Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-18 / 16. szám

8 IM

Világszámok az APOLLO - cirkuszban

Kigyúlnak a fényszórók, csillognak a parádés kosztümök, elcsöndesedík a nézőtér — kezdődik a műsor. Elhangzik a tus, és porondra lépnek az első szám alakítói. Ismét cirkusz van nálunk, artisták, kötéltáncosok, állatszelídítők, bohócok. Egyik műsorszám követi a másikat, peregnek a számok, viharzik a taps. Igen, itt vagyunk a cirkuszban, ahol á- muló gyermekszemek tekintenek a magasba: „Jaj istenem, csak le ne essék valaki a trapézról.“ Derűs pillanatokat szereznek a bohócok, kivágtatnak a lovak, megmosolyogjuk a vízilovat, összeverődnek a tenyerek, telzúg a taps, ú- jabb sikert jelezve.

Igen, ismét itt a cirkusz. Nem is akármilyen.

— Nagy cirkusz a miénk, 3500 főt fogad be — tájékoztat bennünket Zárai György, a szervező titkár — jelenleg ez a legnagyobb magyar cirkusz: 150 főt számlál, 98 kocsival és 25 kemping? kocsival rendelkezik.

Az Apollo-curkusz először van nálunk: Jártak már itt magyar cirkuszok, a Bu- dapest-cirkusz, a Hungária, és jó hírnevet szereztek a magyar artistáknak.

— Az Apollo-cinkusz volt már Amerikában és Európa számos országában. Csehszlovákiába szívesen látogatunk el, világhírűek a csehszlovák cirkuszok, és nagy hagyományuk van. Csere alapján jövünk, amikor a Budapest volt önöknél, nálunk volt az Eurőpa-clrkusz, s amikor

a Hungária Csehszlovákiában vendégszerepeit, nálunk járt a Prága-cirkusz, mely 52 városban lépett fel. Most mi adjuk vissza a látogatást, aztán decemberben ismét a csehszlovák cirkusz jön el hozzánk — sorolja a csereprogramot az Apollo-cirkusz szervező titkára.

A megnyitónk 7-én volt Komáromban, utána következett Dunaszerdahely (Dun. Streda), most pedig a bratislavai vendégszereplés van műsoron.

— Május 1-ig maradunk a szlovák fővárosban, aztán tovább megyünk. Világszámaik is vannak. Egyik legnagyobb számunk Donnert János Jászai-díjas idomár műsora a 12 hófehér lipicai paripával és nyolc pőnilóval. Ezzel a számmal bejárta már az egész világot. Donnert Károly, a fia 8 tigrissel és 2 lovagló tigrissel lép fel.

Mutatja a fényképeket, a tigrisek valóban lovagolnak. További érdekes számok:

— Van a cirkusznál egy mexikói artistanő, Krisztina. A cirkusz kupolájában lengő trapézon állva dolgozza végig a számát. Az Asztorelll-gumiasztalszámot négy fiatal artista mutatja be, két férfi és két nő. Két éve kerültek ki az artistaképző iskolából, de már az iskolában is együtt dolgoztak. Egyik legnagyobb számuk a kétemberes dupla szal- tó.

— A három Símet magas dróton dolgozik, alacsony és magas egykerekű bicikliken. Rendkívül érdekes a két Eötvös [férj és feleség) száma. Vízilovat idomítottak be. Európában, de talán az egész világon nincs, aki vízilóval foglalkoznék. A víziló a világ legbutább állata, rendkívül türelmes munkát igényel, hogy valamire is megtanítsák. Nos, ez Eötvösöknek sikerült. Sokat bajlódtak a „Kicsivel“, mert így hívják a vízilovat. Ez az állat csak a hangulata szerint hajlandó, hogy a legegyszerűbb dolgokban szót fogadjon az idomítójának. Arra is megtanítottak, hogy zenére keringőzzék. Amikor Eötvösné súg valamit a nagy lomha állatnak, a „Kicsi“ fülét rázva é- lénken tiltakozik. A „Kicsit“ háromhónapos kora óta nevelik, akkor Kicsinek becézték, így maradt rajta ez a név.

— Kedves szám Donnert László mutatványa, a négy pajkos csimpánzzal. Ez a szám a gyerekek kedvence. A csimpánzok rollereznek, kézállást csinálnak, azután forgóhintán fejállást, gyűrűn haskelepet és átfordulást.

A zárószám az öt Tokay száma. Repülőszám, hogy mást ne mondjak, ezzel a számmal öt évig voltak Amerikában, mindenütt nagy sikert arattak. Azt hiszem olyan számaink vannak, hogy még az igényes csehszlovákiai nézőket ts kielégítik.

Aki még nem látta az Apollo-cinkusz műsorát, az május elsejéig megnézheti.

