Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-10 / 2. szám

Andrea, már nagylány volt, tizenhárom éves. Egy napon combtövi fájdalmakat érzett. Nem szélt senkinek. A névére tizennégy éves volt, az öccse tizenegy, a legkisebb húga, aki féltestvére volt, még csak nyolc. Két nap múlva a fájdalmak valamicskével feljebb húzódtak.

Az Iskolában, történelemórán lett rosszul. A tanító néni lekísértette őt az Iskolaorvoshoz, aki az mondta neki:

— Menj haza, feküdj egy (kicsit.

Hazament a külvárosi új lakásba, amelyet az apja azért kapott, mert négy gyermeke van. Andrea mostohaanyja pedig vállalta ebben az új házban a házmesterséget.

Terus mama, a mostoha, nem volt rossz asszony. Nem is lehetett, ha egyszer lány létére vállalta annak idején, hogy férjhez megy egy három gyermekes özvegy emberhez. Csakhát sok volt a gyerek, és sok volt a gond. Andrea apja gépmester volt a városi nyomdában és ezerhétszáz- kilemcven forintott keresett. Ehhez Jött a családi pótlék és Terus mama négyszáz forintos házmestert fizetése.

A lakás egy szobából, konyhából, hálófülkéből, kamrából, vécéből, fürdőszobából és előszobából állt.

így laktak hatan.

Megvoltak. Segített olykor a két falusi nagymama, Andrea pesti keresztapja és olykor Nándor bátyja Is, a- ki ötvenhatban disszidált Kanadába.

— Miért jöttél haza? — kérdezte Terus mama, amikor hazakísértók őt az Iskolából.

— Fáj a hasam.

— És?

— Hazaküldtek feküdni.

— Az én istenem még ilyet nem hallott — mondta Terus mama. — Feküdni küldtek haza?

— Igen.

— Egy kis hasfájással?

— Mondták, hogy feküdjek.

— Hát csak feküdj akkor, nekem lépcsőt kell mosni, a doiktoréknál kell takarítani. Ha nem takarítok, nem tudom, miből lesz új ruhátok ősszel.

Nem szerette jobban a saját gyermekét sem, mint a három félárvát. Egy ilyen nagy családban a külön szeretet már luxus.

— Feküdj csak. Vagy ha akarsz, menj ki a nagymamához.

jó volt, ha néha elmentek a gyerekek. Nem nézett utánuk egy hétig se. Ilyenkor erőt gyűjtött a következő hetekre.

Nem vetett ágyat. Nagylány már az ilyen, elintézheti a lefekvést magának

Andrea lefeküdt.

Kapott egy karéj zsíros kenyeret paprikával, azt megette, de a fájdalmak nem akartak csitulni. Sírt

— Te — mondta Terus mama. — Mi bajod neked?

— Fáj.

— Menj el a körzeti orvoshoz.

Nem bírok.

— A fenébe ne bírnál. Fölkelsz, felöltözöl, elmégv Lehet, hogy havibajod lesz a r (vérednek már megvan

Andrea nem nagyon tudta, mi az a havibaj, és azt mondta:

— Nekem tán vakbelem van.

— Ne kényeskedj — mondta Terus mama.

Hát fölkelt, felöltözött, elindult. Nagyon csendes lány volt, egyetlen szót nem dobott vissza soha. senkinek. Éppen olyan volt, mint Erzsi mama, akit már régen eltemettek. Ö akkor még csak két esztendős volt. Arról tudta, hogy 6 éppen olyan, mint az anyja volt, mert anyai nagyanyja őt szerette a legjobban. És nem nevezte őt soha Andre ának, azt se tudta, miféle név az, csak úgy szólította, ahogy valamikor az anyját: Erzsikéin.

— Gyere, Erzsiként, drága kincse nagymamának.

Eleinte ő ezt nem értette.

— Feküdj mellém, Erzsiként, hadd érezzelek.

— De nagymama, úgy szeretek egyedül feküdni.

— Te az én kislányom

vagy. Nem az unokám.

Megérted ezt? Az én lányom vagy. Nem az apádé.

Nem a halott anyádé.

A nagymama ezt teljesen belevéste önmagába. Csak így viselhette el a lánya halálát, a lánya emlékét.

Ment Andrea az úton és nagyon kínozták a fájdalmak. Némely járókelő végigpillantott rajta, aztán elmentek mellette. Egy új, városi kűtnál vizet ivott.

Egy idő után beért mégis a körzeti rendelőbe, a mely nem volt túlságosan messze hozzájuk. Talán másfél kilométernyire. Ott megkérdezte, melyik körzeti orvoshoz kell mennie.

— Ahhoz — mutattak egy ajtóra

Sokan várakoztak az ajtó előtt. Mint gyermeket, figye lembe sem vették. Ö maga sem tudta pontosan, ki után kerülne sorra. Hát a felnőttek eltolhatták és hátraszoríthatták őt.

Mindig hátrébb.

Már mindenkit megvizsgált az orvos és ő a fájdalmaival egyedül ült a váróterem lócáján, amikor kiszólt egy nő:

— Van még valaki?

— Én — mondta.

— Te? Egyedül?

— Igen

Bevitte a rendelő előszobájába.

— Hogy hívnak?

— Balogh Andrea.

— Van valami igazolvány nálad?

— Az ellenőrzőm.

A nő megnézte az ellenőrzőjét és ott valóban benne volt, hogy Balogh Andreának hívják és a Vasvári Pálról elnevezett általános iskola hetedik osztályába jár.

— Vetkőzz le.

Ö csak állt.

— Vetkőzz hát.

— Csupaszra?

—■ Csupaszra.

Szégyelte magát.

Nagy, kék szemére ráhullottak aranypillái.

— Itt fáj? — kérdezte az orvos.

— Igen.

— S mit gondolsz, mitől?

— Vakbelem van.

— Mondta valaki?

— Nem. Érzem.

— Érdekes — mondta az orvos. — Tényleg vakbeled van.

Aztán azt mondta:

— Öltözz fel.

Kiszólt az előszobában

ülő fehérköpenyes nőnek:

Irénke, hívjon egy mentőt. Sürgős.

Irénke tárcsázta a mentőket. Nem nagy meggyőződéssel tárcsázta, hiszen tudta, hogy a megyeszékhelynek mindössze négy mentőautója van s az a legritkább, ha egyet közülük bent találhatnak.

— Nem felelnek — mondta az orvosnak.

— Csak tárcsázza, nekem már el kell mennem.

De a mentők fél óra múlva sem jöttek.

— Tárcsázz te — mondta akkor a nő Andreának. — Olyan éhes vagyok, mint egy 16. Mondd, hogy jöjje ki és vigyenek be.

— Igenis.

— Meg tudod nekik mondani?

— Meg.

De hiába hívta ö is a mentőket, nem jelentkezett senki. így hát azt gondolta: tudom én, hol van a kórház, bemegyek oda magamtól.

És elindult.

Útközben eszébe jutott az édesanyja. Anyai nagyanyja sokat beszélt neki az édesanyjáról. Erzsi mama a harmadik gyerekét várta akkor. Nehéz szülésnek nézett elébe. A szülés előtt való napon még kint volt a faluban. Megérkezteik az első fájások. Apu biciklivel leszaladt a postára és telefonált a mentőknek. De azok akkor sem jöttek, nem lehetett megkapni ő- ket, kint voltak más falvakban. Visszabiciklizett hát a nagymamához és azt mondta Erzsi mamának:

— Nem baj, kincsem. Megyünk vonattal. Kibírod még addig?

Erzsi mama egy kicsit Jobban volt, nevetett:

— Miért ne bírnám? öt töltött káposztát ettem.

S jókedvű volt.

Lementek az állomásra, felültek és bevonatoztak a

városba. Nem volt messze a város, csak -tizenkét kilométerre.

— Ha jól érzed magad, miért menjünk még a kórházba? — mondta Erzsi mamának apu.

— Azt gondolod, ne menjünk?

— Inkább aludjunk egyet.

Hát Erzsi mama hazament

apuval — még akkor nem ebben az új lakásban laktak, hanem egy pincében, az erdőszélen — és lefeküdt. De aztán megint jöttek a fájások és apunak újra a mentőkért kellett telefonálni. A sarki kocsmából telefonált, ahol akkor már sok volt a részeg. Éktelen ordítozásuk belehallatszott a kagylóba.

— Hová menjünk? — kérdezték a mentők?

— Ide a kocsmához.

— Bolond maga? Kocsmába? Szüléshez?

—Nem viccelek. Uraim, én nem viccelek — mondta apu.

— Akkor csak énekeljen tovább.

Erzsi mama gyalog ment be a kórházba. Csak két kilométert kellett gyalogolnia. Szülés előtt, mondták az orvosok, a gyaloglás direkt jót tesz.

De aztán azonnal a műtőbe kellett vinni Erzsi mamát. Elvették tőle a gyermeket, az „anyagyilkos öcs- köst“, bevarrták, homokzsákot tettek a hasára rendesen aztán. Gyöngyössi professzor, meg a soros ápolónő, a gyönyörű Vanda kiment mulatni a Titok nevezetű bárba.

Erzsi mama belázasodott,

vizet kívánt. Kiabált, hogy segítsenek rajta, kiabált, hogy legalább egy korty vizet adjanak neki, de senki sem jelentkezett.

Éjfél után lemászott az ágyról, négykézláb csúszott a vízcsaphoz, miiközben a hasán a varrások fölrepedtek. Reggel hat órára elvérzett és két lépésre a vízcsaptól meghalt. A zárójelentésbe azt írták, a halál oka: szívmfikődési elégtelenség.

Később, sokkal később

Gyöngyössi professzori egy másik eset kapcsán leváltották és öt évre eltiltották orvosi hivatása gyakorlásától.

Andrea ezt így tudta.

Így sietett a kórház felé. Csurig volt fájdalommal.

Nem messze a kórház kapujától összeesett, s Innentől kezdve két napig nem tudott magáról. A harmadik napon egy gyönyörű, főkötős ápolónőtől megkérdezte:

— Hol vagyok?

