolat- tal, amely ott áll nagy betűkkel az emlékkönyvükben és amelynek szellemében azt hiszem nemcsak ők, ha­nem még sok, 90k kórus dolgozik: ... „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a naev Harmónia...“ —ezer— Foto: a szerző Cslkmák Imre kíto potne István színtelen, helyenként a szentimentaliz- musba vesző teljesítményét, rá­tapinthatunk a színmű alapve­tő hiányosságára: a Fiú lírájá­val nem tudta kiegyensúlyozni a komikumot. Szinte elveszett a perifériára került vérbő, ko- médiázó együttes tengerében. Ezzel azonban az egész darab „fejtetőre állt“, a groteszknek szánt részek kerültek „reálba“ és így a torzító „szóvirágok“ banálissá váltak, míg a reális líra groteszkül hatott. Ha tehát a darab alapvető gyengéjét akarjuk megnevezni, sabb hibája. Az egyik oldalon volt az egész együttes, amely lényegében a negatívumokat volt hivatva képviselni, gro­teszk és komikus elemekkel, tehát amolyan torzító tükör­nek szánta őket a szerző. A másik oldalon ott a Fiú, a tisz­ta szerelem megtestesítője, a- klt lírai eszközökkel akart megalkotni. Ez viszont nem na gyón sikerült. A Fiú szövege gyenge, helyenként szinte szi­rupos. Batta György valahogy Itt sem tudott teljesen szaba­dulni „szóvirágaitól“. Ha eh­hez hozzávesszük a Fiút ala-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom