Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-25 / 17. szám

5

Fülsüketítő robajjal fut velünk be a bánya torkába a csille. Rohanunk a mélységbe. Koromsötét mindenfelé. Kísérőm, Ján Béres mérnök túlüvölti a zajt:

— Most már lehet félni!

Hiába a „bíztatás“, nem félek, pedig lenne idő bolond gondolatokkal el játszogatni: húsz percig tart a négy kilométeres út, melynek a végén elérjük a szénfejtő Kyzek-brigádot. Kyzekék ma hajnalban rekordot állítottak föl, nagy nap ez a bányában. Föld felett, föld alatt egyaránt.

A nagykürtösi (Vei. KrtlS) Doltna- -bánya 1458 munkása közül hirtelenjében Ján Kyzek és tizénkéttagü szocialista munfcabrlgádja ikerült az érdeklődés középpontjába. Ügy beszélnek mostanában a csoportról és vezetőjéről, mint hősökről. Felnéz rájuk mindenki, példaképek. Szinte fogalommá válik a név: Kyzek. Az i- gazgatőtól kezdve a bányász kollégáig mindenki tisztelettel, megbecsüléssel ejti ki ezt a nevet. Nehéz, nem is tudom visszaadni a bányában ottjártamkor uralkodott hangulatot. Valami fenséges, meghitt, örömteli hangulat volt érezhető, amit csak akkor tudatosítottam igazán, amikor a százötven méteres mélységben, félhomályban, a zakatoló gépkolosszus mellett megpillantottam Ján Kyzeket. Nem akarom túlfesteni a helyzetet — nem is szokásoml —, de most valóban ímegilletődéssel nyújtottam a kezem a brigád négy tagjának. A szűk munkatérben a gép mellett térdelő brigádvezető nem is tudott kiegyenesedni, de így meggörnyedve is kirajzolódott előttem egy megtermett, nagydarab ember alakja. Nem volt kemény, vérszorító a kézfogása, inkább meleg, akárcsak a többieké. Gyorsan kihúzták jobbjukat a hatalmas kesztyűkből, nem törülték nadrágjukhoz, mint a kőművesek szokták, s ez nekem nagyon tetszett. Leültünk a szénkupacokra. Egymás arcába villogtak a fejvédőinkre erősített lámpák, mint fürkésző, meleg tekintetű szemek. Elcsitultak a gépek, hirtelenjében csend lett. A mélység megnyugtató nagy csendje egy pillanatra megdermedt, majd a szénfalról lepattanó darabok figyelmeztető Roppanása megindította a beszélgetést.

— Nem omlik be? — ejtem ki az Ijedtségemet eloszlatni akaró kérdést.

— Csak játszik velünk a szén, keményen tart a fal, elég baja van vele ennek a megtermett masinának is, nemhogy beomoljék — mondja Ján Cérnák, a csoport legfiatalabb, huszonkét éves bányásza.

Közben a nagy csend idecsalogatta a közelben dolgozó néhány bányászt, karbantartót is. Lehetünk már vagy tizen, akik körülálljuk, üljük Ján Kyzeket. Tőle kérdezem:

— Hogyan is van azzal a rekorddal?

Mosolyog, fekete arcából elővillannak fehér fogai.

— Ma reggel teljesítettük, amit vállaltunk, sőt, még meg is toldották néhány méterrel.

Pont. Ennél többet nem akar mondani. Látom, nem dicsekvő emberrel állok szemben. Így egyeztetésképpen most én vázolom fel előttük a felszínen hallottakat, a rekordról. Ä brigád március elején tervbe vette, hogy túlszárnyalja a Bartiko József brigádja által tavaly májusban fel állított csúcsot. Bartkóék harmincegy munkanap alatt száznyolc méter hosszú szánfalat küldtek a. felszínre Kyzekék száztízet vállaltak, de a munka jobban ment, mint gondolták, és így ma reggel 129 méter hosszú szénfal fejtéséről adhattak jelentési az !gí)zs>ató'úak. jó munkájukkal egyben az első csehszlovák űrhajós, Via dimír Remek űrrepülőt is köszöntötJán Kyzek: „Bányarém?! Mi az?"

„Csak játszik velünk a szén“ — mondja Ján Cérnák

tunk vele — mondja a brtgádvezető.

