Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-30 / 22. szám

Bácskái faiurészlet

Megkérdőjelezett életmód

A bácskai (Backa) házak ablakain a tisztára mosott, fehér függönyök mutatnak is, takarnak is. Mutatják, togy a faluban nem akárkik élnek: telik díszes, csipkés, drága függönyökre. Takarják a művirágcsokrokat, a könyvnélküli bútorfalak polcait, a cicomásra festett falakat. Nem tudatosan — ösztönösen. Ha tudnák, hogy a függöny eltakar valamit magánéletük szín teréből, akkor legszívesebben széjjelhúznák és kitárnák az ablakokat: Tessék, nézd idegen, ez a pompa mind a miénk!

A hatvankét éves Tóth István bácsi mondta hatalmas, cifra háza előtt állva: — Azért építettem ilyen házat, hogy ez legyen a legszebb, a legnagyobb a faluban. Olyan, amilyen másnak nincs.

István bácsinak alacsony a termete, meggyötört, összeaszott a teste, csontos az arca, kérges, sovány a keze.

Sajnálom őt.

í.

Bacska a „végek“ egyik hatszáz lelket számláló falucskája. Tízegynéhány kilométerre lehet Ágcsernyőtől (Cierná nad Tisou) Is, Nagykapostól (V. Kapuäany) és Királyhelmectől (Kráf. Chlmec) Is. Távol esik a főútvonaltól, mégis forgalmas a főutcája. Csak délelőtt huszonöt busz megy át a falun, a sok személygépkocsiról, teherautóról, traktorról nem is beszélve. Aszfaltozott üt, járda mindenütt. Üj óvódája, iskolája, bevásárló- központja van. Művelődési ház álla falu közepén, nem messze tőle az ifjúsági klub. A két rendben tartott park dísze a községnek. Azt mondják az illetékesek, hogy már nincs mit építeni, nincs mire költeni a pénzt. Apropó: pénz. Hadd írjam le ezt a szót még egyszer, és csupa nagy betűvel: PÉNZ! Miért? „A pénz Bácskán mindig dominált!“ — hallottam egy idős bácsitól. Ugyanerről a valamikor szálfa egyenes, de ma már görnyedt hátú emberről mesélte a falusi barátom, hogy gazdag és fukar ember. Busszal akart menni a szomszéd faluba. Sokan szálltak fel a buszra, és az öreg a tömegben elillant a kalauz elől. Amikor az észrevette őt, felszólította, váltson jegyet. És erre kitört a vita. A bácsi nem volt hajlandó két koronát fizetni, inkább leszállt és gyalog tette meg az öt kilométeres utat. Jóllehet, az eset nem jellemző — mármint a potyautazás — a bácskaiakra, de következtetéseket lehet levonni belőle a falu lakóira nézve: a pénzt nem kiadni! („fölösleges dolgokra").

Hacsak lehet, maradjon minden a portán, a párna alatt.

2.

Ötödik éve járok rendszeresen Bácskára. Kitűnő kolbászos káposztaleveseket szoktam enni i.-éknél. Tavasszal meg füstölt szalonnát új hagymával, retekkel. A barátom családjánál kiülünk délutánonként, esténként az udvarra, finom borocskával lenyomtatjuk a kiadós étkét, jókat diskurálunk. Az igazat megvallva, mindig szívesen megyek ebbe a faluba. Ha a „végeken“ volt dolgom, nem kerültem el soha, és ezentúl sem fogom. Kedves szóval, vendég- marasztaló meleg kézszorítással fogadtak mindig. Ezért is nehéz most róluk írni. Nem akarom megsérteni az őszinte, dolgos embereket. Ne is vegyék sértésnek a fentieket, de a riporter erkölcse, magatartása a munkájával szemben olyan, mint a terményt féltő, védő jó gazdáé: jó munkálja meg a földet, ne fukarkodjon a maggal, őrizze, féltse a szárba szökő búzát, jó fontolja meg, mikor van itt az aratás ideje, hogy ízes, omlós legyen a kenyér.