— Kórházban, kedvesem.

— Operáltak?

— Persze.

Mivel?

— Vakbéllel.

Mindent megevett ezentúl rendesen, amit szabad volt enni. S várta, hogy apu, Terus mama és a testvérei meglátogassák. Várta a nagymamát is, mert úgy gondolta, tudnak arról, hogy hol van ő. De nem jött hozzá senki.

Rohamosan javult s a nyolcadik napon megkapta elbocsátó papírját Amikor hazament, Terus mama idegességében pofon ütötte őt s azt kérdezte:

— Hói voltál?

— Kórházban.

— Nem a nagyanyádnál?

— Kórházban.

— Hazudsz. Mindig a nagymamádhoz mégy, mintha én nem szeretnélek.

— Itt az elbocsátó papír — mondta ö és megmutatta a kórházi papírokat.

Akkor Terus mama önmagát és a világot átkozva sírt.

Andrea rendesen járt azontúl az iskolába és semmi baja nem volt. Áhítattal hallgatta a nagymama kífa- kadásait és Terus mama bűnbánatát.

Néha esténként, ha a felsöpört és fellocsolt ház elejében egyedül maradt, hosszan nézte a Tejút por- lanó csillagait.

GALAMBOS LAJOS:

NINCS Á VILÁGON SEMMI BŰN

KOMPLEX SZOLGÁLTATÁS

Vadonatúj kalapomra valaki ráült a villamoson és palacsintává lapította. Még aznap elvittem a vegytisztítóba kivasaltatni. A pult mögött álló kislány jutó pillantást vetett rá és így szólt:

— Mosás és vasalás. Két leva.

— Mosni nem kell — szólaltam meg félénken —, csak vasalni.

— Nem lehet. Nálunk a mosás és va sálás együtt jár.

— Miért nem lehet? — kérdeztem. — Hisz látja, hogy a kalap tökéletesen tiszta.

A kislány türelmetlenül magyarázni kezdett:

— Azért nem lehet, mert nálunk komplex szolgáltatás van. Ml mosunk és vasalunk, és nem csak mosunk és nem csak vasalunk — azzal elém tolta a kalapot és a kővetkező ügyfélhez fordult: — Tessék kérem?

— Egy pillanatI — csaptam le rá. —■ Un beleegyezemI Kifizetem a mosást és a vasalást, de önök csak vasalni fogják. Mosás nélkül...

— Lehetetlen. Ml akkor is kimossuk, ha vasalásra vesszük be

— De miért? — hördültem fel. — Hisz a kalapom teljesen úf és tiszta.

— Azért, mert ha beteszem a szeny- nyes ruhák közé, amíg átmegy a mosógépen, bepiszkolódik.

— Tudja mit? Kap tőlem két levát, ad egy nyugtát, a kalapot pedig nem a szennyes közé teszt, hanem külön becsavarja egy papírba.

ö elvette a két levát, nyugtát adott, a kalapot pedig a zsákba dobta.

— Mit csinál? — ordítottam fel.

— Ha külön viszem a gépbe, a mester meglátja, hogy a kalap tiszta, és vissza küldi. Ugyanis nem hajlandó tiszta kalapot mosni.

Ez azt jelenti, hogy ha vasaltatni akarom, előbb be kell piszkítanom?

— Látom, hogy tetszik érteni a dolgot.

— Ebben az esetben — kiabáltam —, adja vissza a kalapomat! A pénzt nem kérem, de a kalapomat adja vissza!

— Lehetetlen. Az ön pénzével már elszámoltunk, térítést pedig nem kérhetünk olyan szolgáltatásért, amit nem végeztünk el.

— Nem kívánok semmi szolgáltatást — toporzékoltam. — A kalapomat akarom! — ezzel átugrottam a pulton és

kihúztam a zsákból a kalapot és magamhoz szorítottam.

— A kedves ügyfélnek nincs oka az idegeskedésre — csendült fel egy dallamos női hang a hátam mögött. Maga a műhely vezetője jött hozzám, mérőszalaggal a kezében. Leültetett egy székre, elvette a kalapomat, majd megmérte előbb a karima kerületét, utána a fejemet.

— Hisz minden világos — mondta. — Az ön izgatottsága attól van, hogy a kalap kiest önnek. A kedves ügyfél feje 59-es, a kalap viszont csak 58-as. Ettől van az idegesség, fejfájás... — azzal a kalapot visszadobta a szennyes ruhával teli zsákba, és a kiszolgálóhoz fordult.

— Írd be a „Kiegészítő szolgáltatás“ rovatba: egy centiméterrel kinyújtani. Ingyen ...

Egy hónap múlva visszakaptam a kalapom. Az, hogy kimosták, látható volt, hogy vasalták, fölöttébb szembetűnő, ahhoz, hogy kinyújtották sem fért semmi kétség. A fejemen viszont csak azért áll meg, mert születésemtől fogva elálló fülem van.

TENCZEL ISTVÁN fordítása

Kopogtató Foto: DORMÁN LÁSZLÓ