— Ne.m mondom, hogy a bányász nem félti az életét, de azt hiszem, egyikünk sem fél. Ha félnénk, nem jönnénk ide naponta. Néha útközben, amíg a vonatban ülünk elgondolkozik az ember mindenen, de amikor már előttem a szénfal, zúgnak a gépek, kezemben a csákány teljesen megfeledkezem mindenféle „rémekről.“ A múltkor is épp műszakra 1- gyekeztem, amikor meghallottam a hírt a tatabányai bányászok tragédiájáról. Nagyon elszomorított, mert bár nem voltak közvetlen kollégáink, nekünk, bányászoknak egy a sorsunk mindenütt. Kicsit megborzongott a hátam, de vettem a táskám, és jöttem, tudva azt, hogy velem ma, vagy holnap ugyanúgy történhet baleset... Nem, nem nekünk találták ki a félelmet! Tudja, beszélgettünk mi sör mellett a kollégákkal a történtekről, de egyikük sem mondta, hogy megijedt, itt hagyja a munkát.

Témát váltunk. A hátam mögött álló legidősebb brigádtagot arról kérdezem, hogyan kezdte?

— ötvenegyben én is tanulója voltam az első tanoncosztálynak. Két csoportban voltunk hatvanam Sajnos, azok közül alig harmincán lehetünk már csak Itt. Aki nem született igazán bányásznak, azt kiveti magából a föld gyomra, az nem tud itt maradni. De nem is baj ez, nekünk csak egész emberekre van szükségünk. Aki csak a kereset, a pénz miatt Jön, az hamar el Is megy.

— És a mai fiatalok?

Kyzek válaszol.

— Néha szidjuk őket, de valójában a legtöbbje jó munkás. Ha nem lennének most itt fiatalok, nem tudom hogy állna a bánya. Csak hát, több közöttük a lusta, mint az Idősebb bányászok között. Nekünk is van egy lógósunk, Alexander Kecskeméti. Tegnap italozott, ma meg nem jött munkába. Négyen járunk egy-egy műszakra, de most az ő hiányzása miatt csak hárman vagyunk. Egyetlen öreg bányász sem engedne meg ilyet, magának. Történjék bármi, akármilyen sörözés is volt az este, ha reggel munkába kell állni, itt van, dolgozik. De itt van Cérnák! ö is fiatal, mégis egészen más a munkaerkölcse, mint Kecskemétinek. És szerencsére Cérnákból vannak többen.

Alig jegyzem föl az utolsó mondatokat, kísérőm már sürget, sietnünk kell, indul a felszínre a csille. Délután két óra van, vége a műszaknak. Várom, hogy Kyzekék Is szedelőzköd- jenek, Induljanak velünk, de nem. ök bekapcsolják a gépet, tovább dolgoznak. Ma nyújtott, tizenhat órás a műszakjuk. Elbúcsúzunk. Amikor kezet fogok ján Kyzekkel, azt mondja, hogy írjam fel a címét. Kürtösön lakik, látogassam meg egyszer, sör mellett jobban elbeszélgetünk. Megígértem és szeretném is betartani.

Béréé mérnökkel elindulunk a sötét folyosókon, a csille felé. Lámpáink fénye rövid távolságra jól megvilágítja előttünk az utat. Szerteágazó folyosók minden oldalon. Olyan, mint egy labirintus. Még szerencse, hogy a kísérőm otthonosan mozog itt annak ellenére, hogy meglehetősen új ember a bányában. A kacs- karingós, dimbes-dombos „alagutakon“ pár perc alatt eljutunk a csiliéhez. A bányászok már ott kuporognak a fapadokon, mi is beszállunk és eget (pardon! szenet) verő robajjal újra megindulunk. Kifelé mintha rö- videbbnek tűnne az út, pedig valójában hosszabb, öt perccel. Talán a- zért érzem rövidebbnek, mert már várom a napfényt, amely szinte vakítóan szembecsap. A bányászok gyorsan kiugrálnak a kocsikból, leadják lámpáik akuját tölteni, helyére teszik a gázálarcokat, és máris rohannak a zuhanyozókba, öltözőkbe. A sok fekete, kormos arc a kiszálláskor mind egyformának tűnik, de a buszmegállónál már ki-ki a saját képében mutatkozik. Felszállunk az autóbuszra. A két négyes ülésbe az összeszokott kártyapartik ülnek, és máris vágják a lapot. A vékony kártyák is úgy simulnak a kezükhöz, mint a vaskos fejtőgépek.

Elnézem őket, míg megérkezünk a városba.

Zolczer János

Fotó: a szerző

A bányában született.

Az „újszülött“ adatai:

Hossza: 129 méter Súlya: 11 545 tonna

A rekord születésének ideje: 1978. április 14.