—08—

A

z ötödik évfolyam rendezését ismét a SZISZ galántai járási bizottsága, a Járási Népművelési Intézet, a védnökséget vállaló helyt ÁG, a HNB és a tömegszervezetek vállalták. A fesztivál előkészítő törzskara széleskörű agitációs és propagandamunkát végzett az egész járás területén, ennek köszönhető, hogy zsúfolásig megtelt a művelődési ház. Az ünnepi megnyitón Turőok Jozef elvtárs, a SZISZ galántai járást bizottságának elnöke beszédében méltatta a Februári Győzelem történelmi jelentőségét, majd üdvözölte a járás politikai, társadalmi szerveinek küldöttségét, melyet Glemba elvtárs, az SZLKP JB titkára vezetett. Az előadáson jelen volt a SZISZ SZKB-nak kiküldöttje Párkáni elvtárs, valamint a falu és az ÁG vezetői. A vágsellyei (Sala) Duslo művelődési házának SPEKTRUM zenekara Stefan Ondruä vezetésével a járás 13 legjobb fiatal énekesének 2—2 versenyszámát kísérte. A versenybe benevezők a kötelező szlovák vagy cseh énekszámon kívül egy szocialista országbeli szerző művét adhatták elő. A bíráló bizottságban helyet kapott Kanig Milan (a zsűri elnöke), a SZISZ JB alelnöke, Straková

Éva énekesnő, Hlinková Marta, a JNB kulturális osztályának dolgozója, Mrva Ja- roslav, a JNI dolgozója, és Fahnová Helena. Az elhangzott 26 énekszám után a zsűri meghozta a döntést,

melynek alapján az Aranykalász 78 verseny első díját a vágtornóci (Trnovec nad Váhom) Sofia Keleme- novának ítélték oda. A második helyezett Peter Macky, a harmadik Dana MagyaroARAMALÁSZ 78

Az ünnepélyes eredményhirdetésen Jozef Turőek, mögötte Juraj Glemba elvtárs gratulál a helyezetteknek (balról) Magyarová, Macky és Kelemenová.

vá lett, aki egyben elnyerte a közönség díját is. A fesztivál valamennyi résztvevőjét a SZISZ JB és JNI elismerő oklevéllel jutalmazta. A helyezetteknek tárgyi jutalmat és oklevelet adott a szervező bizottság, melyet az SZLKP JB-nak titkára, Glemba elvtárs nyújtott át.

A műsor második részében Éva Straková bratislavai pop-énekesnő lépett fel. A hálás közönség tapssal jutalmazta fellépését. Az ez évi fesztivál, amely a Győzelmes Február és a közelgő XI. Világifjüsági Találkozó jegyében zajlott le, teljesítette küldetését. Az elkövetkező Aranykalász fesztivál eszmei és művészi tartalmával már a közeljövőben kell foglalkozni, hogy a XV. pártkongresszus és a II. SZISZ konferencia határozatainak szellemében a fiatal nemzedék a SZISZ- tagság kultúrpolitikai munkáját helyes irányba tereljük. A jó feltételek adottak, most már csak az alapszervezetek és az Ifjúsági klubok agitációs propaganda munkájától függ, hogy a jövő évi fesztivált, az Aranykalász 79 döntőjét hány elődöntő izgalma teszi majd felejthetetlenné.

BENKOVICS ZOLTÁN

Az utóbbi évek magyar irodalmának egyik legizgalmasabb, legnépszerűbb írója, Moldova György színes történeteinek gyűjteményét adta közre

GÁZLÁMPÁK ALATT

címmel. Az irodalom alighanem úgy kezdődött — vallja az író a könyvéről, hogy egy csomó vadember ült a tűz körül, bámulták a lángokat, és az egyik hazudott. ö volt az író. Azóta az irodalmat bevonta a filozófia, pedagógia és más tudományok zománca, könyvtárak mélyére kényszerült, de az ősi forrás: az élő mese változatlanul folyik tovább elbeszélőtől hallgatóig. A Gázlámpák alatt szerzője született hallgató. Bármikor elcserél egy történetet egy vacsoráért; ha valaki mesél egy kiskörben, ő néha reggelig is ott marad. A történetek hiteles voltát sohasem kutatta, ezért tévedés volna álcázott riportoknak tartani őket. Emlékezett a régi mondásra: Ha látok egy tökéletes hűséggel lefesetett kutyát, attól még nem fog el semmiféle művészi megrendülés, legfeljebb annak örülök, hogy egy kutyával több van a világon. Beérte azzal, hogy a történeteken meghatódott, megilletődött és elgondolkodott. Az özönvíz katasztrófájának emlékét az ősi népektől fennmaradt számos irodalmi alkotás őrzi, s ezek közül a legrégebbiek közé számít a mezopotámiai vidéken keletkezett Gilgames-eposz. Oda, az emberiség őskorába vezet vissza Kodolányi János immár klasszikussá vált nagyszabású meseregénye, a

vízözön.