Kenyeret sütni pedig létszükséglet.

3.

A bácskai öregek azt mondják, hogy a régi világban követ tettek a fejük alá ,,párnának“, hogy hamarább fel tudjanak kelni. Sokan ruhásAz én napom reggel tél négykor kezdődik...

tói bújtak ágyba, mert fölösleges i- dőpocsékolás lett volna — mondják

— hajnalban az öltözködéssel bíbelődni. Amikor a környékbeli faluk parasztjai kiértek a mezőre, ők már az első szusszanásra egyenesedtek föl. Mi maradt meg ebből a dologszerető, öntépő hajszából mára? A lényeg: a munkaszereteti A bácskai ember ma is első a munkában. A vasútnál, a szövetkezetben, a gyárakban és üzemekben. A munkahelyen ledolgozott nyolc óra még kevés, következik az otthoni, második, harmadik és ki tudja hányadik műszak. Mert Bácskán nem látni embert ölbe tett kézzel. Se fiatalt, se idősebbet. Aki a faluban maradt, aki átvette ősei életformáját, az nem tétlenkedik. Fóliázik. Ezt a szót megint csa'k csupa nagy betűkkel kellene leírnom, mert Bacska a fóliák, a kistermelők

— de nagyban! — faluja. Van fóliája a tanítónak, az újságírónak, a sző vetkezeti tagnak, az ipari dolgozónak, munkásnak, értelmiséginek, mindenkinek.

Miért? Először: a már említett munkaszeretetből adódóan sokan nem tudják semmittevéssel eltölteni a szabad idejüket. Nem tudnak úgy élni, hogy ha letelik a nyolc óra, otthon ne foglalatoskodnának valamivel. Földszerető paraszt falu volt valamikor, így természetesen adódott a zöldségtermesztés, fóliázás. Másodszor: kicsiben megtermelni azt a mennyiséget, ami a konyhára, a mindennapi fogyasztáshoz szükséges. Harmadszor: a fóliázással pénzt lehet keresni, sok pénzt. Az, hogy valaki becsületes — de kemény munkával — ebben az esetben fóliázással — évente sok tízezret keres, még nem baj, nem elítélendő. Márcsak a- zért sem, mert a népgazdaság számít a kistermelőkre, szüksége van a friss, korai zöldségre. A hiba — az én szememben — akkor láp elő szálkává (gerendává), ha a fóliázást

egyesek harácsolásra használják ki. Csak a pénzért, és nem a pénzzel megvásárolható áruért, értékekért dolgoznak. Akik csak azért fóliáznak, hogy előre kiszámíthassák — az idén negyvenezret, jövőre ötve- net, azután hetvenezer koronát hoz a fólia: tehát három éven belül száz- ötvenezer koronám lesz. Bátran megmutathatom a betétkönyvemet akárkinek, én vagyok a leggazdagabb a faluban. Az viszont teljesen mellékes,

!• Jg%..

Andaházi Tamás

milyen szellemi, kulturális színvonalon él. Legyen színes tévé, két autó, két nagy ház, két-, három évenként új bútor, új szőnyeg, és vége. Hogy nincs könyv a lakásban, csak művirág?! Egye fene! Hogyha az „x“ ösz- szegű summás pénzbevételt el akarom érni, nem mehetek kirándulni, néhány napra legalább lubickolni?! Apám sem volt, mégis élt! Hogy nem voltam még színházban, moziban, képtárról, múzeumról nem is beszélve! Ott a tévé, bekapcsolom, és tíz perc múlva elalszom a fáradtságtól! Érdekes! Bácskán még a kocsmában Is csak kutyafuttában lehet az emberekkel beszélni. Bekapják a féldecit, vagy a sört, és sietnek. Nem a családhoz, nem a gyerekhez, hanem a kéttbe, a piacra.