CSIKK

ÉS

HAMU

Most légy okost — mom dóm magamnak Losonc (Luőe- necj főutcájának egyik cukrászdájában. A falon ugyanis látom az öklömnyi nagy betűkkel kirakott feliratot: Dohá-> nyozni tilos! de azt is, hogy a cukrászda hátsó részében minden asztalnál dohányoznak. Hamutartó nincs, mindenki a földre hamuzik, az asztál alá dobja a csikket, rálép, úgy oltja el. Látják ezt a pincérnők is, de nem szólnak. Gondolom a cigar ettázókr ól, hogy ők törzsvendégek, nekik lehet (!], de azért rágyújtok én is, az idegen. A felszolgálónő leteszi elém a kávét, én meg provokatívan ráfújom a füstöt, de figyelembe sem veszi. Nem szól semmit. Másnap is betérek ide. A kép, a helyzet az előző napihoz hasonló. Aki nem dohányzik, az a bejárati ajtóhoz közelebb eső asztalokhoz ül jgyermekes anyák, falusi nénikék), aki rágyújt, az hátrább, a sarokban. De a füst egyformán gomolyog az egész helyiségben. Mielőtt távoznék, odaszólok az egyik fiatal pincérnőnek:

— Látom a dohányzást tiltó táblát, maguk mégis szemet hunynak a cigarettázók fölött. Arról nem is beszélve, hogy hamutartó nincs, mindenki leszúrja a hamut...

— Nekünk mindegy, hogy dohányoznak-e az emberek, vagy sem — kezdi a szőke lány. — Mi akár le is vennénk a táblát, de a cukrászdát üzemeltető vállalat vezetősége nem engedi. Ha ellenőrzés jön, ötven korona bírságot fizet a „bagózó“. Tudja, ide főleg fiatalok járnak, akik a kávé mellett szívesen rágyújtanak. És tényleg nagyon csúnya az asztalok a- latt a sok piszok. Látja, ilyen rendetlenek az emberek.

Hogy ki a „rendetlen", hát ezen lehetne vitatkozni. Azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy a dohányzás rabjai beülve egy kávéra, tereferére rágyújtanak, hiszen a tiltás csak formális. így szinte természetes, hogy nem veszik figyelembe az egészségügyi szempontokat, a gyermekeket, öreg nénikéket. A tábla viszont éppen azzal a céllal került a falra, — nagyon helyesen! —, hogy rendre utasítsa a dohányosokat.

Jómagam is dohányos vagyok, mégis helyeslem, a tilalmat.

Az elgondolás jó, csak a megvalósításba csúszott hiba: a cukrászda alkalmazottjai erélyesebben felléphetnének p rendbontókkal szemben. És azt sem értem, miért csak a dohányzókat sújtja az ellenőrzés pénzbírsággal, s a pincérnőket, akik szemet hunynak nem.

Azt hiszem. így lenne egyensúlyban a mérleg.

—z—

ge a mondatnak, nincs kiegészítés, hiába tekingetek egyikről a másikra. Gyorsan fölmérem a helyzetet, tudatosítom, hogy nem akarnak dicsekedni. Elvégezték, amit vállaltak, és kész. Meg egyébként is: bányában szénről beszélni nem ildomos. Akkor inkább már a bányarémekről, mondották nekem Ostraván 1030 méteres mélységben az idősebbek. Elmesélem i történetet, s megkérdezem, félnek-e 1 bányarémektől?

— Mi az? Mi még nem találikozték. 11545 tonna szenet bányásztak ki. Fejenként és műszakonként 31 tonnát.

— Nem féltek, hogy a nagyhírű Bartko-brigáddal szemben alulmarad nak? — kérdezem, amikor egyönte tűén bólintanak az általam ismerte tett tényekre.

— Igaz, csak januárban alakúi meg a brigádunk — éppen a riválb csoportból verbuválódott a törzsgár dánk — de gyorsan felmértük képes ségeinket. Tudtuk, ha külső, előre nem látott tényezők nem szólnak köz be, teljesítjük a vállalást. Jó előre megszerveztünk mindent, ragyogó volt az összhang a műszakiakkal, karbantartókkal, nem volt semmi fönnaka dás.

— Erősebb volt az iram, mint máskor?

Elmosolyodnak, egymásra, tekintenek, majd a legöregebb tag, a negyvenhárom éves )án Buka a hátam mögött megszólal:

— Itt mindig erős az iram. — Vé-