A regény abba a világba vezet, amelyben a sárkányok még valóság voltak s a pikkelyes, úszóhártyás emberek még baljós jelet láttáik abban, hogy csupasz testű csecsemők születnek. Az ősi országok, Erech, Szurippak csillagászai — sőt a távoli indiánország, Aztlán tudósai is — kiszámítják majd fölfedezik azt az égitestet, amely elpusztítással fenyegeti az emberiséget, az egész földet. Utnapistim, az időtlen bölcs számtalanszor figyelmezteti Lugal királyt, népeinek erejét, munkáját ne a haszontalan Világtorony építésére fecsérelje, inkább utat-módot kellene találni a katasztrófa elhárítására. Lugal azonban nem veszi komolyan az intő szót, elbocsátja szolgálatából Utnapistimet, s maga folytatja az esztelen építkezést. Utnapistim is épít: Enki isten tanácsára hajót ácsol, ebbe menti családját, nevelt fiát, az istenek gyermekét, Gilgamest is. Ók azok -— néhány más megmenekülttel egyetemben —, akik majd az új ég, új föld gyermekeiként új világot fognak magukénak vallani. Kodolányi János ebben a meseregényében mitológiai hősöket teremtett, de olyanokat, akik korszerűek: mindaz, amit tesznek, gondolnak vagy mondanak, kikényszeríti a modern olvasó figyelmét. Szenvedélyeik, szerelmeik, önzéseik, szeretetük kicsinyességük vagy önfeláldozásuk nem ismeretlen a mai ember előtt sem, éppen a láttatás képessége az, ami Kodolányi János annyi olvasójának szerez művészi élményt, nemes izgalmat. A meseregény harminc évvel ezelőtt született.

A kiváló lengyel frónak, Tadeusz Konwickinek az Egszakadás, Mai álmoskönyv és az Allatemberrém után immár negyedik regénye jelenik meg magyarul,

SZERELMI KRÓNIKA

címmel. Egy nagy, végzetes szerelem a témája ennek a történetnek. Witek szegény fiú, apja öngyilkos lett, özvegy édesanyja neveli. A lány, Alina apja magas rangú katonatiszt, családja igen jómódú. Természetes hát, hogy mikor a két fiatal az első érzés hevességével egymásba szeret, elháríthatatlan tilalmakkal találják szembe magukat. Úgy látszik, nincs számukra kiút. Banális szerelmi história volna hát Konwicki új regénye? Csakhogy a háború előestéjén játszódik, a soknemzetiségű, bonyolult társadalmi felépítésű Wilnóban. Az író remekül árnyalt hátteret rajzol, korabeli szerelmi tragédiákról, féltékenységi drámákról szóló újsághírekkel, eleven epizódokkal tarkítja, jellegzetes mellékfigurákkal tarkítja a cselekményt. Felejthetetlen képet fest egy eltűnt, soha vissza nem térő világról. Az első szerelem, a testi beteljesülés megrendítő tapasztalatának kontrasztjaként mind erőteljesebben jelenik meg a közeledő pusztulás megfoghatatlan előérzete.

Pándy Pál perbetei meséit tartalmazó könyvét adta közre

A CSODÁLATOS NAGYKENDÖ

címen, a gyermekek számára. Perbete a hegyek közt bújik meg, valaha szegény emberek laktak benne. Ott élt a szépszavú nagyapa is, napsütötte méhesében pi- pázgatott, maga mellé ültette unokáját, s mesélt neki. Gyöngyi kutya hőstetteiről, a szegény legényről, aki a boldogságot kereste, a Völgy tündéréről, a gonosz óriás- törpékről, a csodálatos nagykendőről, amelyik arról volt nevezetes, hogy csillagok voltak beleszőve, nagy, furcsa, fekete csillagok, és egyformán melegített mindenkit, aki gyenge, gyámoltalan vagy beteg volt. Azóta emlékké foszlott a nagykendő, s a perbetei méhes sincs már meg, de a szerző tollán újraéledt a régen letűnt gyermekkor világa, melyről Kopogtatójában ö maga így vall: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki ötvenéves korában belefáradt a felnőttek világába. Visszafordult hát az úton, és kerek negyven évet hagyott a háta mögött, amíg rátalált arra a csöppnyi kis falura, melyet úgy hívnak, hogy Perbete. S hogy rátalált, egyszeriben beszélni kezdtek hozzá a fák, a házak, az utcák és a temetőkert bokrai. De hangja kelt a szélnek, a vizeknek, hangja még a köveknek is. Ahol hang van, ott élet van, a ahol élet van, ott emberek is vannak. Emberek, akik megszületnek, felnőnek, élnek, dolgoznak, sírnak vagy nevetnek, munkájuk nyomán szépül a táj, gazdagodik a falu, s ha testüket vissza is adják a földnek, melyből vétettek, az emléküket mégis tovább őrzi az idő — vagy ez igazságot mondó, csak énpen színes szavakra öltözködő mese. Felmelegedő szívvel ismert rá a régi tájra, és a fák, vizek, házak, utcák, kövek s temetőkerti bokrok susogásában meghallotta egy kis magyar falu tegnapi életét. S hogy meghallotta, egyszeriben elmúlt a fáradtsága, az ereje visszatért, az arca újra mosolyogni kezdett, s amikor azon kapta magát, hogy versenyt fütyürészik a madarakkal, megbékélt léleikkel ballagott vissza a felnőttek világába. Az útjáról azonban hozott magával egy tarisznyára való történetet. És esténként, hogy megtért a munkából, egy kis lámpa fénye meg egy pohárka bor mellet papírra vetette ezeket a történeteket. Aztán elnevezte őket Perbetei meséknek.