Megdöbbentő valóság. (A bácskaiak mentségére mondva, a fentiek nemcsak rájuk érvényesek, található még pár ilyen az ország bármely vidékén.) Valamikor a munkás ember, a földet hajnaltól estig túró paraszt a szó szoros értelmében — hiszen tudjuk jól! — a nyolc órás munkaidőért harcolt, a nyolc óra pihenésért, a nyolc óra szórakozásért, ma pedig nem tud mit kezdeni vele. Azt hiszem, kevés olyan bácskai akad — talán csak a téli időszak kivételével? —, aki a nyolc óra pihenést okosan, szépen ki is használná.

Vegyünk egy példát

4.

Andaháziék hatalmas emeletes háza, portája előtt többször elsétálok. Látom, amint egy fiatal és egy idős ember serényen dolgozik a kertben. Belépjek, ne lépjek a kapun? — morfondírozok magamban. Vajon nem tekintik-e „neveletlenségnek“ dologidőben — kora este — a váratlan látogatást. Bemegyek. Mindketten — apa és fia — kijönnek a kertből, leülünk az udvar rozoga padjára. Szívesen fogadnak, talán titkon még ö- rülnek Is, hogy leülhetnek néhány percre.

— Hánykor kezdődött a mai nap? — kérdezem, miközben a fiatalabb Tamás cigarettával kínál.

— Háromnegyed négykor már kapáltunk. Ebédidő csak annyi volt, hogy bekaptunk néhány falatot. Tud ja, most, amikor a dudva csak épp fölütötte a fejét könnyebb kapálni. Később több munka lenne vele.

— Mennyit költöttek a „fóliázásra" idén?

— A mag 1100 koronába került. Maga a fólia ezerkétszázba, a vas hétszázba, a trágya kétszázba, a permet és tápanyag ötszázba, a szántás háromszázba. Feljegyeztük mi pontosan.

A családfő már néhány éve tiyug- díjas. Azt mondja, hívják őt ide is, oda is munkába, de nem megy. E- zerkétszáz koronás nyugdíjat kap. Szerinte ebből nyugodtan üldögélhetne naphosszat ezen a pádon, pihenhetne, de nem.

— Nem tétlenkedtem én gyerekkoromban sem, hát majd most fogok! Három éve mentem nyugdíjba, akkor kezdtük el a fóliázást. Azóta úgy szöknek a napok, mint az egér, ha kergeti a macska. Van Itt temérdek munka, az embernek nincs ideje még azt sem érezni, hogy beteg. A család már április másodikén a diófa alatt ült, szalonnát sütött, és új retket evett hozzá.

Esteledik. Végigjárjuk a kertet, a házigazda megmutat mindent. Azt mondja, menjünk be Tamással égy pohánkára a szobába, ő még kiülteti a palántákat.

Szót fogadunk. Pálinkát töltenek, mogyorót raknak az asztalra meg sós süteményt. Folyik a szó mindenről. Este hét óra van már, de az öreg még mindig a kertben szorgoskodik a feleségével együtt.

5.

Bácskát beborítja az esti szürkület. Az egyik udvarban most pakolják meg az autót zöldséggel, hogy holnap korán reggel vihessék Humen- néra, Michalovcére, Koiicére. Másutt javítgatják a lehullott vakolatot, fel- söprik az udvart, beszólftják az utcáról a bicikliző gyermekeket. Ki- gyülnak a villanyok, néhány törzsvendég betér a kocsmába. Az éjszakai műszakra indulók felülnek a buszra. A hatalmas házak, cicomás porták között „megszűnik“ az élet.

Felülök a Nagykapos felé induló utolsó járatra. Sokan utaznak, melegség, bűz van a buszban. Csak most veszem észre, hogy a pálinka kaparja a torkomat, kicsit fejembe szállt a két kupica „méreg“. Tóth István bácsi csontos arcát látom vibrálni magam előtt, és Andaháziékra gondolok, akik holnap reggel is háromnegyed négykor kelnek. Tamás szavai jutnak eszembe, amit búesá- záskor a kiskapuban mondott:

— Szórakozás? Csak a foci. Másra nem igen figyelünk oda. De azért én szeretek itt élni. Rosszul esik — mint falubelinek is és, mint valamikori CSISZ-elnöknek —, hogy a fiatalok elmennek a faluból. Aki Ko- Sicére jár tanulni, az már csak elvétve jön haza. Az üzemi munkások, főleg a Vajányban vagy esernyőn dolgozók már elmennek a „bytovkák- ba“ (lakótelepek). Már van a faluban három ház, ahol nem lakik senki, városba költöztek belőlük az emberek. fin nem vágyom el. Dolgozom, élek...

Viszontlátásra, „bácskaiak“!

Zolczer János Fotó: a szerző

i

„CSÓRÁS”

A barátom felesége azt kérdi:

— Nem akarsz egy klassz, olcsó inget?

Hirtelenjében nem tudok dönteni, látni szeretném az árut. Megkérdezem tőle, hol, melyik az az üzlet, ahol szemügyre vehetem az árul.

— Az inget a Priorban is megnézheted, de ott százötven korona. Bn viszont szerzek neked egy százasért.

Nem értem, s kérem, magyarázza meg.

— Az úgy van, hogy a kolléganőm sógornője az „x“-i gyárban dolgozik. I- dónként kihoz valami cuccot.

Hm, ez sötét ügy, — nemet mondok.

— De bamba vagy — jegyzi meg a hölgy —, egy kis csór ás, semmi egyéb, mégcsak lopásnak sem nevezhető. Bs neked nem kell? Ha meggondolod, szólj. E- gyébként van vevőm rá.

Nem gondoltam meg.

Egy üveggyár környékén riportozom. Iszogatunk a réglátott ismerősnél. P. tölt és a kezembe fogott pohárra mutat. Negyed olyan áron, mint az üzletben megvehető, szerzek neked. A bátyám a gyárban dolgozik. Mit gondolsz, ezek a poharak honnan vannak? ő hozta. Most ts tgért egy pálinkás készletet. Tudod, ellátja ő az egész rokonságot poharakkal. Neked is szerez olcsón, ha akarod.

— Most nincs nálam pénz, majd legközelebb — tértem ki a csábítás elől.

Ez a „csórás“ magasabb foka. A gyárból kilopott á- rut értékesítik, üzletelnek. Az üveg nem újkeletű, ki i- lyen, ki olyan formában már bizonyára találkozott vele. Van azonban másféle lopás is. amit ugyan üzérkedésnek nem lehet nevezni, de azt hiszem, ebből fejlődhetett ki az előző. Az irodai alkalmazottak hazaviszik, a kiutalt szappant, az irodából az ívpapírt, ceruzát, ce- ruzafiegyezőt. Az építkezéseken dolgozók cementet, szöget, faanyagot. Soroljam még, hol, mit? ■. ■ Viszik maguknak, saját használatukra, a gyereküknek. Aztán • felhalmozódnak a dolgok, elkezdik árulni a „lopott“ holmit.

„Alkalom szüli a tolvajt“ — mondhatja valaki nagyon találóan. Baj van az ellenőrzéssel. Sokhelyütt laza, csupán formális a munkahelyi ellenőrzés. Láttam a csokoládégyárban, hogy a kapus csak tessék-lássék módra tekint bele a táskába, a közelebbi ismerősével pedig csak á látszat kedvéért nyittatja ki. Hogy meg ne szólják a többiek, vagy felettesei. A csoki szinte a védnöksége alatt vándorol kt a gyárból. Nem állítom, hogy mindenütt így van, hogy általában ez a jellemző, ellenkezőleg: Milliók becsületesen dolgoznak, munkájukkal, tudásukkal gyarapítják hazánk gazdagságát, míg néhányon ebből igyekeznek hasznot húzni. Az a véleményünk, hogy e negatív jelenséget nem elég csupán észrevenni, hiszen a ml zsebünk tartalmáról van szó.